zen a hiteles KaMu oldalon könnyedebb, közvetlenebb hangon írva megkaphatnak látogatóink minden izgalmas és tartalmas információt, amiket mi is őrzünk, amikről az irodában, a szakmai konferenciákon, a laboratóriumi mikroszkóp felett, az ásóval és régészkalapáccsal a kézben a Várhegyen, a kiállítási enteriőr-tervek mellett, vagy a múzeumi folyosókon beszélünk…
Szathmáry-Király Ágnes
Természettudományos Muzeológusok 40. Országos Találkozója
Gyűjteményünkben van 2 db mohácsi fekete kerámia korsó, az egyik 26 cm, a másik 14 cm magas. Mindkettőnek van egy görbület a fülében.
Tizedik részéhez érkezett a „Nyomozás a múzeumban” sorozatunk s ez a rész kicsit rendhagyó is abban az értelemben, hogy nem egy tárgy eredetét próbáljuk kinyomozni, hanem egy tárgycsoporttal foglalkozunk.
Nemrégiben kezembe került a raktárban egy feliratos porcelán csésze, amelyen aranyszínű keretben, kék ruhás, ölében kisdedet tartó Mária, mellette pedig gyermekek láthatóak.
Ragadozó madarak c. blogbejegyzés második részében a baglyok kerülnek a középpontba. Megismerkedünk hazánk egyik legkisebb termetű bagolyfajával, a kuvikkal (Athene noctua), amely gyakran üldögél lakóházaink kéményein is, de szót ejtünk a jellegzetes hangjáról könnyen felismerhető macskabagolyról (Strix aluco) és Magyarország legnagyobb baglyáról, az uhuról (Bubo bubo) is.
Néhány példafaj kiemelésével, a levegő urainak hihetetlen változatossága kerül megvillantásra. Az első részben a vágómadár-alakúak csoportjából kerül három, a térségünkben is költő ragadozómadár bemutatásra: a kertjeinkben is gyakran felbukkanó karvaly (Accipiter nisus), az erdőségeinkben fészkelő darázsölyv (Pernis apivorus), és a hazánk területén csak a Zemplénben költő szirti sas (Aquila chrysaetos).
Múzeumunkba került Dr. Pál Józsefné hagyatékából egy 70 darabból álló bokály gyűjtemény. A
többnyire virágos bokályok között akad egy, amely figurális díszítésű, a kerámiakészítés szerszámait,
eszközeit, és az 1940-es évszámot festették rá. A fehér alapszínű, mázas bokály eredetét nyomozom,
kideríthető-e hol készült, melyik fazekas festette rá saját eszközeit, a korongot, írókát, drótot,
mintázó kést.
Számos ember élt és él, akiknek kiemelkedő munkássága, életpályája sajnos kevésbé ismert. Ilyen személy Kitaibel Pál is. Élettörténetét nem oktatja egyetlen tankönyv sem, nem iskolai tananyag és ugyan miért is foglalkoznánk egy 200 éve élt férfi viselt dolgaival. Szentpéteri Nagy Richard szavait idézve: „A magyar történelmet ismerni és vállalni kell.” Ezt a történelmet azonban nem csak a jól ismert történelmi személyek, Hunyadi Mátyás, Rákóczi Ferenc vagy például Kossuth Lajos alkotják, részei a természettudósok is, akik koruk sokszor hányattatott körülményei ellenére meghatározót alkottak.
A Magyar Haltani Társaság 2010 óta minden évben meghirdetett „Év hala” választásán 2023-ban a lápi póc (1. kép) szerezte a legtöbb szavazatot, maga mögé utasítva a verseny másik két indulóját, a sügért (Perca fluviatilis) és a selymes durbincsot (Gymnocephalus schraetser).
Dr. Pál Józsefné hagyatékából a múzeumunkba került jelentős népi kerámia gyűjteményben található egy kisméretű korsó, 1937-es évszámmal. A korsókat a paraszti hagyományban víz – vagy más ital – szállítására használták, például a gyermekek hordták benne aratáskor a friss vizet, ez a kis korsó viszont mérete miatt nem erre szolgálhatott.
A közelmúltban egy hatalmas gyűjtemény került a múzeumunkba, Dr. Pál Józsefné hagyatékából. A gyűjtemény darabjai sok esetben jól azonosíthatóak – porcelán csészék, népi kerámia edények, üveg butellák stb. – de akad köztük néhány olyan tárgy is – például egy kakason lovagló kerámia figura -, ami nem sorolható be ezek közé, ránézésre nem állapítható meg az eredete, vagy az, kit ábrázol.
Idén októberben egy, a megszokottól eltérő túrán vettem részt, egészen pontosan geotúrán. A felhívásra a Zemplén Fanatik weboldalán lettem figyelmes.
“Az ősz (…) egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik.”
