Úrihímzés keretbe foglalva
Múzeumunk gyűjteményében vannak hímzett terítők, kosárkendők, s van számos keretezett festmény is. Nemrégiben fedeztem fel, hogy van olyan hímzésünk a raktárban, amit egykor keretbe foglaltak. Az alkotás hátoldalának felirata szerint Dr. Mihályik Szidorné, alsódabasi Halász Matild kézimunkája. Az is leolvasható a hátoldalról, hogy az alkotó 1847-ben született, és 1921-ben hunyt el. A leltári kartonról sem sokkal többet tudtunk meg, csupán annyit, hogy Dr. Gyulai Zsigmondné ajándékozta 1994-ben múzeumunknak, a megnevezés szerint úrihímzés. Mihályik Szidor neve ismerős volt nekem, hiszen néhány éve egy másik hozzá kapcsolódó tárggyal – egy ezüst serleggel – is foglalkoztam, amely szintén a gyűjteményünkben van. Erről munkatársaimmal készítettünk egy videót a „Gondolatok a raktárban” sorozatban.
A tárgy érdekessége miatt úgy döntöttem, nyomozok kicsit, megpróbálok minél többet kideríteni az alkotóról, és magáról e keretezett hímzésről. Nem sokat kellett keresgetni, hogy a dabasi Halász családra rátaláljak. A magyar nemesi családok között tartják számon, címeres nemeslevelet 1669-ben Ferenc és gyermekei kaptak. Címerükben vérével fiókáit etető pelikán látható kék pajzsban. Halász Ferenc szerteágazó családfáját böngészve leszármazottai között találjuk Halász Matildot. Dédapja János – 1701-1766 -, nagyszülei Péter – 1748-1809 – és Gombai Mária, édesapja Halász Zsigmond – 1793-1851, édesanyja Mária Mende de Mansfeld -1820-1870- egy másik nemesi család sarja. Sajnos az általam látott családfa adatai hiányosak, Halász Matild születési dátumát sem tartalmazzák, így a kép hátoldalára kézzel írott adatokat fogadjuk el. Érdekesség, hogy házastársaként Mihalek Izidor szerepel, aki a Pallas nagy lexikona szerint Mihályik Izidor s 1841-ben született, s mindkét névváltozat egyetlen embert jelöl, Dr. Mihályik Szidort, aki más források szerint 1837 és 1901 között élt. A dabasi Halász család történetét kutatta Valentyik Ferenc helytörténész is, munkáiból a család történetétek számos részletét megtudhatják. Ő fogalmazta meg az alábbiakat:
„A dabasi Halászok kezdetektől fogva haladó nézeteket vallottak. Szép számmal kerültek ki soraikból nagy hazafiak, politikusok, katonák, és akadt köztük akadémikus, továbbá művészi vénával megáldott irodalmi tehetség is. Befolyásuk révén elsősorban a megyei közéletet irányították, de olykor az országos folyamatokra is hatással voltak. Templomokat építtettek, alapítványaikkal oktatási intézményeket támogattak, tehetséges, szegénysorú fiatalokat taníttattak.”
Az előző megállapítást támasztja alá az a tény, hogy a család egy másik ágából Halász Mária és nővére Zsuzsanna teljes ingatlanvagyonukat – 114 kataszteri holdat – és 10.000 koronát adományoztak az alsódabasi katolikus templom építtetésére. Érdekesség és kapcsolódási pont Sátoraljaújhellyel a Kossuth család. Az említett Halász Mária gyermekként párszáz méterre lakott az 1838-ban bebörtönzött Kossuth Lajos Dabasra költöző családjától. Cselédje rendszeresen járt a Bényey fiskális házába, akinél Kossuthék laktak, az ő visszaemlékezéseiből vetette papírra Gróf Vay Sándor az alábbiakat
„Egészen tisztán emlékszem rájuk. Ott laktak a mai Pollák-féle házban. Abban az időben ez a ház a Bényey fiskális háza volt… Azt is elmondta Szucsánszkiné, hogy Bényey semmi bért nem fogadott el Kossuthéktól, s hogy ő naponta látta a Kossuth lányokat, vagy cselédjüket, mert kerti veteményeket, túrót, tejfölt hordattak tőlük. Ilyenkor rendesen megkérdezte az akkor még fiatal Mari kisasszony, hogy mit csinál a néni – Kossuthné -, vagy a tekintetes úr (Kossuth László). A cseléd rendesen azt felelte: ír, meg olvas, aztán sokat szomorkodik. Az öreg Kossuth valóban sokat bánkódott Lajos fiának sorsa felett…”
Dabas – Sátoraljaújhelyhez hasonlóan – őrzi a Kossuth család emlékét. Kossuth Lajos édesapját, Kossuth Lászlót 1839-ben itt temették el, később nyughelye fölé vörös márvány síremléket készíttettek, amely a mai napig ott megtalálható.
