„Az állatok nem viselkednek úgy, mint az emberek. (…) Ha harcolniuk kell, harcolnak. Ha ölniük kell, ölnek. De nem használják az eszüket arra, hogy kimódolják, miként lehet megzavarni más lények életét, és hogyan lehet ártalmukra lenni. Méltóságuk van és becsületes állati természetük.”
/Richard George Adams/
Kafferbivaly (Forrás: https://www.cntraveler.com/)
Richard George Adams angol író gondolatai örök igazságokat rejtenek magukban. Az állatok, ha meg kell védeniük a saját vagy az utódjaik életét, harcolnak. Ha éhesek, ragadoznak. Nem hajtja azonban őket az emberi fajra jellemző gyarlóság. Nem azért támadja meg az oroszlán (Panthera leo) a békésen legelésző növényevőket, hogy elnyomja, leigázza a fajt. Éhsége, túlélése ösztönzi, és csupán annyit öl, amennyire ténylegesen szüksége van. A prédából pedig jut is, marad is a szavanna más állatainak, többek között a foltos hiénának (Crocuta crocuta) és a karvalykeselyűnek (Gyps rueppellii) is. Persze nem szabad megfeledkezni a különböző lebontó szervezetekről, amelyek az elejtett préda maradványait szintén hasznosítani tudják, mint például a gombák (Fungi).
A Földön található élet örökös körforgásának meghatározó részét adják a táplálékláncok és -hálózatok. A bolygó bármely biomját, társulását nézzük az ott élő populációk közötti kölcsönhatások egyik eredményeképpen jönnek létre a táplálékláncok. Legyünk akár az afrikai szavannákon vagy a szibériai tajgán, az ott meglévő tápláléklánc alapjait azok a termelő szervezetek adják, amelyek képesek megkötni a Nap éltető energiáját, kémiai energiává alakítani azt, és ezáltal felépíteni saját szerves anyagaikat, miközben molekuláris oxigént termelnek. Ezt a folyamatot nevezzük fotoszintézisnek. A termelő szervezetek legismertebb képviselői a növények. A növényekkel táplálkozó állatokat elsődleges fogyasztóknak nevezzük. Az elsődleges fogyasztókkal az adott élettére jellemző ragadozó állatok táplálkoznak, melyek között „hierarchikus” rend alakul ki. Azt a fajt, amelynek adott területen nincs természetes ellenesége (őt nem eszi meg semmi), csúcsragadozónak nevezzük.
Szibériai tigris, Szibéria távol-keleti területeinek csúcsragadozója (Forrás: https://whc.unesco.org/)
A Zempléni-hegység gazdag különböző növényfajokban, melyeket előszeretettel fogyasztanak a területen élő növényevő állatok, mint az őz (Capreolus capreolus), a gímszarvas (Cervus elaphus), a mezei nyúl (Lepus europaeus) vagy például különböző sáskafajok (Acridoidea sp.). A borz (Meles meles), a vörös róka (Vulpes vulpes) vagy például a vadmacska (Felis silvestris) a ragadozók szintjén helyezkednek el a táplálékhálózatban, de értelemszerűen más példafajokat is sorolhatnék.
Térségünk talán legmegosztóbb ragadozója a fokozottan védett szürke farkas (Canis lupus). Populációt az ország jelentős részéről a 20. századra szinte teljesen kiirtották. Napjainkban az Aggteleki-karszton és a Zempléni-hegységben vannak jelen stabilabb állományai. Ezen példányok megtelepedése a szlovákiai populációkban bekövetkezett sűrűségváltozások eredménye, egyfajta ökológiai törvényszerűség. Élőhelyeinek táplálékhálózatában csúcsragadozó szerepet tölt be, nincs természetes ellensége. Jelenléte számottevő szelektáló és szabályozó szerepet játszik az adott társulásban. Szervezett szociális csoportokban, falkákban élnek. Rendkívül óvatos állat, igen ritkán kerül az ember szeme elé. Táplálkozási szokásairól elmondható, hogy nyáron a kisebb testű, télen viszont a nagyobb testű zsákmányállatokat részesíti előnyben.
Szürke farkas (Forrás: BNPI – Kozma Attila)
Senki nem vitatja a farkas ragadozó mivoltát. Viszont az már sokkal vitatandóbb, hogy a szétmarcangolt állati tetemek felett minden esetben farkast kell-e kiáltanunk. Nem egy esetben a „kegyetlenkedés” hátterében falkába verődött éhes kóbor kutyák állnak. Többségében olyan kutyák, amelyeket megunt a „gazdájuk”, és a szó legszorosabb értelmében kidobott. A kóbor kutyák sokszor még le is kölykeznek, tovább növelve a szabadon kóborló éhes kutyák számát. Jó esetben egy gyöngéd szívű ember befogadja őket, de sokszor nem ez történik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kutyák, hasonlóan a közellenségnek kikiáltott farkasokhoz, ragadozó állatok. Valamint az sem elhanyagolható TÉNY, hogy a kutya és a farkas lényegében egy faj. A kutya a farkas egy mára kihalt alfajának háziasított változata, amire tökéletesen rámutat latin nevük: A farkast tudományos körökben Canis lupus-nak hívjuk, míg a kutyát Canis lupus familiaris-nak. Fényképes és videós beszámolók támasztják alá a jelenséget, hogy a kóbor kutyák igenis képesek közrefogni és megtámadni különböző állatokat. A közelmúltban egy olyan, a Zempléni-hegységben készített felvételt láttam, amelyen otthontalan kutyák kerítenek be egy muflont (Ovis gmelini). A muflon életét csak a felvételkészítő közbelépésének köszönheti, aki szétkergette az éhes kutyákat. Ettől eltekintve nem fér hozzá kétség, hogy számos támadás esetében valóban farkas az elkövető.
A farkas mellett más csúcsragadozó is él a Zemplén erdeiben. A szirti sasnak (Aquila chrysaetos) vagy például az uhunak (Bubo bubo) szintén nincs természetes ellensége. Emberi szempontból az ő predációs nyomásuk azonban elenyésző, mert gazdasági és vadászati szempontból kevésbé értékes prédára járnak. Ha étlapjuk első helyein a milliós értékű trófeával bíró gímszarvas bikák, vagy gazdaságban tartott haszonállatok lennének, jó eséllyel – sokkal által – ők is kiátkozásra kerülnének a Zemplénből.
Gímszarvas bika terítéken (Fotó: Piskor Máté)
A ragadozó állatoknak, de igazából a táplálkozási hálózatok minden trofikus szintjének populáció szabályozó szerepe is van. Ez azt jelenti, hogy ha túlságosan felszaporodnak a ragadozó állatok, például a farkasok, akkor túl sok prédát fognak elejteni, aminek következményében a zsákmányállat egyedszáma jelentősen lecsökken. Ha lecsökken a préda populáció, előbb-utóbb a ragadozóknak nem lesz mit enni, így idővel az ő populációméretük is lecsökken. Ha egy területen lecsökken a ragadozók egyedszáma, akkor az ő általuk fogyasztott élőlényeknek kevesebb természetes ellensége lesz, így lassan, de biztosan újra megnő az egyedszámuk. A megnövekedett egyedszám pedig ismét kedvez a ragadozóknak (Lotka-Volterra modell). A természet mindig törekszik az egyensúlyra, és a bioszférában nincs olyan, hogy felesleges, vagy hiábavaló faj, mindennek megvan a helye és a szerepe. (Esetleg a fajunk szempontjából vannak hasznos és káros fajok, de ez talán egy másik bejegyzés témája lesz.)
A zsákmány és préda populációk közötti kölcsönhatás egyszerűsített modellje (A kép eredeti, angol nyelvű forrása: Wikipéda)
Senki nem tagadja a farkas jelenlétét és azt sem, hogy számos vadászati és gazdasági szempontból fontos fajt elejt. Ahogy azt sem cáfolhatjuk meg, hogy olykor egyszerűbb számára elkapni a haszonállatot, mint egy, a vadonban „szocializálódott” egyedet. Azonban mielőtt ítéletet mondanánk, nem szabad elfelejteni azt, hogy a farkas ragadozó mivolta évezredek óta a génjeibe van kódolva. Ösztön. A világ számos pontján találkozhatunk farkasokkal. A farkasokkal, akik a maguk fejlettségi szintjén, képességeiket és a kínálkozó lehetőségeket kihasználva élnek túl.
A farkas újra jelen van, táplálkozik és szaporodik a Zempléni-hegységben. Ennek sokan örülnek, sokan nem. Tény azonban, hogy a farkas ÚJRA történő megtelepedésének hátterében nem áll semmilyen összeesküvés, direkt kitolás, vagy bármi egyéb rosszindulatú szándék. A szlovákiai élőhelyeken és ott élő populációkban bekövetkezett változások eredménye a farkas újbóli megjelenése. A külföldi farkas populációkból elvándorolt egyedek alkalmas élőhelyet találtak hazánkban.
Farkaskölyök (Forrás: WWF/Szergej Gorskov)
Csúcsragadozónk jelenléte már eddig is számos vitát indukált a természetvédelem, a vadgazdaság és az állattartók érdekeit képviselők között. Természetesen mindenkinek a saját igaza és valósága létezik, de sosem szabad elfelejtkezni a kulturált vita kritériumairól. Szükséges megismerni a másik gondolatmenetét, helyzetét, érveit és a szembenálló feleknek együtt, közös belátással lenne közelebb kerülni az igazsághoz, megtalálni a megoldást, ami esetén a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.