/Albert Camus/
Múzeumunkban az új várostörténeti kiállításhoz válogattuk a tárgyakat, eközben két fegyvert is leemeltünk a polcról. Mindkettő szurony , bajonett, vagy ahogy nagyapámtól hallottam, bajnét. Egy szúró fegyverről van szó, amit a hosszú lőfegyver végére illesztettek, így az a közelharcban jó szolgálatot tett használójának.
Természettudományos Muzeológusok 39. Országos Találkozója
“A Fövenyes csúcsán kiemelkedő kisebb sziklákon ugyanis megtalálható egy olyan zuzmófaj, amit Magyarországon csak erről a termőhelyről mutattak ki, a kőzetlakó Xanthoparmelia mougeotii.”
A Kazinczy Ferenc Múzeum udvarára belépve megakad az ember szeme egy vaskos szerkezeten, ami egy négy lábon álló farönkből, és abba besüllyesztett kerek kövekből áll. Ez a kézimalom súlya miatt mindig ugyanott van, nehéz lenne idébb-odébb tenni. Honnan származik és főleg mikori lehet ez a szerkezet?
A cím némi magyarázatra szorul, hiszen lehet értelmezni átvitt értelemben – a kép készítésének körülményei, kit ábrázol, mikor készült stb. – és konkrétan.
A múzeum raktári polcain sorakozó üvegek sokszor első ránézésre csak tisztítandó, raktározandó, becsomagolandó tárgyak, lehetnek közömbösek, érdekesek, szépek, akár csúnyácskák is.
Elkezdődött a tavaszi, nyári programok szervezése, folytatódott a sátoraljaújhelyi vár régészeti feltárása, beindultak a természettudományos kutatások terepi kiszállásai.
Úgy tűnik számomra, hogy manapság egyre nehezebb feladata van annak, aki az online térben – az omikron variánsnál is százszorta gyorsabban – terjedő hírek, félhírek, álhírek, rémhírek, stb., illetve százezreket, milliókat, sőt sokmilliókat befolyásoló közösségi média posztokat gyártó…
Ausztrália keleti partvidékén valamint Tasmania szigetén él egy igazán különös állat, a kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus). Testét szőr borítja, lábujjai között úszóhártya feszül. Csőre van de méhe is, tojásokkal szaporodik, utódait anyatejjel táplálja. Az iskolában nagyon jól megtanultuk, hogy az emlősállatok szülnek, utódaik elevenen jönnek világra. Azt is tudjuk, hogy szó szoros értelemben vett tojással csupán a hüllők és a madarak szaporodnak, de egyikük testét sem borítja szőr. Csőre pedig csak a madaraknak van. Az anyatej viszont csak az emlősök sajátossága. Hogyan lehetséges ez? Joggal tehetjük fel a kérdést!
1989. január 22. óta ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját, mely egyben a Himnusz születésének napja. Ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc nemzeti himnuszunkat, a kézirat végére ez a dátum került. Ennek megünneplésére országszerte rendeznek az intézmények magyar kultúrával kapcsolatos programokat.
A Magyar Haltani Társaság 2010 óta minden évben meghirdetett „Év hala” választásán 2022-ben a bodorka nyerte el a győztesnek járó megtisztelő címet. A Társaság online felületén beérkezett 4155 szavazat 55%-át a bodorka kapta, maga mögé utasítva a széles durbincsot (Gymnocephalus baloni) és a bagolykeszeget (Ballerus sapa).
Ha nem is haramiavezérként és nem is rablólegendaként került be a zempléni köztudatba, mint Szarvas-Pestik Mihály, mindenesetre a levelező lapos briganti címet és egy hosszabb flekket kiérdemelt tettével a tokaji tizenöt éves Lantos Pál 1901-ban.
Emlékeznek, amikor 2018. decemberében megnyílt az Újhely és a Nagy Háború kiállítás , amelynek igazi kuriózumai voltak a lakosság által felajánlott tárgyak és a papírra vetett korabeli személyes történetek? A Kazinczy Ferenc Múzeumnak ez a tárlata indította el az intézményt azon az úton, amellyel végül kiérdemelte az Év közösségi múzeuma díjat 2020-ban.
…és emlékeznek a korabeli levelezőlapokra, amelyek oly’ személyessé tették a tárlat által bemutatott tényeket? Azok az üdvözlőkártyák adták az inspirációt a múzeum máig egyik legnépszerűbb online sorozatához, a Sátoraljaújhelyi anziksz-hoz, amely nemcsak a régmúlt városképét segít megidézni, de megelevenít számunkra letűnt társadalmi viszonyokat, korabeli élethelyzeteket; drámákat, dilemmákat, vagy éppen megannyi derűt.
Tagadni sem tudnám alulműveltségemet a labdarúgás terén. Hiányosságom négy évtizedes érdektelenségből fakad. Éppen ezért komoly dilemmát okozott, hogy szánjak-e időt a KFM új időszaki tárlatának, a Hátsó füvesnek a megnyitójára. De, gondoltam, nem lehetek ennyire diszkriminatív a focival, mint kiállítási témával! Elmentem. Szerencsémre. Engem ennyire, ilyen komoly téma (mert bizony az!) még nem nevettetett meg. Ennek a kiállításnak is szerelmese lettem.
