A kutató, és ami mögötte áll

A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum természettudományi gyűjteményének jelentős részét képezi Fóriss Ferenc (1892-1977) zuzmógyűjteménye. A méltán neves tanár, lichenológus gyűjtőnaplói alapján az eredetileg 31.968 tételből álló zuzmókollekcióból közel 9500 db zuzmómintát tartalmazó papírboríték, ún. kapszula került Sátoraljaújhelyre. Múzeumi munkám során többek között ennek a hagyatéknak a feldolgozását végzem, és mára több, mint 4000 példány fordult meg a kezem alatt. 

fotó: Szoboszlay Marcell

Eleinte csak számoltam. Mérföldkő volt az első 5 zuzmó, az első 10, 50, 100 zuzmó. Emellett komoly harcokat vívtam a korabeli cikornyás betűk kiolvasásával. Aztán történt valami más: elkezdtem gondolkozni. Milyen ember lehetett Fóriss Ferenc? Mit érezhetett? Mi játszódott le a fejében és a szívében? Életrajza és levelezései alapján tudjuk, hogy már gyerekkorában megérintette a természet varázsa, és több, mint 60 évig aktívan gyarapította zuzmógyűjteményét, amely szinte a világ összes kontinenséről tartalmaz példányokat. Szóval gondolkoztam, mit is érezhetett… Botor dolog megpróbálni kitalálni egy valaha élt ember érzéseit, gondolatait, de én megpróbáltam. A hagyaték feletti elmélkedés órái alatt pedig nem egyszer magamon éreztem a bükki zuzmász szeme kékjének melegét, és a pipájából felszálló füstfelhőcskék mögött felsejlő sejtelmes, jóságos mosolyát. Persze ezek csak egy fiatal nő bugyuta képzelgései, akiről talán a kedves Olvasó úgy gondolja, agyára mentek a zuzmók. Na tessék, már megint más emberek gondolatait találom ki. Elég a képzelgésből, térjünk vissza Fórissra! 

fotó: Hegyessy Gábor

A szakma sok esetben elfelejti, hogy bár egy kiváló szakemberrel, tudóssal állunk szembe, neki is van élete, még hozzá magánélete; sőt mi több, érzései és mozgató rugói, amelyek hajtják, viszik előre az útján. A hagyatéknak mind az írott, mind a tárgyi része ugyan még javában feldolgozás alatt áll, azonban már így is azt mondhatom, az átolvasott levelezései, saját kézzel írt önéletrajzai – melyek nem a mai Europassos formátumban íródtak – közelebb engedtek Fórisshoz, mint magánemberhez. A cikornyás, elmosódott sorok olvasása közben lelki szemeim előtt láttam a természet érintetlen vad mezein szaladgáló kisfiút, aki gyermeteg kíváncsisággal csodálkozik rá a világra. Megismerhettem a szüleit. A sorok elém tárták a középiskolás Ferencet, aki már serdülőként elszánt lelkesedést mutatott a növénytan iránt. Megismerkedhettem segítőivel, tanáraival, mindazokkal, akikre Fóriss élete végéig hálával gondolt vissza. A levelezések betekintést engedtek az I. világháborút megjárt fiatal mindennapjaiba, abba, hogy még a fronton is gyűjtött. Aztán természetesen említést kell tenni a Miskolcon tanító tanár mindennapjairól, aki a pesti élet helyett a vidéket választotta. Láttam tanulói dolgozatokat, ellenőrzőkönyvecskéket, beírásokat, intőket. Majd megismertem a feleségét, és két lányukat. Megtudtam, kikkel állt állandó levelezésben, kiket tartott a barátainak, és azt, hogyan szervezte le gyűjtőútjait. 

Az idős Fóriss Ferenc

A levelezések mellett láthattam kitüntetéseket, okleveleket. Ezekből tudtam meg többek között azt, hogy már egészen fiatalon, mindössze 25 évesen, rendes tagjának választotta a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, vagy azt, hogy Fóriss Ferenc aranydiplomás, kiváló tanári címmel vonult nyugdíjba. 

Bekopoghattam az öregúr Fóriss Ferenc és mindennapjai ajtaján. Elemi erővel tört fel bennem az érzés, a gondolat, hogy az ütött-kopott, olykor rovar rágta papírlapokon keresztül került hozzám közelebb az elhivatott bükki zuzmász. Szinte éreztem, amit ő érezhetett, azt, hogy benne is, mint bennem töretlen szerelemmel lángol valami egy mindenre kiterjedő, mindent lefedő dolog irányába, melyet életnek nevezünk. Visszaemlékeztem a gyerekkoromra, amikor kislányként ismerkedtem a természettel, hogy még a felhők kavargó tánca is képes volt lenyűgözni. Persze ez még ma is így van. A középiskolás Fóriss felidézte bennem a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnáziumban töltött éveket, amikor is végleg elköteleződtem a biológia iránt. Azonosulni tudtam azzal, hogy Fórisst nem vonzotta a pesti élet fénye, hiszen a Debrecenben töltött felsőfokú tanulmányaim évei alatt nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoljak a szülőföldemre, a vadregényes Zempléni-hegységre, és ne idéződjön fel bennem e vidék szaglóreceptorokat gyönyörködtető illata. 

A hagyaték feldolgozása során sokszor eszembe jut, vajon Fóriss Ferenc, ha tényleg lát engem, vajon alkalmasnak tart engem arra, hogy én kutassam át az utókorra hagyott örökségét? Jó eséllyel ezen kérdésemre sosem kapok választ, annyi viszont biztos, hogy Fóriss Ferenc esete is rávilágít arra, hogy bármely tudományterület neves kutatójával foglalkozunk, nem szabad elfelejtkeznünk emberi, érzőlény mivoltáról. Talán ha így teszünk, az utókorra hagyott emlékeit is értőbb szemmel tudjuk vizsgálni.

Galéria

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá