Egy zempléni rablólegenda nyomában – első rész

Egy haramiavezér, aki mind a tíz ujján aranygyűrűt, derekára csavarva pedig egy akasztott emberről levágott kötelet és egy denevértetemet viselt – ez utóbbit pusztán babonából. Egy haramiavezér, aki rablásait előre bejelentette. Egy haramiavezér, akinek büntetőtárgyalására csak pénzért lehetett bejutni, s azon így is kétszeres teltház volt. Egy haramiavezér, aki az ellene felhozott vádpontokat további harminc bűnesettel egészítette ki, habár azokra vádlóinak semmiféle bizonyítéka nem lett volna – ám őt kötötte a betyárbecsület. Egy haramiavezér, aki a rá kirótt, 10 éves fegyházbüntetést az utolsó szó jogán mindössze ennyivel kommentálta: „Egy kicsit sok.” Egy haramiavezér, akivel még a halálos ágyán is interjút akartak készíteni. Ha azt képzeli a Tisztelt Olvasó, hogy egy elkallódott Rejtő-regény kéziratát sodorta elénk az élet, nagyot téved. Ez a zempléni valóság. Következzék hát a hazai betyárromantika méltatlanul elfeledett legendás alakjának igaz története.  

Sátoraljaújhely, 1906. november 29. csütörtök reggel. A város unalmasnak ígérkező hétköznapját egy futótűzként terjedő hír kavarta fel: hónapok óta tartó hajtóvadászatot követően csendőrkézre került Szarvas-Pestik Mihály, Zemplén vármegye hírhedt és rettegett rablóbanditája. A hajnali sürgöny szerint a „kitűnő fogást” aznap délután vonattal szállítják a városba. A felajzott közönség addig sosem látott tömegben indult a nagyállomás felé: a négy óra után pár perccel befutó pesti gyorsra váró újhelyiek nemcsak a peront, hanem az állomás környéki utcákat is ellepték. Ki lehetett hát az a korabeli beszámolók szerint „igénytelen külsejű, vézna alak”, akinek hírére a teljes vármegyeszékhely megmozdult? Mivel a válasz meglehetősen összetett, messzebbről kell indítanunk elbeszélésünket. Az alábbi történet egy hosszabb oknyomozást követően vált kerek egésszé – még ha az én nyomozásom korántsem volt akkora kunszt, mint a hírhedt gonosztevő utáni hajsza. Amiért rögtön 26 (!) csendőr kapott jelvényes kitüntetést vagy dicsérő okiratot a Magyar Királyi Csendőrség 1908-ban kiadott zsebkönyvének tanúsága szerint. A IV. számú csendőrkerület állományában szolgáló csendőrök a

Zemplén vármegye déli részén garázdálkodott Szarvas Pestik Mihály hírhedt gonosztevőnek és cinkostársainak hosszú és fáradságos nyomozás során történt elfogásánál tanúsított önfeláldozó és kötelesség hű szolgálatteljesítésért

részesültek elismerésben. Ez volt számomra az első nyom, amely mentén elindultam, s rögtön éreztem, hogy egy korántsem hétköznapi történet szálai bomlanak majd ki előttem. Térjünk tehát vissza az elfogás körülményeire és előzményeire, amelyről a helyi és a fővárosi lapok egyaránt bőséges terjedelemben számoltak be.

1906. novemberének utolsó napjaira a hírhed haramia elleni, hónapok óta tartó üldözés a végjátékhoz érkezett. A nagyszabású nyomozásban és kelepceállításban valamennyi alsó-zempléni csendőrőrs részt vett. Mindezt úgy kell elképzelnünk, hogy miközben a környék összes csendőre őt üldözte, Szarvas Pestik Mihály szinte mindennap betört valahová. Az ellene indított hajtóvadászat alatt negyven alkalommal. Mondjuk ki: a bolondját járatta a teljes csendőrséggel. Állandó rejtekhellyel nem rendelkezett, ellenben összevissza kóborolt. Előfordult, hogy mint nő, máskor mint mesterlegény, megint más alkalmakkor szalonkabátban és cilinderrel a fején, de a legtöbbször valódi alakjában, közönséges parasztemberként bukkant fel. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a Pesti Napló 1896. június 23-i számában (természetesen tévesen) a halálhíre is megjelent, akkor beláthatjuk, hogy egy valóban különleges haramiáról van szó.  Habár két revolvert is tartott magánál, a gyilkolástól mindig óvakodott: ha valahol dulakodás alakult ki, inkább menekülőre fogta. Fejére ekkor már 2000 korona vérdíj volt kitűzve. A haramia erről a tényről amúgy első kézből értesült, hiszen az ezt tárgyaló vármegyei közgyűlésen álruhában maga is jelen volt.

Vérdíj ide vagy oda, a szegények ételt, italt adtak neki és bújtatták, hiszen Pestik csak gazdagokat rabolt ki. 1905 decemberében, nem sokkal karácsony előtt betört Lónyai Elemér Bodrogolasziban lévő kastélyába is, ahonnan a grófné összes ékszerét magával vitte. Ha már a településen járt, feltörte a vasútállomás épületét is, ahonnan a kézi vaspénztárat vette hóna alá. Az eset után majdnem fülön csípték, ám kicsusszant üldözői markából. A csendőrök megneszelték, hogy Pestik Keresztúron (a mai Bodrogkeresztúr), egy Kovács nevezetű kőfaragó házában rejtőzködik. A keresztúri csendőrőrs teljes testülettel vonult ki a címre, s nemcsak azt állapították meg, hogy a haramia valóban ott van, de azt is, hogy a súlyos tölgyfaajtó rá van zárva. Amíg a csendőrök az ajtó kinyitása végett lakatosmesterért mentek, addig a leleményes rabló kivájta a szoba mennyezetét, s a háztetőn keresztül távozott a helyszínről. Az 1906 őszén elkövetett betörések után a Sárospatak és Makkoshotyka környéki erdőkben bujkált. Itt vétette az első komolyabb hibát, amikor egy csapat favágóba botlott. Főerdésznek adta ki magát ugyanis, s megdorgálta a favágókat, hogy a kihasított fákat nem megfelelően vágják. Ezért a kellemes kis tréfáért később súlyos árat fizetett. A favágóknak gyanús lett a valamennyi ujján aranygyűrűt viselő, sosem látott „főerdész”, s értesítették az addigra már végletekig frusztrált csendőröket.

Hogyne lettek volna azok, hiszen Pestik nem sokkal ezt megelőzően a szerencsi csendőrök malacait is ellopta, majd levelet hagyott hátra, melyben figyelmeztette őket, hogy máskor jobban hizlalják a disznóikat.

Ekkor a vármegye törvényhatósága végső elkeseredésében Andrássy Sándor gróf javaslatára magától a belügyminisztertől kért budapesti detektíveket a haramia kézre kerítése végett. A favágóktól kapott forró nyomon haladó csendőrök előbb Hercegkútra, aztán Makkoshotykára, végül Tolcsvára jutottak. Itt kézre kerítették Pestik egyik orgazdáját, Pintér János kanászt. Pestiket végül Erdőhorvátiban érte utol a végzet, 1906. november 28-án. A csendőrök a korabeli beszámolók szerint ekkor már négy éjjel és négy nap óta talpon voltak. Váratlan fülest kaptak arról, hogy a haramia aznap éjjel hová tervez betörni. Bártfai József csendőr őrmester hét társával: Miski Zsigmond sátoraljaújhelyi járásőrmesterrel, Ketz Péter tokaji járásőrmesterrel, Lovász István tőketerebesi őrmesterrel, László Antal liszkai őrmesterrel, Bélteki Sándor tolcsvai őrsvezetővel, valamint Kiss János és Ferencz Sándor tolcsvai csendőrökkel furfangos cselt eszelt ki: valamennyien parasztruhába öltöztek, s a kiszemelt ház környékén lapulva várták a rabló érkezését. A csendőrök információja azonban nem bizonyult helytállónak. Éjjel 11 óra körül valóban feltűnt egy zömök figura, s közeledett is a megadott ház, vagyis az álruhás csendőrök által körülvett, özv. Ladomérszkyné hentes- és mészáros boltja felé. Csakhogy a közeledő alak – egyébiránt valóban Pestik – egy hirtelen irányváltással végül nem ide, hanem a szomszédos Farkas István házába hatolt be. Hogy a csendőrök fejében mi játszódhatott le ezekben a pillanatokban, arról nem szól a fáma. Néhányan a disznóólból követték feszült figyelemmel azt, hogy a rabló kirámolja a szomszéd házat… Ám végül is jól döntöttek a kivárással. Szarvas-Pestik ugyanis az első betörést követően a csendőrök által körülvett ház felé közeledett, s be is tört oda. Kisvártatva azonban megneszelt valamit, mert kirohant az utcára és futni kezdett. Az ott lesben álló parasztruhás csendőrök ekkor rávetették magukat és a földre teperték. Innen a közeli községházára hurcolták, ahol megkezdték a kihallgatását.

A motozás során a hátán lévő batyuban, zsebeiben és a teste köré csavart ruhadarabban a következő tárgyakat találták: egy Wertheim-szekrény fúrót, egy fafúrót, egy harapófogót, egy vésőt, egy angol reszelőt, egy üvegvágó gyémántot, egy kiló gittet és 18 db. különféle álkulcsot. Találtak nála továbbá aranyórákat, aranyláncokat, ezüstórát, ezüstláncot, arany brosstűt, gyűrűket és 300 korona készpénzt. A derekára egy kötél volt kötve, amely egy szilvásújfalusi akasztott emberről származott. Mindemellett egy zsebkendőbe kötött bőregeret is felfedeztek nála. Az elképedt csendőrök megkérdezték, hogy ezt mi végre tartogatja magánál. Erre azt válaszolta, hogy ezzel teszi magát láthatatlanná, s így nem fogja a csendőrpuska és a szurony…               

Másnap délután Pestiket – mint ahogyan történetünk kezdetén arról már esett szó – vonaton szállították Újhelybe. Kanyarodjunk tehát vissza most ehhez a ponthoz. A vasútállomásról a hatalmas tömeg sorfalai között kocsin vitték a városba. A kocsit – egyfajta díszkíséretként – a parasztruhába öltözött, diadalittas csendőrök kísérték. Előbb a Kazinczy utcai szárnyparancsnoksághoz vitték, ahol elfogatásáról megtették a hivatalos jelentést. Innen átszállították a Jókai utcai csendőrőrs-parancsnoksághoz, ahol erősen megvasalták. A beszámolók szerint a haramiavezér az ellene indított hosszú hajszát követően teljesen kimerült, üldöztetése alatt ágyban sosem, csak erdőn-mezőn aludt. Egykedvűen válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Kedélyállapota csak akkor javult valamicskét, amikor este Schweitzer fogházfelügyelő megvacsoráztatta. Vacsora után érdeklődéssel olvasta a frissen megjelent újságot, melyben elfogatásának körülményeiről írtak. Hol pápaszem segítségével, hol a nélkül, ám mindvégig hangosan olvasta a saját magáról szóló szenzációs hírt. Másnap a csendőrlaktanyából átkísérték a magyar királyi ügyészség fogházába, majd néhány héttel később megkezdődött a büntetőtárgyalása, melyhez foghatót vélhetően nem sokat láthatott a magyar igazságszolgáltatás. Minderről a következő részben esik szó.