Amikor először láttam kisgyerekként a debreceni Déri Múzeumban az Ecce homo-t, bizony elhittem Munkácsy Mihálynak, hogy ott volt, amikor Pilátus kivezette a tömeg eléa megkorbácsolt Jézust bíborpalástba öltöztetve, fején töviskoronával. A mai napig nem tudom elképzelni máshogy a jelenetet, úgy belém ivódott az arcokra kiülő, hátborzongatóan hiteles düh, a gesztusokban rejlő elfordulás és Mária Magdolna szívet tépő kétségbeesése. Akkor, ott, a magam alig több mint egy méterével a 4 méter magas és 6 és fél méter széles festett vászon előtt állva, úgy éreztem, hogy ilyen szívbe markolóan hiteles alkotásra csak Isten segítségével képes valaki. Meg sem kérdőjeleződött bennem, hogy Munkácsy nem élte át a pillanat fájdalmát, amikor Jézus nyugodt arccal, emelt fejjel, egyenes tartással állta az őt elítélő, becsmérlő tömeg hálátlan szóáradatát.
Nézzük például a század eleji feliratos üvegeket. A 19. századtól az ipari termelés fellendülésével az élelmiszeripar előszeretettel használt különböző formájú üveg edényeket, palackokat. Kezdetben minden gyártó maga terveztette és készítette el az üvegeit, így nem volt egységes méretű minden boros, sörös palack, vagy konzerves üveg.
A gímszarvas (Cervus elaphus) Magyarország egyik legnagyobb testű kérődző állata, párosujjú patás.
Néhány napja nagymamám udvarán sétálva, a fehérre meszelt tornác egyik felső sarkában egy különös építményre lettem figyelmes: lopódarázs fészek. Pontosabban a lopódarázs sárból készített ivadékbölcsője.
Az „Emlősként a vizekben” című blogbejegyzésem előző részében a cetek evolúcióját, a szárazföldi ősök vízi életmódra történő áttérésének folyamatát helyeztem a középpontba. Jelen írásomban azonban napjaink cetjeinek életmódjáról, biológiájáról szeretnék írni.
Vajon mit viselt a szoknyája alatt Láng Nelli, aki az Újhely és a Nagy Háború című kiállításban képviseli az első világháború vöröskeresztes ápolónőit? Térdnadrágot!
Mindenki azt a pár napot várja egész évben. Ahogy ma mondják a fiatalok, arra gyúrnak. Arra az egy-két hétre, amikor megszokott életüket hátrahagyva felkerekednek és elindulnak a jól megérdemelt vakációra. Ki, hova? Emlékeznek a Mosó Masa Mosodájára? Na, ott például a Kesztyű lakói nyaralni mennek című mesében a cinke a bolgár tengerpartra ment, az öreg, rövidlátó hangya pedig Pomázra. Hát ugyanígy van ez nálunk, embereknél is! Ki ide, ki oda!
A Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként először 2016-ban kaptunk szakmai visszajelzést múzeumi munkánkról az Év Múzeuma díj formájában; és a következő kitüntetésre sem kellett sokat várni. Idén, 2021-ben – mindössze öt évvel később – ismét elhoztuk ugyanennek a díjnak a réztábláját kis múzeum kategóriában. A díj történetében másodszor fordult csak elő, hogy egy intézmény ismételjen, ’s olyan, hogy valamely ilyen rövid idő alatt kétszer is fődíjas legyen, még sosem.
Képzeld, a héten harmadszor van a kezemben a derelyevágód! Régi darab igaz, de nagyon szeretem. Kecses kis jószág, kézre áll. Épp úgy siklik az anyagban, mint anno neked. No, nem derelyét készítek! Nem tudok olyan finomat, mint te, így hát felhagytam vele. Találtam egy új kelt tészta receptet a neten, azzal bíbelődöm. Mindent úgy csinálok, ahogy tőled láttam. Dagasztom a tésztát, nagy mozdulatokkal, alulról felfelé, hogy minél több levegő kerüljön bele, s közben gondolatban veled beszélgetek. Pereg a film a fejemben rólad, rólam. Az ezerszer hallott és soha meg nem unt történetek megelevenednek.
Egy beszélgetés alatt merült fel bennem az ötlet, hogy következő múzeumi blogbejegyzésemben a cetek elképesztő világában, evolúciójában, biológiájában szeretnék egy kicsit elmerülni.
Mostantól máshogy nézek az Újhely és a Nagy Háború című kiállítás első, a boldog békeidőt megidéző egységében bemutatott csipkézett legyezőre. Pedig egykor elég volt egy pillantást vetnem erre a női kiegészítőre, és megdobbant a szívem, felébredt bennem a vágyakozás a kor eleganciája után. Számomra a darázsderék, a földet söprő uszályos szoknya, a csipkés napernyő és kesztyű sokáig a századforduló gazdasági, szellemi és kulturális fellendülését idézték, és a nyugodt, elegáns és gazdag belle époque-nak voltak a jelképei. A korabeli divatfotókat látva a „Bár akkor éltem volna!” sóhaját súgtuk barátnőimmel egymás fülébe. De mire végeztem a kutatással, amit ehhez a blogbejegyzéshez végeztem, úgy érzem, a legyező köré font női divatideáimat elfújta a 2021-es májusi szél. Az első gondolat vele kapcsolatban most már inkább a comme il faut, tehát az „ahogyan kell”; a szabályok, amelyek gúzsba kötötték a csipkébe bújt hölgyeket.
Múzeumunk Facebook-oldalának látogatói előtt jó eséllyel nem ismeretlen az „Ismerjük meg környezetünket!” című bejegyzéssorozat, amely 2020. augusztus 13-a óta töretlenül mutat be egy-egy kevésbé vagy jobban ismert fajt gazdag élővilágunkból. Ebben a blogban, azonban nem Facebook felületünk heti rendszerességgel megjelenő tudománynépszerűsítő rovatáról lesz szó.
Május 10-én ünnepeljük a madarak és fák napját, mely a „korát” tekintve legalább 90 évvel idősebb, mint a Föld napja. Az utóbbit ugyanis 1990 óta ünnepeljük hazánkban. A Madarak és fák napja viszont több, mint 100 éves! 1902-ben Párizsban kötöttek egy egyezményt az európai államok a mezőgazdaságilag hasznos madarak védelmében. Magyarországon már ebben az évben megszervezte az első madarak és fák napját Chernel István ornitológus. Az ő kezdeményezésére adta rendeletbe az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, Apponyi Albert, hogy az iskolákban minden évben szenteljenek egy napot ezen élőlények védelmére, megismerésére. Mint minden ilyen jeles alkalomról elmondható: amit megismerünk, azt nem bántjuk, tisztelettel fordulunk felé, óvjuk. Ez a cselekedet visszahat ránk, emberekre, még akkor is, ha ez egyik fél részéről sem tudatos.
Mert százhúsz év ide vagy oda, „A divatnak hódolni kell.” – vallják a nők, és nem is értik, miért görcsölnek rajta a férfiak, mikor a tetszetős nők látványa sokkal inkább gyógyír a fejfájásra, mint okozója annak.
A tavasz első napsugarai engem is a szabadba csábítottak. Úti célom ezáltal a 895 méterrel a Balti-tenger szintje felé emelkedő Nagy-Milicre vezetett. Zemplén szerelmeseként be kell vallanom, sosem jártam még ott, bár már egy jó ideje a bakancslistámon szerepel(t).
Idén március 8-án töltötte volna be a 100. életévét Romhányi József (1921-1983) író, költő, műfordító, aki, ha még élne, biztosan „faragott” volna valamilyen humoros gyöngyszemet ékes magyar nyelvünkön a nők köszöntésére! Ezért is gondoltam arra, hogy a Magyar Költészet Napja alkalmából róla és tőle szeretnék olvasni, írni, egyrészt, hogy megismerjem, másrészt, hogy örülhessen odafenn!
A duzzadó rügyek, egy-egy előmerészkedő rovar, a madarak megváltozott éneke mind azt jelzi, hogy beköszöntött a tavasz. Ha nyitottak vagyunk az apró szépségek felismerésére, akkor különleges élmény ilyenkor az erdőben sétálni.
Túrós, káposztás, mákos, diós, grízes, murcos…máris összefutott a nyál a számban. Tudom, hogy jobb helyeken tésztának szokás nevezni, de nálunk csak galuskának hívják. Családi történelmünk fontos és szeretett étele. Illatok, érzések, hangok, kacaj és könnyek kötődnek hozzá.
Eddigi életem során számos helyen megfordultam az országban, de sehol nem találtam olyan finomnak az ivóvizet, mint itthon. Talán kissé elfogultnak tűnhetek, de persze az is lehet, hogy a legtöbbünknek az a víz a legfinomabb, amelyen felnőtt.
Mi a legfontosabb az ember életében? Most sokan sokfélét sorolhatnak magukban. Viszont, ha nincs a sor elején a VÍZ, akkor a felsorolásunk mit sem ér! Gondoljunk bele: az emberek a szomorúságukat is vízzel fejezik ki, hiszen a könnyünk sós víz!
Bálok, kávéházi és színházi estek váltották egymást a sátoraljaújhelyi felső- és középosztálybeli családok naptárában a XX. század elején. A társadalmi események tökéletes, divatos megjelenést követeltek. A nők különösen kényesek voltak arra, hogy a külsőségek tetőtől talpig a vagyoni és társadalmi helyzetüket sugallják.
