Várhegyi történetek – második rész

1944 év végén súlyos harcok kezdődtek Sátoraljaújhely környékén, melyben a város környéki hegyek – így a Várhegy is – kiemelt szerepet kaptak. Az elmúlt évek ásatásai során a második világháború zempléni végjátékának tárgyi emlékei és nyomai igen intenzíven jelentkeztek.

            Az 1944-es esztendő az ország és a város történelme szempontjából is különösen vészterhes volt, mígnem októberre a front megközelítette Sátoraljaújhely térségét. A város a védekező, visszaszoruló magyar és német alakulatok számára kiemelt stratégiai jelentőséggel bírt. Déli pontja volt ugyanis az ún. Karola-vonalat keletről lezáró támpontok rendszerének, a Gizella állásnak. Ez az állás Sátoraljaújhelytől északi irányba, a Ronyva-patak jobb partján a Széphalom – Alsóregmec – Alsómihályi terepvonalat követte, utóbbi településnél csatlakozott a Róza-álláshoz. November közepétől a Tiszadadánál a folyón átjutó szovjet csapatok Miskolc és Szerencs felé közeledtek, míg északon az Ungvár környékéről meginduló 18. szovjet hadsereg csapatai nyomultak előre. A helyzetet súlyosbította, hogy a szovjet 40. hadsereg alakulatai Sátoraljaújhely térségében elérték a Bodrogot. A magyar és német csapatok csak ezt követően, az ellenséggel szoros harcérintkezésben vonultak vissza a Bodrog és a Ronyva mögötti magaslatokon húzódó harcállásokba. Ezt megelőzően komoly erőfeszítéseket tettek a Bodrog és a város előtereinek műszaki megerősítésére, míg a város mögötti magaslatokat tartós erődítési berendezésekkel látták el. Sátoraljaújhelyt a 10. és a 16. magyar gyalogos hadosztályok alegységeivel megerősített 4. német hegyivadász hadosztály védte. November 30-án egy szovjet század Felsőbereckitől délre a folyón átdobva megkapaszkodott a jobbparton, majd másnap tüzérségi egységeit is sikerrel juttatta át a Bodrog vonalán.

A város harapófogóba került. December 2-án heves utcai harc bontakozott ki, melynek eredményeként Sátoraljaújhely másnap hajnalra a szovjet csapatok kezére jutott. A harcok ezt követően a város fölött magasodó hegyekben folytatódtak.

A szovjet 500. géppuskás tüzér zászlóalj december 4-én birtokba vette a Feketehegyet, míg a magyar és német alakulatok a Magashegy, a Sátorhegy, a Némahegy és a Várhegy város felőli oldalán foglalták el állásaikat. Az Újhely környéki harcokban zászlósként részt vett Belánszky László nyugalmazott sátoraljaújhelyi tanár 1991-es visszaemlékezése szerint a szovjet alakulatok december 5-én foglalták el a Szárhegyet, a Magyar Kálvária emlékmű együttesét, a hegy tetején lévő Szent István kápolnánál tüzérségi megfigyelőállást elhelyezve.  Belánszky azt a feladatot kapta a Rudabányácskán berendezkedett ezredparancsnokságtól, hogy embereivel foglalja vissza a Szárhegyet. A sikerrel járó akcióra december 7-én hajnalban került sor. December 7-én és 9-én nagyobb német és magyar alakulat tüzérségi előkészítést követően több sikertelen támadást intézett a város visszafoglalásáért. December 15-én a szovjet és román csapatok támadásba mentek át, elvágták egymástól a hegyeken védekező alakulatokat, amelyek a Hernád vonala mögé vonultak vissza. A Várhegy is intenzív harcok színtere volt. Az ott védekező, zömében magyar alakulat 10 alkalommal verte vissza a román csapatok támadásait.

