A vízpartok sebes röptű vadászai

A Bózsva-patak partján járva már egészen kisgyermekként felfigyeltem a szitakötőkre (Odonata). Azóta eltelt jó néhány év, de még mindig képes vagyok rájuk csodálkozni. Lenyűgöz tökéletes testfelépítésük, szépségük, színük, és az a kiegyensúlyozottság és profizmus, ami sugárzik belőlük.

A szitakötők rendjén belül két nagy alrendet tudunk megkülönböztetni: A kisszitakötőket (Zygoptera) és nagyszitakötőket (Anisoptera). A kisszitakötők, mint nevük is utal rá kisebb méretűek, mint a nagyszitakötők. Első és hátsó szárnypárjuk mérete és alakja igen hasonló, ezért egyenlő szárnyú szitakötőknek is nevezzük őket. Ellenben a nagyszitakötők hátsó szárnypárja nagyobb az elsőnél, így őket egyenlőtlen szárnyú szitakötőknek is nevezzük. Fő különbség még a két alrend megjelenése között, hogy amíg a kisszitakötők pihenőhelyzetben szárnyaikat összezárva tartják, addig a nagyszitakötők ezt erőteljes toruk miatt nem tudják megtenni, ezért az esetek többségében széttárják szárnyaikat. Továbbá hangsúlyos különbség közöttük, hogy amíg felülről nézve a kisszitakötők összetett szemei közötti távolság nagyobb, mint a szemek átmérője, addig a nagyszitakötők hatalmas szemei szinte összeérnek a fejtetőn.

Azonban nem csak a kifejlett egyedek, a lárvák testfelépítése között is látványos különbség van. Amíg a kisszitakötők lárvái karcsúbb, addig a nagyszitakötők lárvái robusztusabb testfelépítésűek

A mai szitakötők elődei a karbon időszakban, több mint 300 millió évvel ezelőtt jelentek meg, de virágkoruk csak a permben teljesedett ki. Érdekességként említeném meg, hogy e földtörténeti korokban voltak jelen bolygónkon a szitakötőkkel rokonságban álló, akár 70 cm szárnyfesztávolsággal rendelkező Meganisopterák is, melyek a valaha élt legnagyobb testméretű rovarok közé tartoztak.

Rövid időutazásunk után, azonban térjünk vissza a jelenbe. A szitakötők a Föld szinte minden vizes élőhelyén megtalálhatóak, beleértve az Egyenlítő mentén fekvő esőerdők fáinak odvaiban felgyülemlő vizeket és a sivatagok gyöngyszemeit, az oázisokat.

De miért is kötődnek ennyire a vizekhez? A válasz egyszerű: A szitakötők lárvái kivétel nélkül vízben fejlődnek. De mivel, ahogy azt az egyik tanárom mondaná, a biológia a kivételek tudománya, ezért nyomban meg is említenék egy kivételt. Él ugyanis az ausztrál esőerdőkben egy faj, amely lárvája a levegő magas páratartalma miatt képes a nedves avarban élni.

A nőstény állat megtermékenyített petéiből kikelő ún. prolárvák még igen aprók, csupán 1-2 mm hosszúságúak. Növekedésük, fejlődésük során több mint tízszer vedlenek. A lárvális fejlődés időtartama eltér a szitakötők két nagy alrendje között. Míg a kisszitakötők lárvái egy– két évig fejlődnek, vagy akár egy éven belül két nemzedékük is kifejlődhet, addig a nagyszitakötők lárváinak átlagos fejlődési ideje három – négy év. Azonban utóbbi alrendben is találkozhatunk olyan fajokkal, amelyek lárvális fejlődése csupán néhány hónapig tart. (Hisz, ahogy már fentebb írtam, a biológia a kivételek tudománya. Érdekesség, hogy azon fajok esetében, ahol a lárvák fejlődési ideje rövid, ott a kifejlett rovarok, az imágók hosszú életűek. Az ilyen, hosszú életű szitakötőfajok között gyakorta találkozhatunk vándorlókkal.

A lárvák hasonlóan a kifejlett szitakötőkhöz, ragadozók. Fiatal lárvák esetében a kutatók kannibalizmust is megfigyeltek, ha nem állt rendelkezésre elegendő táplálék a környezetben. A szitakötő lárvák speciálisan módosult szájszervét fogóálarcnak nevezzük. Ez egy kanálszerű képződmény, mely szélsebesen kinyújtható és visszahúzható. A fogóálarc végén fogakat, tüskéket találhatunk. Az elejtett táplálék felaprózását a belső szájszervek végzik.

A lárvák leggyakrabban lesből támadnak. A rejtőzködés azonban nem csak a táplálékszerzésben van hasznukra, hanem abban is, hogy ne váljanak egy náluk nagyobb ragadozó állat prédájává. A nagyobb szitakötőlárvák akár kisebb testméretű halakat is képesek zsákmányolni.

A szitakötőlárvák a vízből oldott oxigént vesznek fel. Amíg a kisszitakötők légzésében a potrohfüggelék kap központi szerepet, addig a nagyszitakötők utóbelük falán veszik fel az oxigént.

A lárvák egyedfejlődésének központi eleme az átváltozás. Az átváltozás során a lárvák elhagyják addigi életterüket, a vizet, kimásznak egy megfelelőnek ítélt felületre – ez az esetek többségében a parton található növényzet. Itt elkezdődik az utolsó vedlés. A vedlés során a lárvabőr felreped, és az imágó úgymond kipréseli magát a bőréből. Először a fej és a tor, majd a végtagok és a szárnyak, legvégül pedig a potroh is szabaddá vállik. A szárnyak kifeszülése utáni első repülését szűzrepülésnek nevezzük, és ezzel kezdetét veszi a kifejlett szitakötő felnőtt élete.

Felhasznált irodalom: Ambrus A., Danyik T., Kovács T., Olajos P.: Magyarország szitakötőinek kézikönyve