Tavasszal a gyümölcsös kertekben nagyon sokféle rovar végzi a fák virágainak beporzását, a megtermékenyítést. Különösen kedves számunkra a házi méh, amely nemcsak terméseink fejlődésnek indulását segíti elő, de mézet és más, számunkra is hasznos terméket állít elő.
2018-ban Györfy Borbála és Vásárhelyi Tamás kezdeményezésére létrejött egy új jeles nap, mely ahhoz képest, hogy ennyire fiatal, története igencsak a régmúltra nyúlik vissza. A Beporzók napján, sőt idén a beporzók tematikus hetén a virágokat és a rovarokat ismerjük meg, éltetjük, ünnepeljük.
A Budapesti Egyetemi Atléticai Club a Budapesti Tudományegyetem (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) sportegyesületeként alakult meg 1898-ban, s a főváros egyik igen patinás egyesületének számított. A BEAC 1901-ben avatta pályáját Lágymányoson, amit 1922-ben 5 millió koronából korszerűsítettek, s láttak el egy 12.000 fő befogadására alkalmas lelátóval.
Egy játékos, aki Sátoraljaújhelyről a magyar válogatottig jutott, kétszeres magyar bajnok lett, s a Kanári-szigetektől Mexikóig, Kubától Egyiptomig bejárta az egész földgolyót, miközben megállás nélkül lőtte a gólokat.
Nem hiszem, hogy egy tárgy meghatározhatja az ember életét. Abban hiszek, hogy vannak tárgyak, amelyek hatnak ránk, birtoklásuk erőt ad és tartást. Nekem is van egy tárgyam, egy becses családi örökség, amely a méltó nőiséget jelenti számomra. Ne gondoljanak nagy értékű holmira, inkább a lelki értéke teszi naggyá.
A Magyar Haltani Társaság 2010-től minden éven meghirdetett „Év hala” közönségszavazásán 2021-ben a megtisztelő címet a jászkeszeg (Leuciscus idus) nyerte el a beérkezett szavazatok 49%-ának megszerzésével. Maga mögé utasította a megmérettetés másik két képviselőjét, az angolnát (Anguilla anguilla) és fürge csellét (Phoxinus phoxinus).
Egy olyan impozáns esemény, mint az 1934-es megyebál, amit a felvidék úri társadalmának nagyszabású találkozójaként emleget a korabeli sajtó, és ahol „hatalmas vendégsereg vonult fel, éspedig nemcsak a közvetlenül szomszédos környékekről, hanem Budapestről, sőt az ország távolabbi részeiből is”,bizony sokáig beszédtéma maradt.
Amikor gyerekeket kérdezünk arról, milyen élőlények köthetők a vizek élővilágához az esetek többségében a lista legelején a halak állnak. Aztán természetesen szépen sorolják a szitakötőket, a rákokat, a vidrát és a „többit”, mely „többibe” beletartoznak a kagylók is. A továbbiakban erről, talán kevésbé ismert az élőlénycsoportról szeretnék részletesebben írni.
Hunyjuk le a szemünket és képzeljünk magunk elé egy vizes élőhelyet! … Segít ebben Fekete István a Nádas című csodálatos költeménye.
Nélküle mégis hogyan űzzük el a telet? Itt marad a nyakunkon? Hamvazószerdáig – február 17-ig – kevés időnk maradt leküzdeni a koronavírus-járványt, ami lehetőséget adna arra, hogy biztonságban szervezzük meg az évszázadok óta jól bevált télűző hagyományunkat, a farsangi bált!
Hazánkban 1989 óta ünnepeljük ezt a jeles alkalmat. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-i keltezéssel írta alá a Himnusz kéziratát, így ez a nap vált a magyar kultúra ünnepnapjává.
Új év, új élőlények a figyelem középpontjában. Bár múzeumpedagógusként személyesen még mindig nem mesélhetek róluk, hiszen a múzeum ajtaja zárva a látogatók előtt, így marad az írott szó.
A 2020-as „Év rovara” – A Magyar Rovartani Társaság idei internetes meghirdetésű versenyében, a három korhadékfogyasztó állat közül – a második helyen az ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina) végzett. Az első helyet a tavaszi álganéjtúró (Trypocopris vernalis) szerezte meg, a bronzérmes pedig a selymes döglégy (Lucilia sericata) lett.
Az élőrendszerek időbeni folyamatos változását evolúciónak nevezzük. Az evolúció kutatásában, mechanizmusának megértésében nagy szerepet játszott Charles Darwin.
1944 decemberében befut Kassára az a vonat, amely a menekülteket szállítja. Huszonéves nagyanyám és az édesanyja az egyik nyitott tetejű vagon lakói. Három hónapja zötykölődnek Szászrégenből…valahová. Az állomáson mentők várják a betegeket. Nagyanyám épphogy él.
