Tavaszi álganéjtúró – a 2020-as év rovara a Föld napjának jelképe lehetne

Az idei Föld napja nevű világnap a szokatlan, globális koronavírus-járvány miatt csökkentett kirándulásokat és inkább több gondolati magunkba fordulást jelentett. Ebben a helyzetben talán jobban belegondolhattunk, hogy mekkora hatással is vagyunk arra a bolygóra, amelyen élünk, és amelynek megóvása a jövő nemzedékek számára a mi feladatunk.

A tavaszi álganéjtúró egy csillogó, kékes, félgömb alakú bogár, amely ösztönösen igyekszik utódainak a túlélését biztosítani. Úgy teszi mindezt, hogy az egyéves élettartamú állat nem vehet részt az utódai, a következő generáció segítésében, legalábbis nem láthatja azt.

A tavaszi álganéjtúró a zempléni erdők jellegzetes bogara.

A Magyar Rovartani Társaság, amely 2011 májusa óta hirdeti meg az év rovara versenyt, a 2020-as éven az elhalt szerves anyagokat eltakarító, lebontó állatok köréből válogatott. Az volt a szempontja, hogy azok közül a hatlábúak közül legyen a cím nyertese, amelyek nem túlságosan gusztusos táplálékot fogyasztanak. Maga az eltakarítás hasznossága, a számunkra is rendkívül lényeges, a természetes táplálékláncokban, hálózatokban részt vevő speciális feladatuk miatt fontos láncszemek észrevételére kívánta a tudós társaság a figyelmet felhívni.

A táplálék hálózatnak, amely a Földön az élőlények egész ökológiai rendszerének egyik leglényegesebb része, már a felületes szemlélőnek is nyilvánvalóan észrevehető kapcsolódási táblázata a különféle fajok együttélésének, az egész rendszer összekapcsoltságának, egységének. A részletek teljessége ugyan átláthatatlanul bonyolult, a növények fotoszintézise által létrehozott szerves anyagok, az elsődleges biológiai produktum nélkül aligha népesíthetné be bolygónkat milliónyi állatfaj. Ennek részesei vagyunk mi, emberek is. Az általunk termesztett növények és a tenyésztett állatok csupán töredékét képezik a sokféleségnek, mégis jelentősen nagyobb földterületet uralnak, mint az a természet törvényei szerint járna azoknak. Érezzük, hogy ellentmondás van az emberi „fejlődés” és a fenntartható környezeti állapot között. 

A természetes rendszerekben a sokféleség, a biodiverzitás az, ami hosszú távon (évszázadokon, évezredeken keresztül) képes önmagát fenntartani, működtetni. Ha valamely összetevője, egy faj valamilyen külső hatásra sérül vagy elpusztul, akkor alig okoz problémát az egész számára, mert egy másik, vagy harmadik át tudja venni azt a szerepet, ami fontos volt az egész élőhely számára, és pótolja azt anélkül, hogy a közösség tönkremenne. A növényvilágban elég jól ismert az, hogy úgynevezett társulások szerveződnek: növényfajok sokasága, amely nagy területeken képes együtt élni. Persze közben változik is, csak lassabban, mint ahogyan mi észrevehetnénk. Az állatvilágban az aktív mozgás lehetősége dinamikusabb társulásokat eredményez, a zoocönózisoknak csak pillanatnyi állapotait láthatjuk, pedig hasonlóan egymásra épülnek, mint a növények, de a növények által teremtett alapfeltételek ezek esetében is kikerülhetetlenek. Nagyon más környezetet teremt a száraz, napsütötte rét és az árnyas erdő. Nem is beszélve a nálunk oly jellegzetes évszakos változásokról, amelyek miatt télen, tavasszal vagy a nyár végi forróságban ugyanannak a tájnak más és más képét látjuk, a virágos növények, a gombák és az állatok is eltérőek ugyanott.

Az alapvetően a növényeket és egymást fogyasztó állatok táplálék-piramisa mennyiségileg is láthatóan épül fel, de ne felejtsük el, hogy az anyagcserének jelentős nagyságrendű mellékterméke van. Itt most az álganéjtúró bogár miatt elsősorban az ő „hatáskörébe” tartozó anyagokra gondoljunk. Ez a bogár, sok fajtársával együtt ugyanis az erdei emlősállatok trágyájával táplálkozik, amik között Magyarországon főként a vaddisznókat, szarvasokat, őzeket, muflonokat kell érteni. Ezek ürüléke az, amit az erdőkben ott látnánk, ha a szorgos rovarok, köztük a tavaszi álganéjtúró el nem takarítana. A kiterjedt, alföldi legelőkön viszont ennek a bogárnak nyomát sem látjuk. Ott más, a szárazabb, az erdeitől eltérő talajú körülményekhez jobban alkalmazkodott bogarak tűntetik el a lócitromot vagy a tehénlepényt. Ha utóbbit nem ásnák el, akkor az néhány év alatt is páncélként fedné be a legelőt, lehetetlenné téve a további állattartást. Utóbbi probléma meg is történt Ausztráliában, ahová az európai telepesek a szarvasmarhákat betelepítve ezzel szembesülhettek. Hamarosan elvitték utánuk a megfelelő körülményeket jól tűrő ganéjtúró bogarakat is, hogy megoldják a helyzetet.

A trágyatúró bogarak tömege takarítja el a legelő állatok ürülékét. (Páldi Ildikó fotója)

A tavaszi álganéjtúró neve sejteti, hogy nem igazi ganéjtúró. Kettős oka is van ennek. Ez a lemezescsápú bogár néhány közeli rokonával, elsősorban a vele együtt élő erdei álganéjtúróval együtt nem csak trágyát, hanem elpusztult állatokat is elfogyasztanak, de kimondottan szeretik a nagy kalapos gombákat. Tinóruk, galócák egyaránt a kedvelt táplálékaik között szerepelnek. Pechünkre éppen a legnagyobb és számunkra leginkább ízletesnek látszó vargányák vagy császárgombák termőtestét részesítik előnyben. Ha örömmel felszedünk egy ilyen gombát, meglepődhetünk, hogy abba egy kemény páncélú bogár már befúrta magát. A másfél centis, félgömb alakú testük erős, a talaj ásására is alkalmas lábaival és (a valódi ganéjtúróktól eltérő) rágásra is alkalmas, erős rágó szájszervével könnyedén mozog ebben a közegben. Ha sikerül kitessékelni a gombából, érezhetjük, hogy mekkora erő van egy ilyen kis állatban: nem tarthatjuk markunkban, mert elég hamar kifeszíti magát onnan. Ha már kézbe vettük, érdemes meghallgatni, mert potroha és szárnyfedői összedörzsölése által cirpelő hangot hallat. A szép, csillogóan sima hátú, kékes vagy zöldes, ritkán feketés vagy lilás árnyalatú tavaszi álganéjtúró, vagy a rendszerint feketés kék, jól láthatóan barázdált szárnyfedőjű erdei álganéjtúró hasoldala erősen szőrös. Ezen rendszerint borostyánsárga, kb. milliméteres nagyságú atkákat is megfigyelhetünk, amelyek a kullancsoknak távoli rokonai, de nem vért szívnak (a bogaraknak nem is vére, hanem hemolimfája van), csupán így jutnak a szintén bomló szerves anyagú táplálékukhoz. Potyautasok.

Tavaszi álganéjtúró egy túlérett császárgalóca belsejében.

Az álganéjtúrók elég jól repülnek, a talajfelszín felett néhány méterrel, nagy köröket leírva találnak rá táplálékukra. Ez a körzés azt is mutatja, hogy nem a látványra, hanem a szagokra figyelnek, amiket kissé gömbölyded, de szétnyitható, apró érzékszőrökkel sűrűn fedett lemezes csápjukon viselnek. Ezek egyenként nem láthatók szabad szemmel, ám együttesen fénytelen barnává színezik a csápok végét, a lemezekből álló bunkót. Ezt már észrevehetjük. A bunkó lemezeit kereséskor szétnyitja a bogár, így nagyon megnöveli az érzékszőrökkel borított felszínüket. A repülésükre visszatérve, ami nappali állatok révén gyakran látható, meg kell jegyezni, hogy erőteljes, sokszor hallhatóan zúgó röptük nem gyakran éri el a fák lombkoronáját. Ugyancsak nem távolodnak el messzire az erdő árnyat adó környezetéből, az erdőszéli tisztásokon, szélesebb földutakon még gyakoriak, de a nyílt, tágasabb legelőkre nem szoktak kirepülni, még ha azokon bőséggel van is trágya. Talán az árnyék hiánya miatt fordulnak vissza. Viszont éjjel nem is repülnek.

A ganéjtúró bogarak nem tévesztendők össze a galacsinhajtókkal (Scarabaeus, Sisyphus stb.) amelyek a trágyát elgörgetik az eredeti kupactól, hogy máshol ássák el. A ganéjtúrók és álganéjtúrók azonban a trágyacsomagban és alatta, a talajban fogyasztják el a szerves tápanyagokban gazdag táplálékot.

Az álganéjtúrók, rokonaikhoz hasonlóan párban dolgoznak, utódaik számára akár több arasznyi mély járatot ásnak erős, ehhez módosult elülső lábszáraikkal, s ebbe gyűjtik össze a megfelelő anyagot. Egy-egy elkülönített csomagba egy-egy megtermékenyített petét rak a nőstény. A hamarosan kikelő pajorszerű lárva ezt elfogyasztva tavaszra alakul át (lárva-vedlések és bábbá változás után) kifejlett bogárrá, úgynevezett imágóvá. Az eddig eltelt fejlődéséből, amely védett, talajfelszín alatti, a szülők által elkészített kamrában történik, semmit nem észlelünk. Csak az áprilistól, főleg májusban megjelenő, fényes páncélú bogarat láthatjuk, ami a tél elejéig él, akkor elpusztul. Tehát egész életciklusa csupán egy évig tart, ami a hasonló méretű bogarak között rövidnek számít. A cserebogarak, nagy futrinkák, szarvasbogarak és nagyobb cincérek lárvaként kettő-öt évig élnek. Úgy is vélhetjük, hogy az álganéjtúrók fejlődési sebességét a szülők által előkészített trágyacsomó értékes tápanyagtartalma, és a jól megválasztott és kiválóan elkészített „gyerekszoba” segíti. Minderről részletesebben olvashatunk Dr. Merkl Ottó tavaszi álganéjtúróról, az év rovaráról írt internetes cikkében.

Tavaszi álganéjtúrók augusztus végén a vadetetőbe kiszórt, főtt csemege kukoricát fogyasztják.

Tavaszi álganéjtúró névvel különböztetjük meg a vele együtt élő rokonától, az erdei álganéjtúrótól. Tudni kell, hogy a kifejlett bogarakkal tavasztól késő őszig találkozhatunk. Valójában nem a magyar névadók miatt tavaszi a neve. Tudományos elnevezése Trypocopris vernalis (ahol avernalis latin szó jelenti a tavaszt) és emiatt az európai országokban elterjedt helyi nevei is ezt fedik legtöbbször. A svéd Karl Linné adta a tudományos fajnevét még 1758-ban, tehát az elsők között volt, amit akkoriban közzé tett a mérföldkőnek tekintett Systema Naturae köteteinek lapjain. Ennek nevezéktani alapelveit követi azóta is a természettudomány.

Az erdei álganéjtúró elterjedtebb a zempléni erdőkben. Ínséges időben a taplók megrágásával próbál életben maradni.

Ez a szépnek mondható bogarunk nem védett. Ezért elég kevéssé figyeljük elterjedését, főként, ha hegyvidékeink erdős részeiben járunk. Inkább csak a gyerekek első csodálkozásaira méltóak a tavaszi álganéjtúrók szépen csillogó páncéljai. Mondhatjuk erdőjáróként, hogy annyira hozzá tartoznak a tájhoz, hogy jelenlétük nem tűnik fel, megszokott. Ám nincs minden erdőben jelen. Hazánk alföldi tájainak erdőségeiből általában hiányzik. Ahol még elterjedtebb rokonával, az erdei álganéjtúróval helyenként találkozhatunk (pl. a Bodrogközben a révleányvári erdőkben él, de a Bodrog árterén, a gombákban gazdag Long-erdőből nincs róla adatunk), addig a tavaszi álganéjtúró ott már nincs jelen.

Az erdei álganéjtúró térképvázlatra rajzolt lelőhelyei a múzeumi kutatások alapján (1955—2019.) (A térképen a zöld szín erdőt, a sárga füves területet, a fehér pedig mezőgazdasági hasznosítású részeket jelöl.).

A Zempléni-hegységnek is inkább a csapadékosabb, magasabb részeit vagy patakvölgyeit lakja, nem mintha az erdei álganéjtúró a Tokaj-Hegyalja szőlővidékéről, vagy az azokat övező melegkedvelő tölgyesekből ismert lenne. Például Sátoraljaújhely városában gyakran láthatók kis és nagy szarvasbogarak vagy éjjel repülő orrszarvúbogarak, de a hegyek erdeiben gyakori álganéjtúrókkal nem szoktunk az utcákon találkozni, pedig mindössze pár száz méterre már gyakoriak ezek. Annak ellenére rajzolják ki a Kazinczy Ferenc Múzeum több évtizedes kutatásai a mellékelt térképvázlatok pontjait, hogy igazából soha nem kerestük ezeket a „gyakori” bogarakat. Méretük, könnyű azonosításuk, nem rejtőzködő nappali életmódjuk ugyanakkor többnek mutatja jelenlétüket a nehezen észrevehető, apróbb állatok ezreinél. Az eltérés okát pontosan nem tudjuk, de érdemes talán ebben az évben (ha már az év rovara lett), esetleg a későbbiekben is figyelnünk ezeket a számunkra is hasznos bogarakat.

A tavaszi álganéjtúró szűkebb elterjedésűnek, ritkábbnak bizonyult a térképre vitt adatok alapján (1955—2019.)

Számítástechnikánk ma már lehetővé teszi, hogy egy-egy digitális fénykép által is gyarapítsuk tudásunkat a tavaszi álganéjtúró jobb megismerése érdekében. Ha valaki, aki olvasta ezt az írást és a zempléni tájakon találkozik ezzel a bogárral, fotózza le (pl. mobiltelefonnal) és adja meg a lelőhelyét. Ha nem túl homályos a kép, és azt elküldi a Kazinczy Ferenc Múzeum honlapján található e-mail címre Hegyessy Gábor muzeológusnak, akkor a még hiányos ismereteinket is gazdagíthatja ennek, vagy a rokon fajnak az újabb elterjedési adatával.

Szöveg és ábrák: Hegyessy Gábor

Sátoraljaújhely, 2020. április 28.

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá