Zománcos edények Losoncról és Fülekről
Tizedik részéhez érkezett a „Nyomozás a múzeumban” sorozatunk s ez a rész kicsit rendhagyó is abban az értelemben, hogy nem egy tárgy eredetét próbáljuk kinyomozni, hanem egy tárgycsoporttal foglalkozunk. Felmerül a kérdés, műtárgy–e egy zománcos lábas, érdemes-e a megőrzésre múzeumi körülmények között, hordoz-e ez a tárgy olyan információkat, amelyek a településtörténet, vagy ipartörténet szempontjából értékesek lehetnek? Mit keres a raktári polcon két Losoncon készült edény – egy ételhordó és egy mérőpohár -, s egy füleki tepsi?
Első kérdés amire a választ kerestem, ki találta fel a zománcos edényt. Maga a zománctechnika több ezer éves, hiszen az ókori Egyiptomban, a római birodalomban és a görög városállamokban egyaránt ismerték és használták azt a módszert, amivel a fémre valamiféle zománcot – többnyire üveget – lehet olvasztani. A hordozó fém általában arany, ezüst és réz volt, a zománc pedig nem a praktikumot, hanem az esztétikumot szolgálta: többnyire dísztárgyak, ékszerek készültek így. A hasonló díszített ötvösmunkákat megtaláljuk szinte minden korszakban, olykor divatosabb, máskor kevésbé divatos volt, de maga a technika tovább élt.
Természetesen a zománcos edények más célt szolgáltak, és másféle zománc került rájuk. Sokféle információ kering arról, hogy ki lehetett ennek a feltalálója, vagy hogy ki szabadalmaztatta a zománcos edényt, de ezek annyira ellentmondanak egymásnak, hogy nem tehetünk egyértelmű kinyilatkoztatást ez ügyben, nem is ez a feladatunk. A felbukkanó nevek között van francia, angol és német, találunk köztük vegyészt – valószínűleg a zománc kitalálásában és készítésében jeleskedett – fotós feltalálót, aki zománcos rézlemezből készítette fényképezőgépét, vagy éppen, jogászt, üzletembert, aki megfelelő hasznot látott abban, hogy levédesse a gyártási folyamat szabadalmát. Nagy valószínűséggel egymástól függetlenül többen kísérletezték ki a technikát, gyártási folyamatot, hiszen láttunk már hasonlót a nagy találmányok világában. Ami bizonyos, hogy mindez a 19. század első felében, a 1830-as években gyökerezik, s szükséges volt hozzá az ipari forradalom, amelynek köszönhetően a vas megmunkálása, préselése gyári körülmények között lehetőséget teremtett a tömegtermelésre.
Két felvidéki települést említettünk az írás elején, nyomozásunk következő iránya, ezek korai ipartörténete. 1892-ben a losonci gyárat egy bádogos mester Rakottyay György alapította, társaival, akik között volt vállalkozó, iparos, bankigazgató. A kereskedelmi tevékenységet Búji János irányította. A gyárat fennállása alatt többféleképpen nevezték, volt Rakottyay Zománcozó Gyár, Rakottyay György és Társai Edénysajtoló és Zománcozó Gyára, de emlegették Losonci Magyar Bádog- és Vasedény Zománcozógyár néven is. A gyár kezdetben 80, fénykorában több mint 800 munkást alkalmazott, meghatározó volt a település fejlődésében. Épületei Losonc központjában álltak, s rendkívül fejlett ipari létesítmény volt, saját artézi kúttal, saját vízvezeték- és villamos hálózattal, ipari vágánnyal. A munkások számára lakásokat és közösségi épületeket – munkáskaszinót, éttermet, tánctermet – építtetett a cég Losoncon. A világ számos országába kerültek zománcos edényeikből, szállítottak többek között Kínába, Egyiptomba, Indiába, Törökországba. Az alapító halála után Rakottyay Gyula vette át a termelés irányítását. Rakottyay egyébként gőzüzemű téglagyárat is működtetett a városban. Nyomozásunk során kiderült, hogy Losoncon működött egy másik, hasonló termékeket gyártó üzem, amely 1884-ben kezdte meg működését, Sternlicht S. és Társai Első Magyar Bádog- és Vasedény-zománcozó Gyár néven. Alapítói Hercz Adolf bádogos mester, Sternlicht Sámuel és Schein Fülöp voltak, a gyárat gőzüzemű áramfejlesztő látta el energiával, s Ausztriába, Oroszországba, a balkáni országokba, Ázsiába és Észak-Amerikába szállították termékeiket. A források szerint az első zománcozó gyár volt Magyarországon.
