Néhány hete múzeumunk biológusával, Hegyessy Gáborral beszélgetve, kollégám megjegyezte, a nyári estéken családi házuk ablaküvegének gyakorta koccan neki egy nagyon különleges élőlény, az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis). Meglepődve néztem Gáborra, mert be kell, valljam, addig sosem láttam élő orrszarvúbogarat.
A hazánkban védett (természetvédelmi értéke 50.000 Ft) orrszarvúbogár testhossza átlagosan 2,4 és 4,5 cm közötti. Alapszínük sötétbarna. A hím fején jellegzetes szarv található, melynek hossza általában arányos hordozójának méretével, így szerepet kap a fajon belüli rangsor (békés) eldöntésében. Az előtoron haránt irányban, előre nyúló taraj látható. A nőstény példányok nem viselnek sem szarvat, sem pedig tarajt. Az ő fejükön bütyök, előtorukon pedig tojásdad alakú mélyedés van. Az állat testének alsó részét hosszú, erős, vörösesbarna szőr borítja.
A nyár elején megjelenő kifejlett példányok (imágók) esténként indulnak párkeresési útjukra. A sikeres nász után a nőstény megtermékenyült petéit korhadó fatörzsekbe – leggyakrabban tölgy – rakja. Nem ritka azonban az sem, hogy a kikelő lárvák fűrésztelepek korhadékában látják meg a napvilágot. Az orrszarvúbogár lárvái 2 – 4 éven keresztül fejlődnek, mely idő alatt faanyagot fogyasztanak. Miután a fejlődő lárvák elérték a 10 – 12 cm-es hosszúságot, üreget ásnak a talajba és bebábozódnak. Nyár elején a kifejlett bogár kiássa magát a talajból, és elindul párkeresési útjára.
A faj rövid megismerése után, azonban térjünk vissza a Gáborral történt beszélgetésemre, de leginkább arra a gondolatomra, ami akkor futott át a fejemen, amikor Gábor beszámolt az orrszarvúbogarakkal történő találkozásairól.
Ó, bár én is láthatnék egyet!
– suhant át fejemben a kívánság.
A téma másra terelődött, és el is felejtkeztem az orrszarvúbogarakról. Egészen addig a percig, amíg múzeumi asztalomon egy megtermett példány fogadott. Jogosan mondhatná az Olvasó, hogy jó eséllyel Gábor hozta nekem, de ez nem így történt. Kolléganőnk, Gécziné Marika, aki az egészről nem tudott semmit, hozta be a sérült állapotban lévő bogarat. Az állat nagyon nehezen mozgott, egyik lába sérült volt.
Ugyan örültem, hogy testközelből tudok megfigyelni egy élő, kifejlett egyedet, de sajnáltam. Nem volt szívem szabadon engedni. Ezért úgy döntöttem, hazaviszem. Nem akartam, hogy valamilyen állat vacsorájaként, vagy ami rosszabb, agyontaposva végezze. Nem tudtam, mennyi lehet még neki hátra az életből, de azt igen, hogy ilyen erőnléttel nem sok esélye van a szabadban. 4 napig volt nálam. Mindennap kivettem a dobozából, figyeltem. Aztán a 3. napon történt valami. Málnát szedtem, és eszembe jutott, hogy annak ellenére, hogy a málna nem szerepel az orrszarvúbogár étlapján, adok neki egy szemet. Betettem a dobozába, és nem sok idő múlva, azt vettem észre, hogy önfeledten nyalogatja a termést. Akkor gyulladt fel bennem a remény első szikrája. De úgy voltam vele, nem bízom el magam. Aznap este már „kopácsolt” a dobozában. A 4. nap reggelén már csak úgy „futkározott” a teraszon.
Eljött hát az idő, hogy elengedjelek.
– mondtam.
Elvittem a kertünk végébe, lefényképeztem még utoljára – legalábbis akkor azt hittem – és elengedtem.
Mosolyogva néztem, ahogy beásta magát a talajba, hogy csak a potrohának vége látszódott ki. Aznap este még gondoltam rá, vajon jól döntöttem-e, vajon túl élte-e a napot.
A történet itt nem ér véget. Engem hihetetlen mértékben kikapcsol az aprótestű élőlények fényképezése. A bogaram szabadon engedése után körülbelül két héttel, szeretett hobbimnak hódoltam, és apró lények után kutattam. A keresgélés során keresztül futott a pillantásom egy néhány éve kivágott körtefa földben maradt, korhadó tönkjén. Visszakaptam pillantásom, mert a tönk mellett ismerős vörösesbarna színezetre lettem figyelmes. Ott járkált az én két hete elengedett bogárkám. Azonnal felismertem. A sérült bal első lábát ugyanúgy hajlítottan tartotta, mint első találkozásunkkor, és egyáltalán nem védekezett, amikor megfogtam. Tudni kell ugyanis, hogy az orrszarvúbogarak, hasonlóan más élőlényekhez, nem igazán kedvelik, ha idegenek fogdossák őket, és megpróbálnak mindent bevetni a szabadulás érdekében.
Úgy tűnik, orrszarvúbogaram ezt a korhadó tönköt választotta otthonául, mert azóta is ott tanyázik, testét a korhadékba fúrva, éppen csak fényes, barnás potrohának végét mutatja meg a világnak.
A racionalitás talaján maradva azt mondhatnám, hogy az orrszarvúbogár története puszta véletlen szerencse, de ennek ellenére mégis azt sugallja, hogy csodák léteznek. Ha figyelő szemekkel járunk a környezetünkben, a természetben lépten-nyomon hol apróbb, hol nagyobb csodákkal találkozhatunk, hisz a természet önmagában csodálatos, akkor az ezt felépítő építőelemek (monomerek) sem lehetnek másak.
Kedves Dalma, most olvastuk a cikket, csodàs volt. Mi is lelkes környezet szeretők és védelmezők vagyunk. Köszönjük, hogy megosztottad néhány gondolatodat. Sikeres munkàt, minden szépet és jót kívánunk, üdvözlettel, Sàrközi Virág