Tavasz van, késő délután. Itt állok a parton, s nézem a lilásan játszó víztükröt: a lemenő Nap utolsó sugarai által megvilágított felhők tükröződnek rajta. A levegőt harapni lehet. Finom harmat telepedett már a növényekre. Valahol rigó kiált, a fekete. Jelöli a revírt, nemsokára párba áll. A távoli falu irányából kuvik hangja hallatszik. Hirtelen felrebben egy tőkésréce pár, zavart okozva a finoman ringatózó tó felszínében. A másodpercek telnek, s a madarak által keltett hullámok lassan elülnek. De lám, most a tó medrének közepén kezd fodrozódni a víz. Halak jönnek fel a felszínre, pontyok, keszegek. Táplálékért, vagy csak beleszippantani a közelgő este aromájába. Körülöttem, velem együtt minden él, mozog: teszi a dolgát ebben a földi paradicsomban.
Megdobban a szív: életek százait rejti eme kis tó, s azok, akik itt élnek, nem is tudják, mennyire különlegesek. Ha most nappal lenne, gyors röptű szitakötőket látnék. Kötődnek a vízhez, lárváiknak ad ez otthont. A szitakötő lárvák évekig fejlődnek a vizekben, s ha eljön az idő, a lárva életében először elhagyja a vizet, kimászik egy erősebb növényi részre, vagy akár kőre, és utoljára veti le lárvabőrét: imágóvá vedlik. Elkezdődik szárazföldi élete, ő lesz a levegő rovar ura. Talán nehéz elképzelni, hogy sok millió évvel ezelőtt a szitakötők őseinek szárnyfesztávolsága akár a 70 cm-t is elérhette, de így volt.
Kifejlett szitakötő
S ahogy ezen elmélkedek, eszembe jutnak a tegzesek. Micsoda építészek ezek! A vízben fejlődő lárva teste védelméért különböző, a víztestben hozzáférhető anyagokból épít magának lakócsövet: homokszemek, apró kavicsok, növényi részek, magvak, mind-mind építőanyagként szolgálhatnak. Malterként a saját maguk által kiválasztott ragasztóanyagot használnak.
Egy tegzes lakócsöve,
Hajoljunk le a vízparton, nézzünk bele a vízbe: számtalan apró rovart pillanthatunk meg. Megannyi rovarcsalád számos képviselőjét. Számukra (is) elengedhetetlen a víz. Csíborok, csíkbogarak, mennyi-mennyi élet. A felszín is hemzseg: keringőbogarak, molnárkák könnyed táncot járnak a vízfelszínen, ügyesen használva ki a felületi feszültséget. S néhány futrinka már most a parton szaladgál.
Poloska a vízfelszínen
Teszek néhány lépést a nádas irányába, és a nedves parton apró csigaházakat pillantok meg. Csupán négyet, ötöt, de ott vannak. Talán sokszor azt gondoljuk, csigák csak a szárazföldön élnek, de ott vannak ők a vizekben is. Apró rákocskák, kagylók és férgek között élik mindennapjaikat. Ezeknek is, mint minden élőnek a Földön, megvan a szerepe, fontos részei az ökoszisztéma táplálékhálózatainak.
Nagy mocsárcsiga
Kisgyerek voltam, amikor először láttam ebihalakat. Ugyanitt, csak sok évvel korábban. A sekélyebb vizekben cikáznak, fejlődnek, növekednek, hogy egy nap kifejlett békaként hagyhassák el a vizet. Kétéltűek, mondják rájuk hangzatosan. A gőték, szalamandrák, szintén kétéltűek: egyedfejlődésük kezdeti szakaszában a vizekben élnek. Kedvelem a gőtéket, különleges lények. Ott vannak a tavakban, sőt még az erdei pocsolyákban is. Sokszor elgondolkozom egy apró víz élővilágát figyelve, számukra ez a pocsolya maga a világ. Nincsenek nagy igényeik. Csodálom őket.
Kétéltűek
Felnézek az egyre sötétedő égboltra, egy ragadozó madár körvonalait pillantom meg.
– Sas! – ujjongok magamban. Közelebb érve látom, csupán egy ölyv. Máskor, talán a délelőtti órákban még sasokat is megfigyelhetnék, és a védett madáróriások mellett képviseltetnék magukat más madarak is. Gémek, kócsagok, gólyák, fecskék, szerkők. A környező bokrokon cinegék, sármányok. Egy nagy közösség ez, sok madárbarát kedvence.
– Bölömbika! – suttogom magamban, miközben meghallom jellegzetes, távolban szóló kürtre emlékeztető hangját.
– Van itt minden, ami szem-szájnak ingere.
Tovább sétálok. Egyre hűvösebb van, de a fény még mindig elengedő a szemlélődéshez. Finom lábnyomokat pillantok meg a sárban: vidra. Hol bújkálhat? A közelben lehet. Vajon hány hallal csillapítja ma étvágyát? Talán olykor-olykor a róka is erre téved. Na meg az őzek! A tó mögötti nádason túl a szántás, rajta, akárhányszor járok erre, őzeket látok. Mozgásuk lenyűgöz. Ősszel pedig szarvasbőgéstől zeng a mocsár.
Őz
Mennyi élet… Akárhányszor megyek mindig más és más arcát mutatja a tó és környezete. Tipikus vizes élőhely a maga számtalan értékével. Értékekkel, amelyek becsülendők, hogy az elkövetkezendő nemzedékek is részesei lehessenek a csodának.
S ahogy ott állok, figyelve a vizet, lassan ránk száll az este. Rám, és mindenre ami él, létezik, mozog, és felragyognak az első csillagok.