A Sátoraljaújhely környékén 1944 decemberében lezajlott harcok részletes eseménytörténete még megírásra vár, s mindehhez a Várhegy régészeti feltárása is számos adatot szolgáltat. Már a 2007-es műszeres felmérés során megfigyeltük a plató DK-i oldalán, a várhoz felvezető egykori út nyomvonalában kialakított lőállásokat, géppuskafészkeket. A vár omladékából kiszedett kövekből szárazon rakott, jellemzően kör alaprajzú lőállások alacsonyabb terepszinten, a Várhegy város felőli oldalán is felfedezhetőek a terepen. Az ásatások során, s különösen a feltárási terület fémdetektoros kutatásainál lépten-nyomon előkerülnek a fentiekben röviden leírt harcok emlékei. Koncentráltan a déli várrész ciszternájának és az ettől északra lévő szárazároknak a törmelékkel kitöltött, a terepen az ásatások előtt markáns horpadáskén jelentkező területeken találtunk ilyen leleteket: konzerves dobozokat, lőszeres láda fogantyúit, lőszereket, bajonettet, magyar azonossági jegyet (ún. dögcédulát). Az elmúlt években több alkalommal kellett értesítenünk a tűzszerészeket a feltáráson előkerült, fel nem robbant aknák és kézigránátok miatt. A Várhegy második világháborús történetének tárgyi emlékeit a régészeti korú tárgyakhoz hasonló módon kezeljük: megtisztítjuk, restauráljuk és gyűjteményezzük azokat.

A második világháborút követő évtizedekből alig van információnk a Várhegyről. Az akkori város- és megyevezetésnek aligha volt bármiféle szándéka a föld alatt rejtőzködő középkori rommaradványokkal, hiszen egészen másfajta fejlesztési irányok indultak el a „vas és acél országában”. Egy 1954-ben térképészeti céllal készített, Sátoraljaújhelyt és környékét ábrázoló légi felvételen meglehetősen kopárnak tűnik a Várhegy fennsíkja. Ekkoriban a fás, bozótos növényzet még nem fedte intenzíven a területet, s a plató déli részén nagyobb méretű, fehéren világító habarcsos foltok jelölték az elpusztult épületek helyét. A régészeti feltárás helyett egy évtizeddel később különleges építkezés kezdődött az egykori vár területén.

A kubai rakétaválság okozta esetleges atomháborús veszély okán a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága sok helyen aktivizálta magát, s különféle védelmi berendezések létrehozását rendelte el.

1964-ben egy rádióadót telepítettek a Várhegyre, amely egy lehetséges háborús helyzetben kommunikációs összeköttetést biztosíthatott volna az akkori tanácsháza (korábban vármegyeháza, ma városháza) épülete alatt lévő védett pincével, a megyei központtal, valamint a baráti Csehszlovákiában lévő tőketerebesi (Trebisov) rádióállomással. A szögesdróttal megerősített kerítéssel körülvett és elzárt épületet a vár köveinek felhasználásával masszív betonalapra építették, s erős betonfödémmel látták el. A rádióadó antennáinak kiszolgálása végett a terület áramellátását is biztosították, betonalapra helyezett oszlopokon futó légkábelekkel. A védett objektum közvetlen környezetét karbantartották, ám a Várhegy többi részét lassan elkezdte birtokba venni a természet.

A rádióállomás és környezete 2007-ben

A város közvéleménye a következő évtizedben nem tanúsított különösebb figyelmet a Várhegy iránt. Néhány szórványos fényképfelvételünk maradt fenn ebből az időszakból, mely az egykori vár hűlt helyét ábrázolja csupán.

A várhegy platójának dk-i harmada, a plató közepéről fotózva.
1970-es évek vége (PIM – KFM fotótára)

Akadt viszont ezekben az években egy lelkes, amatőr várkutató, akit nem hagyott nyugodni Újhely földdel egyenlővé vált vára. Mondhatnánk, hogy nincs is ebben semmi meglepő, hiszen vélhetően az ország összes várának volt és van olyan, általában helyi kutatója, aki önnön elhatározásból igyekszik feltárni és megismerni saját várának történetét.

A Várhegy tövében élő, s így a területet jól, ám a régészeti ásatásokra vonatkozó, természetesen már akkor is létező törvényi előírásokat kevéssé ismerő Mezősi László 1973-ban hirtelen felindulásból elkövetett régészeti ásatást végzett a vár területén.