E kis kitérő után térjünk vissza a Halász Matild által készített úrihímzésre. Maga a kifejezés 1918 után került a szóhasználatba, addig a régi magyar hímzés megjelölést használták. Korábban – a17-18. században – jellemzője volt az úrihímzésnek, hogy sokszor egy-két színt, s általában arany vagy ezüst szálakat használtak. Híres volt Lorántffy Zsuzsanna pataki hímzőműhelye, erről említi Szőcsné Gazda Enikő, hogy a fémszálakat sokáig külföldi kereskedők hozták be, de a Rákócziak korában Sárospatakra fémszálhúzó mestereket telepítettek. Később színesedett a hímzés, amelynek fő motívumai a növények virágok, de sokszor állat, vagy akár emberábrázolás is előfordult. Főleg a reneszánsz időszakában a gránátalma, tulipán, pálmalevél, törökös-keleties motívumok voltak népszerűek. Az egyházaknak készült darabokon természetesen a vallási szimbolika is megjelent.
A Halász Matild által készített hímzés viszonylag késői, az 1860-as évek és 1921 között készülhetett. Nincs rajta fémszálas hímzés, ember vagy állatábrázolás. Az aprólékos munkával készült alkotáson felismerni vélem a száröltést, laposöltést és a keresztszemes öltés különböző változatait, hímzés szakértő erről pontosabb képet tudna adni. A valószínűleg egykor ragyogó színekben pompázó textília mára kissé megfakult, hiszen nem a szekrény mélyén őrizgették, hanem valahová ki lehetett akasztva. Rajta folyómintát láthatunk, zöld levelekkel, barna és zöld szárakkal, kacsokkal, kék és rózsaszín virágokkal. Egy-egy szín több árnyalata is megtalálható. Legjobban azonosítható virág a tulipán, amely a kék szín különböző árnyalataiból áll. Ez az úrihímzés és a magyar paraszti hímző kultúra egyik leggyakoribb motívuma is. Szintén sötétebb, s világosabb kék színekkel hímzett egy másik virág – talán valamilyen liliom féle – amelynek közepéből kacskaringós minta nő ki. Hasonlót láthatunk a Szőcsné Gazda Enikő által közölt tanulmány mellékletei között, egy 17. századi szilágysági hímzésen. Az előző virágokból 3-3 darab, míg egy rózsaszín virágból két darab látható a textílián. A rózsaszín virág szirmai is szépen árnyaltak, s még mintázatuk is többféle. A hímzett textil funkcióját nem ismerjük, a nemes kisasszonyok sokszor templomi terítőket, abroszokat, párna- és lepedővégeket, egyes ruhadarabjaikat, keszkenőiket, jegykendőiket díszítették hímzéssel. Ha nem lenne bekeretezve, a hosszúkás formája miatt valamiféle futó terítőnek gondolhatnánk. Keretezve dísze lehetett a Halász kastély szalonjának, vagy valamely szobájának. Az sem kizárt, hogy nem magában volt kiakasztva, hanem esetleg párban, vagy egy hármas kompozíció egyik szélső része lehetett. Elképzelhető az is, hogy nem faliképnek készült, később kapott keretezést. Azt, hogy ez az eredeti mérete, vagy egy nagyobb, esetleg hosszabb darabból lett utólag elvágva talán akkor tudnánk megállapítani, ha kivennénk a keretből, s látnánk, el van-e dolgozva a széle. A fehér keret arany szegélyekkel 20. századi. Hasonlót láttam már templomi szentképek kereteként is, de itt a hímzésben vallási szimbólumok nincsenek, tehát nem gondolom, hogy templomot díszített egykoron.
Sok mindent kiderítettünk erről a hímzésről, s alkotójáról, persze maradtak még titkok. Talán az is a célja egy ilyen írásnak, hogy egy tárgy kapcsán számos információt összegyűjtsünk a korszakról, amelyben készült, az alkotóról, annak családjáról, vagy jelen esetben az úrihímzés történetéről. Számomra izgalmas, hogy egy Dabashoz kapcsolódó műtárgy történetében felbukkannak sátoraljaújhelyi, vagy sárospataki vonatkozások is. Amikor hozzákezdtem az íráshoz, ez eszembe sem jutott, időközben, ahogy kutattam, olvastam, akkor kerültek elém ezek az információk. Kollégám fotói nagyon szép részleteket mutatnak a hímzésből, élénkek rajta a színek, a valóságban ez a több mint 100 éves textília azért sokkal fakóbb.
Forrás:
Valentyik Ferenc: A dabasi Halász család történetének válogatott bibliográfiája. 2022., Antológia Kiadó, Lakitelek
Gróf Vay Sándor: Kossuth Lajos családja. Pesti Hírlap, 1902. szeptember 19. (http://epa.niif.hu/) Honismeret 49. évfolyam, 1-es szám.
muvelodes.net/enciklopedia/regi-magyar-urihimzesek
Szőcsné Gazda Enikő: Adatok az úrihímzések történetéhez (www.sulinet.hu)
www.youtube.com/watch?v=Q9tl8Js7PgQ
Fotó: Szoboszlay Marcell