Minden családnak megvan a maga étele, ami csak a családi asztalnál elfogyasztva ízlik, senki nem tud olyan finomat készíteni. Minden háziasszonynak megvan a maga titka, amivel a főztje utánozhatatlan lesz, senki nem tud olyan jóízűt az asztalra varázsolni. Minden háztartásban van egy szakácskönyv, amelyet nagy becsben tartanak. Nekem is van egy ilyen könyvem.
Vagyis MI! Ringer István köszönő szavaival élve: „Múzeumi Baráti Kör tagok és körön kívüli barátok, lelkes vendégek és ide hazajárók, civil fémkeresősök és közösségi szolgálatosok, utcán spontán módon műtárgyakat felajánlók és múzeumi rendezvényekre süteménnyel érkezők, kultúra iránt elkötelezett városvezetők és névtelenségbe burkolódzó mecénások, kézzel üdvözlő lapokat, leveleket írók és betelefonálók, bátorítólag dicsérők és hasznos kritikát megfogalmazók, online követők, lájkolók és diszlájkolók, megosztók és kommentelők, csöndesen minket figyelők” …és valamennyi múzeumi dolgozó.
1911. június 14-én a sátoraljaújhelyi Felsőmagyarországi Hírlap szerzője „A Football játék – részletes magyarázat” című írását a fenti gondolatokkal kezdi, ezúttal minden túlzás és elfogultság nélkül. Az 1910-es éveket általában a magyar labdarúgás hőskoraként szokták emlegetni, ám ez a hőskor bizonyos értelemben fénykor is volt.
Jelen blogbejegyzés ötletének megszületése után elkezdtem olvasgatni a témában. Ahogy egyre többet és többet olvastam, úgy éreztem egyre nehezebbnek a szavak megformálását. Több ezer kilométer vándorút – Afrika, Szahara, Száhel–öv – és még a 20 grammot sem elérő élőlény, a fecske.
Alapvetően közművelődési szakemberként vagyok jelen a múzeumi munkában, és rengeteg olyan feladat van, ami ezt a területet fedi le. Nem csak a rendezvények, előadások, konferenciák és a közönségkapcsolat adnak munkát, hanem olyakor átfogó koncepciók kialakítása, valamint a kiállítástervezés és -építés is. Mindennek, ami a múzeumban születik, ami itt valósul meg, annak jelleget, formát kell adni. Éppen ezért például majd mindegyik felsorolt múzeumi eseményhez kapcsolódnak PR és marketing anyagok, illetve kiadványok.
Varázslatos érzés levélesőben sétálni. Ahogy az is, ahogy az őszi napsugárzás megvilágítja az aranyba, pirosba és barnába öltözött erdőt. Csodálatos az avarba hulló levelek puhasága és mágikus erővel bír az őszi levegő aromája.
1994-ben az UNESCO október 5-ét nevezte ki a Pedagógusok Világnapjának. Ezzel a döntéssel emléket állított az 1966-os kormányközi konferenciának, ami akkoriban nagy lépésnek számított a tanárok státuszának meghatározása szempontjából.
Végre új szintre léphet a múzeumpedagógia a Kazinczy Ferenc Múzeumban! Mondjuk, ez a mondat nem fejezi ki igazán azt az örömöt, amit érzünk a kollégákkal. Jobban illik a helyzet jellemzésére, hogy úgy érezzük magunkat, mint egy gyermek, akit két hónap szobafogság után végre kiengednek a játszótérre!
Több, mint negyedszázada végzek természettudományos kutatásokat a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban. Biológus, ökológus végzettséggel elsősorban a zempléni tájak rovartani feltérképezésével foglalkozok 1992 óta.
A Bózsva-patak partján járva már egészen kisgyermekként felfigyeltem a szitakötőkre (Odonata). Azóta eltelt jó néhány év, de még mindig képes vagyok rájuk csodálkozni. Lenyűgöz tökéletes testfelépítésük, szépségük, színük, és az a kiegyensúlyozottság és profizmus, ami sugárzik belőlük.
A minap a Facebook ajánlotta figyelmembe ismerősként a portréműfaj leglelkesebb 19. századi propagátorát, Kazinczy Ferencet. A profilképről visszaköszönt a nyelvújító egyik kedvelt „portraiter” festőjének, Donát Jánosnak az alkotása, így rákattintottam. Természetesen szó sincs semmiféle időutazásról, okkultista mágiáról, vagy efféléről, ami a 19. század elején élt nyelvész-irodalmárt megidézte volna.
„Kedves, gyönyörű látvány volt a vasárnapi football mérkőzés. Maga a versenypálya is érdeket keltő kép. Telve színekkel, hangulattal. Aranyos verőfénytenger hullámzik rajta végig. A sok színes dress ideges nyugtalanággal csillog-villog. Szép, elegáns közönség, bájos fiatal leányok, asszonyok tarka csoportjai mindenütt. Zavaros moraj, izgalom, forróság, láz támad, keskeny női kezek verődnek össze, amint megkezdődik a verseny és viaskodva, egymást kergetve, megelőzve, az izmok működésének kontesszenciáját bemutatva, törekednek a versenyzők a labdájukkal a goal felé.”
Talán legtöbbünk egyetért abban, hogy a füzérradványi Károlyi-kastély parkja igazán szemet gyönyörködtető. Az ember bármerre tekint, különlegesebbnél különlegesebb élőlényeket csodálhat. Faóriások és matuzsálemek, színpompás madarak és tarkán virágzó lágyszárúak, vadászrepülő pilóta üzemmódba kapcsolt szitakötők.
Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy micsoda kincseket rejtenek az otthoni fotóalbumok, irattartók, dobozkák, amelyekben családunk múltja, emléke, történelme pihen. Leírtam, hogy mennyire szerettem a nagymamám történeteit a kirándulásokról és kalandokról, melyekben enyémmé vált a Kelemen havasok minden apró részlete. Később már a szerelmi történetek foglalkoztattak.
1944 év végén súlyos harcok kezdődtek Sátoraljaújhely környékén, melyben a város környéki hegyek – így a Várhegy is – kiemelt szerepet kaptak. Az elmúlt évek ásatásai során a második világháború zempléni végjátékának tárgyi emlékei és nyomai igen intenzíven jelentkeztek.
Néhány hete múzeumunk biológusával, Hegyessy Gáborral beszélgetve, kollégám megjegyezte, a nyári esetéken családi házuk ablaküvegének gyakorta koccan neki egy nagyon különleges élőlény, az orrszarvúbogár (Oryctesnasicornis).
A cianobaktériumok– kékbaktériumok – Földünk legősibb élőlényei közé tartoznak. Mintegy 3,6 milliárd éve jelentek meg bolygónkon és kiemelkedő szerepet játszottak oxigéndús légkörünk kialakításában. Igazi túlélők, Földünk szinte bármely pontján megtalálhatóak.
Telnek-múlnak a hetek, és múzeumpedagógusként még mindig gyermekek nélkül peregnek napjaim! Az otthoni munkavégzést felváltotta a múzeumi, bár még mindig zárt ajtós. Unalomról azért szó sincs, csak így nagyon csendesek a múzeum kiállítóterei. Észrevétlen gyorsasággal beköszöntött a nyár, ha az időjárás ritkán is utal erre.
A Magyar Haltani Társaság 2010 óta minden évben meghirdeti az „Év hala” közönségszavazást, melyben három őshonos halfajt versenyeztet – nem úszóverseny során – a megtisztelő címért.
Az olaszországi emigrációban emlékiratain dolgozó Kossuth Lajos 1890. február 12-én levelet keltezett Sátoraljaújhelybe, melyet a Zemplén című társadalmi és irodalmi lap március 23-i számában teljes terjedelemben leközölt. A levél bizonyos sorai később szállóigévé váltak, s Kossuth Gárdos Aladár szobrászművész által készített, az egykori Piac (ma Fő-) téren álló, 1911-ben leleplezett bronz szobrának talapzatára is felkerültek.
Ötven év után azon az udvaron kapott új lendületet az újhelyi cserkészet, ahol ez a kép is készült nagyapám (első sor, balról a harmadik) kiscserkész-csapatáról. Fél évszázad különbséggel, ugyanitt, a Petőfi Sándor Általános Iskolában kerített engem is bűvkörébe a mozgalom. Mindketten 9 évesen kötöttük fel először a zöld nyakkendőt.
„Párás, hűvös a hajnal, csak a cserkészek szállingóznak már mindenfelől megrakott hátizsákokkal a gimnázium udvarán kijelölt gyülekező helyre.” 2020-ban is kezdődhetne így a sajtó tudósítása a cserkésztábori készülődésről. De nem a ma is aktív Csepellény György Cserkészcsapat őrseiről szól a tudósítás. Az idézett cikk majd száz évvel ezelőtti keltezéséről csak a folytatásban felsorolt járművek – szekér, kisvasút – megnevezése rántja le a leplet.
Minden otthon egy múzeum. Igen, kedves olvasó, az Öné is! Lépjen csak oda a polchoz és vegyen le, mondjuk egy régi fényképalbumot! Felbecsülhetetlen értékű kincset, a család számára fontos dokumentumot talál benne akár száz évvel ezelőttről is. Ott lapul a szekrényekben, dobozkákban, fiókokban a régi korok emléke, a családi történelem, szüleink, nagy- és dédszüleink öröksége.
„Aki keres, az talál” – tartja a közkeletű mondás, ám mindez a kincsekre aligha lehet igaz. A tapasztalat azt mutatja, hogy kincseket legtöbbször nem az talál, aki keres, hanem általában véletlenül kerülnek elő. A Kárpát-medence legjelentősebb arany- és ezüstkincsei szinte kivétel nélkül így váltak ismertté.
Az 1906-ban született Csontos Ernő leküzdve gyermekkori komplexusait kiváló eredménnyel végezte el középiskolai tanulmányait a Sárospataki Református Főgimnáziumban. Ezt követően bátyja, József nyomdokaiba lépve jogi tanulmányokat folytatott Budapesten.
Időutazni majd’ mindenki szeret! Egymást érik a kihívások a közösségi oldalon, amik arra buzdítanak, hogy töltsünk fel magunkról retro képet a 1980-as és 1990-es évekből, vagy éppen posztoljunk gyermekkori fotókat. Ránézve a fényképekre, szinte érezzük a neilondzsörzét a bőrünkön, eszünkbe jutnak a fiatalkori bohóságaink a Burda-szabásminta alapján készült ruhákról.
Nagy divatja van manapság annak, hogy nyilvánosságra hozzák híres elődeink leveleit, naplóbejegyzéseit. Könyvek és felolvasó estek is születtek már ezekből, amelyet a közönség nagy érdeklődéssel fogad. Hogy szabad-e mások személyes, intim gondolatait a széles közönséggel megismertetni, azt a kérdést nem ennek a bejegyzésnek kell megválaszolnia.
A Föld napja testvérünnepeként tekinthetünk a Madarak és fák napjára. Ennek a jeles napnak a története majdnem 130 évre nyúlik vissza. Nemzetközi szinten az európai államok 1902-ben Párizsban írták alá azt az egyezményt, melynek fő tartalma a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme. E témában Magyarországon már az 1890-es évektől megindultak az előkészületek.
Világéletemben, ha itthon, a Zemplénben voltam, bármerre néztem, hegyeket láttam. Ezt a blogot is úgy írom, hogy ablakomon kitekintve elém tárul a Zempléni-hegység egy részének pazar látványa. Látom néhol lankás, néhol meredekebb lejtőit, és azt, ahogy a nappali fényben látszódnak a gerincen álló fák körvonalai.
A hazai rablóromantika mára ismeretlen figurájának filmbe illő tevékenységét mutattuk be írásunk első, majd második részében, s utalást tettünk egy büntetőtárgyalásra is. Az erről készült korabeli tudósítását olvasva, bő évszázad távlatából sem tudja eldönteni az ember, hogy mindezen nevessen, vagy inkább sírjon – netalán írjon, hogy minél többekhez eljuthasson ez a történet. Mi a nevetés mellett ez utóbbit választottuk.
Az idei Föld napja nevű világnap a szokatlan, globális koronavírus-járvány miatt csökkentett kirándulásokat és inkább több gondolati magunkba fordulást jelentett. Ebben a helyzetben talán jobban belegondolhattunk, hogy mekkora hatással is vagyunk arra a bolygóra, amelyen élünk, és amelynek megóvása a jövő nemzedékek számára a mi feladatunk.
A múzeumkerti pázsittal, az éledező birsfával és a naspolyabokorral kedveskedik a kertben a természet annak érdekében, hogy megbocsássuk a februárt, amikor nyakunkra engedte a COVID-19-et.
Az ember szeret olyan dolgokról beszélni, írni, amiben járatos, ha nem is tudományos mértékben. Sok kedvenc élőlényem van, de a békák az első számúak. Számtalan foglalkozás alkalmával beszéltem már gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt ezekről a bámulatos állatokról.
A Zempléni-hegységben kirándulva számos ritka, különleges, hazai viszonylatokban egyedülálló természeti jelenséget, élőlényt figyelhetünk meg akár teljesen testközelből. Ha az elmúlt napokban sétánk áttetsző vizű hegyi patakok mellett vezetett, könnyen felfigyelhettünk a patakmeder kavicsos aljzatán egymás hegyén-hátán lévő, furcsa élőlények gyors, kígyószerű mozgására. A tiszai ingolák (Eudontomyzon danfordi) szerelembe estek. Kígyózó táncuk pedig nem más, mint az ívásuk.
Aki ennek a blognak rendszeres olvasója, az a könyveknek is barátja. Éppen ezért egy pillanatra sem bizonytalanodik el Szép Ernő szavainak hitelességén. Az idézet mondanivalója örökérvényű, de komoly visszaigazolás rá a Nagy Háború időszaka. A történelemnek ebben a válságos négy esztendejében a könyveknek nagy jelentősége volt a hadikórházban és a csatamezőn. Ahogyan a folyóiratoknak, leveleknek és anzix kártyáknak is.
Az előző részben valamelyes körvonalazódhatott előttünk Szarvas Pestik Mihály személye. Folytassuk a vele való ismerkedést most kicsit közelebbről!
Az itthoni irodámban látható mellettem egy világító Földgömb. Most, hogy az idei terveink mozgalmasabb, utazósabb része mind hamvába halt, ábrándozva bökök egy-egy pontra a Glóbuszon.