Megnézve a mi losonci edényeink fenékbélyegeit, a mérőpoháron és az ételhordó tartóján Rakottyay neve – a tartón oroszlános fenékbélyege is -, míg a 12 cm-es kislábasokon alig olvashatóan az ST betűk és a szlovák településnév, a Lucenec felirat látható. Ez arról árulkodik, hogy a Sternlicht féle gyárban, az első világháború után – amikor már Losonc Csehszlovákiához tartozott – gyártották a kislábasokat. A Rakottyay gyár 1927-ben, a Sternlicht gyár 1928-ban zárta be kapuit, a trianoni békediktátum által megváltozott gazdasági környezetnek és a háborút követő válságnak a következtében, edényeink tehát minimum 95 éves darabok.
Losonctól mintegy 15 km-re található Fülek. Itt 1906-ban alapították a Füleki Edénysajtoló és Zománcozó Műveket, amellyel összenőtt Hulita Vilmos gyárigazgató neve. 1915-ben került a gyárba, két évvel később ült be az igazgatói székbe, amelyben 28 éven keresztül benne is maradt, bárhogyan változtak a határok és a tulajdonviszonyok. Füleken is érdekes helyzetet teremtett a trianoni békediktátum, hiszen még 1919 után is évekig egy magyar bank volt a Csehszlovákiában lévő gyár tulajdonosa. 1927-ben vásárolta meg a Prágai Kereskedelmi és Iparbank, s a Sfinx Egyesült Zománcművekhez csapták a losonci gyárat. Ekkor jelent meg a kakasos jelzés a zománcos edényeken, kádakon, sparhelteken. 1938-ban is nagy változásokat élt meg a cég, egyrészt tűzvész pusztított a gyárban, másrészt az első bécsi döntésnek köszönhetően visszakerült Fülek Magyarországhoz – a gyár is Füleki Iparművek néven -, ez újjáépítést, s újabb fellendülést hozott a gyár működésében. Míg 1917-ben 400, 1927-ben 1400 munkás dolgozott itt, 1944-ben 4400 főt írnak a források, akiket a környező terület 110 helyiségéből szállítottak a buszok munkába és onnan haza.
El lehet képzelni, mekkora jelentősége volt a környék településein élő emberek életében. A források szerint, amikor újra magyar világ volt, akkor használt a gyár egy sematikus kiterjesztett szárnyú madarat ábrázoló emblémát. Ez azért fontos számunkra, mert a múzeum gyűjteményében lévő zománcos tepsin ez és magyarul a településnév látható, amely szintén arra utal, hogy edényünket 1938-1945 között gyártották, azaz 78-85 év közé tehetjük a korát, bár ma is megsüthetnénk benne a kakast. (Egy történet szerint Hulita igazgató úr azt kérte a munkásaitól, olyan tűzhelyet készítsenek, amiben megsülhet a tepsiben berakott kakas. El is készült a sparhelt, s így lett a kakas a gyár emblémája. ) A gyárat kétszer akarták „kirabolni”. A két világháború között a csehek tervezték áttelepítését, ennek megakadályozását Hulita Vilmos személyéhez kötik, míg a második világháborúban a németek rakatták vagonokba a gépeket, de oda csak a selejtes, működésképtelen szerkezetek és alkatrészek kerültek, a munkások a működő gépeket elrejtették. A második világháborút követően Fülek ismét Csehszlovákiához került, 1948-ban államosították a gyárat, s Kovosmalt néven működött tovább, így ismerték Szlovákia szerte, hiszen valószínűleg egyetlen háztartásból sem hiányozhattak lábasaik, bögréik, kádjaik, tűzhelyeik. Mindeközben a magyar háztartásokat elárasztották az egyébként 1909-ben alapított, de a háború után is tovább működő Bonyhádi Zománc Művek és a kevésbé ismert, 1904-től működő Budafoki Zománcgyár edényei, háztartási eszközei. Kis túlzással, ahogy szlovákiai háztartás nem lehetett Kovosmalt edény nélkül, úgy magyar háztartás sem működött bonyhádi lábas nélkül.
Visszatérve az írás elején felmerülő kérdésekre, azt gondolom, a régi zománcos edényeknek helye van a raktári polcon, vagy egy ipartörténeti kiállításon, hiszen a 19. század végi, 20. század eleji ipar és gazdaság történetének, vagy éppen a polgári életmódnak emlékei, akkor is, ha nem klasszikus értelemben vett műtárgyakról van szó. A zománcos edény térhódítása a fazekasságot szorította háttérbe, hiszen amíg egy cserépfazék kézi munkával, egyedi formázással elkészült, addig több tíz, vagy száz zománcos edény futott le a gyártósorról. Szkircsák Mihály pataki fazekas fogalmazta meg 1936-ban: „a zománcolt edény elnyelte tőlünk az ételt”. Majd 100 év elteltével, a 20. század végén a zománcos edény szorult háttérbe, amikor megjelentek a tapadásmentes felületű és a rozsdamentes anyagból készült edények, igaz, ezek mellett a zománcos lábas a mai napig sok helyen előkerül a konyhaszekrényből.
Forrás:
Losonci Anziksz
Wikipédia
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai
korkep.sk
ujno.sk
Sárospataki Ifjúsági Közlöny, 1936.
Fotó: Szoboszlay Marcell