A 19 esztendős fiatalember az összességében meglehetősen nagy alapterületű régészeti lelőhelynek éppen azon az egyetlen négyzetméterén kezdte vallatni a gyepszint alatti törmelékhalmot, ahol a vár mindmáig legjelentősebb régészeti lelete lapult. Hogy matematikailag erre, vagy a lottóötösre lett volna nagyobb esélye, nehezen eldönthető. Rövidebb ideig tartó csákányozást és lapátolást követően napvilágra hozott egy 1533-as bekarcolt és festett évszámmal ellátott kapuív zárókövet, s több, ugyanehhez a kapuhoz tartozó kőelemet. Sajnos a többi kőnek időközben nyoma veszett, ám az évszámos kő óriási szerencsére ma is megtalálható a Kazinczy Ferenc Múzeumban. Noha a későbbi évtizedekben többen állították magukról, hogy az ominózus kőfaragványt ők találták, a feltárót munka közben megörökítő korabeli fényképfelvételek hitelt érdemlően bizonyítják az előkerülés körülményeit. A szóban forgó kövek előkerülési helye is lokalizálható a felvételeken, s így semmi meglepő sincs abban, hogy a 2010-es ásatási évben ezen a helyen azonosítani tudtuk a kaput, néhány további, hozzá tartozó kőelemet, majd később az itt állt teljes helyiséget. A Mezősi László nevéhez köthető magánásatás és az évszámos kőfaragvány arra mindenesetre alkalmas volt, hogy némi figyelmet irányítson a várra.

Mezősi László munka közben 1973-ban
Az 1533-as évszámmal ellátott zárókő és egy hozzá tartozó ívtöredék 1973-as előkerülését követően. (PIM – KFM fotótára)

1986-ban a magyarországi várak és várhelyek terepi azonosításában és dokumentálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Sándorfi György mérnök és Nováki Gyula régész végezték el a Várhegy felmérését. A terepen rögzített jelenségekből készített szintvonalas rajzukat Csorba Csaba még abban az évben közölte egy, a várról szóló tanulmányában. Détshy Mihály 1994-ben jelentette meg a vár történetéről szóló alapos kismonográfiáját. Ennek záró soraiban utalást tett arra, hogy egyedül régészeti feltárással lenne eldönthető, hogy a várnak maradt-e bármiféle maradványa. Ha a feltárás nem is indult el, néhány év múlva középkori várakkal foglalkozó szakemberek népes csapata kereste fel a Várhegyet. A magyarországi várkutatókat tömörítő Castrum Bene Egyesület 1997 májusában „A torony a várépítészetben” címmel rendezte meg vándorgyűlését Sárospatakon. A konferencia tagjai szakmai kirándulás keretében az újhelyi Várhegyre is felkaptattak, ahol nemhogy tornyot nem találtak, de mást sem igen. Egy akkori résztvevő pár évvel ezelőtti visszaemlékezése szerint a vándorgyűlés történetének kivételes helyszínévé vált Újhely vára. Itt esett meg ugyanis az a különlegesség, hogy az amúgy mindenhol rendre több tucatnyi fotót készítő egyik kutató egyetlenegy felvételt sem tudott készíteni – ugyanis nem volt miről. Utólag persze sajnálhatjuk, hogy senkiben sem merült fel legalább egy csoportkép ötlete, hiszen annyi szakember azóta sem járt a helyszínen. A helyzet reménytelenségét tovább súlyosbította egy, már a vár megkezdett régészeti feltárása után megjelent cikk, melyben a magyarországi várkutatás egyik kiemelkedően jeles alakja a „halott várak” kategóriájába sorolta Sátoraljaújhely várát. Véletlen szerencse, hogy ezt a cikket csak jóval később sodorta elénk az élet, s mindez nem gyakorolhatott közvetlen hatást a régészeti feltárás menetére. Arról vélhetően megoszlanak a vélemények, hogy mi számít élő várnak.

A terület a feltárási munkálatok megkezdése előtt

Akárhogyan is van, az mindenesetre tény – hogy bár akad – meglehetősen kevés olyan középkori vár van ma Magyarországon, ahol 14 év óta folyamatosan zajlik tudományos tervásatás és ezzel párhuzamosan a vár kutatási eredményeinek széleskörű társadalmiasítása.

A halott mindeközben egyre jobban érzi magát.

Napjainkban (2020)

Várhegyi történetek – első rész

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá