Egy elfeledett sátoraljaújhelyi futball-legenda kalandos élete II. rész

Stofián János a magyar futball nagyszínpadán

A Budapesti Egyetemi Atléticai Club a Budapesti Tudományegyetem (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) sportegyesületeként alakult meg 1898-ban, s a főváros egyik igen patinás egyesületének számított. A BEAC 1901-ben avatta pályáját Lágymányoson, amit 1922-ben 5 millió koronából korszerűsítettek, s láttak el egy 12.000 fő befogadására alkalmas lelátóval. Az egyesület labdarúgó csapata 1924-ben feljutott az első osztályba, ahol az 1924/25-ös bajnoki szezonban újoncként a kilencedik helyet megszerezve kivívta a bent maradást. Stofián János ebbe az egyesületbe igazolt 1925 őszén Sátoraljaújhelyről, s mondhatjuk villámkarriert futott be a fővárosban. Még akkor is igaz mindez, ha az 1925/26. évi bajnokság – mely Stofián rövid BEAC-os pályafutásának időszaka volt – meglehetősen felemásra sikeredett hősünk számára. Bár ő újoncként sorra termelte a gólokat – s fakasztotta dalra Lágymányos népét – a csapat 1926-ban végül búcsút intett az élvonalnak. Egyébiránt meglehetősen ellentmondásos körülmények között, de erről majd később. Ha létezik álomszerű debütálás, akkor Stofián Jánosé alighanem annak számít. Első mérkőzését az őszi szezon harmadik fordulójában, 1925. szeptember 13-án játszotta új csapatában. Ráadásul rögtön bajnoki címvédő MTK ellen léphetett pályára, idegenben. Stofiánon – mondjuk úgy – az újoncok lámpaláza nemigen volt felfedezhető. Nem zavarta se a 12.000 néző, sem pedig az, hogy az ellenfél csapatában a korszak sztárfutballistái játszottak. Az ötödik percben egy kiugratást követően előbb a kapufát találta telibe, majd a hetedik percben egy lapos lövéssel megszerezte a vezetést csapatának. Kis túlzással tehát azt is mondhatnánk, hogy a főváros futballt szerető közönségének egy jelentős része cirka hét perc leforgása alatt megtanulta a Stofián nevet, úgy, hogy közben tátott szájjal bámult. A nagyságrendekkel jobb erőkből álló MTK aztán fölocsúdott a kezdeti sokkból, s végül kiütéses, 7:1 arányú győzelmet aratott az egyetemisták fölött. Stofiánnak ugyanakkor jó pár emlékezetes megmozdulása akadt még a meccsen, s a mérkőzésről szóló tudósításában a Sporthírlap külön kitért teljesítményére:

Stoffián első szereplése igen jó benyomást keltett…Remek fejjátékáért külön dicséretet érdemel. Ritkán jutott lövéshez, de azok veszélyesek voltak.  Mindössze néhány fordulónak kellett csupán eltelnie ahhoz, hogy a sajtó sommás véleményt formáljon játékáról: A vidékről felkerült Stofián a legértékesebb erő és a legveszélyesebb lövő az egyetemi csapatban.

A BEAC labdarúgó csapata az 1925/26-os bajnoki évadban. Jobbról az első Stofián János

Hogy mennyire volt veszélyes fejjel és lábbal is, azt az 1925/26-os pontvadászat során a későbbi bajnok Ferencváros is megtapasztalhatta. Ha a Ferencváros kapusának, Huber Rezsőnek voltak rémálmai akkortájt, azokban alighanem Stofián János ugrott fel fejelni. Na de, ne szaladjunk előre, térjünk vissza 1925 őszéhez… Október 25-én a Ferencváros vendégszerepelt a BEAC lágymányosi pályáján:

A lágymányosi pályán még nem volt ilyen felvonulás. Körülbelül ötezer ember foglalt helyet a BEAC tribünjén és a lépcsőzetes állóhelyeken a pálya körül, melyet kissé megviselt az éjszakai eső. A füves rész alattomosan csúszóssá vált, az egyik kapu előtt meg mély sár kellemetlenkedett a játékosoknak.

A túlnyomórészt zöld-fehér érzelmű közönség a ferencvárosiak győzelmi sorozatának folytatását remélte, s a mérkőzés valóban úgy indult, ahogyan arra a papírforma alapján számítani lehetett: a jó erőkből álló FTC jelentős fölénybe került a mérkőzés elején még igencsak formán kívül játszó egyetemistákkal szemben. Ám elérkezett a találkozó 16. perce, amikor „Marczinkó ívelt beadását Stoffián csodaszép fejessel a bal alsó sarokba küldte.” A Ferencváros kisvártatva kiegyenlített, majd a második félidő elején a vezetést is megszerezte. A BEAC azonban szívós ellenfélnek bizonyult, s a Fradi vezető gólját követően nem sokkal újra kiegyenlített, kialakítva ezzel a 2:2-es végeredményt. A sajtó megint nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel: „A támadás lelke Stoffián volt, aki remekül dirigált, egyéni stílusával meglepetést keltett. A hosszúlábú center driblijei, passzai csiszolt technikára vallanak, pompás fejjátéka szinte egyedülálló. Gólja szenzáció volt, de a mezőnyben is többet fejelt, mint rúgott. S jól fejelt.”

Semmi túlzás nincsen abban, ha azt mondjuk, hogy Stofián János egyetlen hónap alatt az akkori magyar labdarúgás egyik exponált szereplőjévé vált. A lágymányosi kocsmák teraszán 1925 őszi hétvégéin mind gyakrabban hangzott fel egy új rigmus:

Csatársorunk alkonyán, juppajdi, juppajda,
Megjelent a Stofián, juppajdija ha!
Nem bírja a nagy strapát, vett egy gólautomatát!
Juppajdija, juppajda, juppajdija ha!

Stofián a tavaszi szezonban ott folytatta, ahol az ősziben abbahagyta. A III. Kerületi TVE elleni bajnokin pompás gólt fejelt, mely 1:0-s győzelmet jelentett csapatának. A Sporthírlap vele kapcsolatban emelte a tétet: „Egy természetes talentum, s ha máris meglévő fejelő és szöktető készségéhez a finomabb technikai részleteket is elsajátítja, hamarosan válogatott lesz.”

1926. március 14-én a Ferencváros üllői úti otthonába látogatott a BEAC, ahol Stofiánnal a soraiban a bajnoki évad egyik legnagyobb vihart kiváltó mérkőzését játszotta le. Pontosabban nem játszotta le… Pedig a BEAC számára minden nagyszerűen indult. A 12.500 hazai szurkoló síri csöndben nézte, amint a 4. percben Stofián egy labdaszerzést követően a 16-os vonalától a felső sarokba bombázott. A BEAC ezt követően is offenzívában maradt, ám a 19. percben meglepő dolog történt a pályán. A hazaiak legjobbját, a mindenki által „Potya”-ként emlegetett Tóthot a BEAC-os Pesovik teljesen szabályos körülmények között leszerelte, ám Bartos bíró szabadrúgást ítélt a hazaiak javára. Pesovik érthető módon elcsodálkozott az ítéleten, leginkább azon, hogy a bíró még meg is magyarázta neki hogy miért volt szabálytalan. Pesovik minderre a következőket válaszolta: „Maga nekem ne beszéljen ilyet!” Erre a bíró – mindenki legnagyobb megdöbbenésére – kiállította a játékost. A sípmester ámokfutása tovább folytatódott, hiszen az eset kapcsán a joggal értetlenkedő egyetemisták közül Kertész is a kiállítás sorsára jutott: a hivatalos indoklás szerint a bíró megsértéséért. S hogy mi volt az az égbekiáltó sértés, ami elhagyta Kertész száját? Szó szerint így hangzott: „Ez abszurdum!”. Nos, maradjunk annyiban, hogy a mindig diplomatikus Sporthírlap is nehezen tért napirendre a két kiállítás fölött, s a következőket írta az esetről:

..a mérkőzés hevében számtalan ilyen megjegyzést tesznek a játékosok, amikor a bírók egyszerűen csak megintik az illető játékost, és csak visszaesés alkalmával élnek a kiállítás legszigorúbb fegyverével. Bartos bíró azonban úgylátszik még nem rendelkezik azzal a judiciummal és rutinnal, amely nélkülözhetetlen kelléke a bíráskodásnak, az első osztályú izgalmas futballmérkőzéseknél.

A BEAC tehát kilenc emberrel folytatta a találkozót, s kisvártatva szabadrúgáshoz jutott. A labda mögé Stofián állt, s Huber kapus megint csak akkor ért hozzá a labdához, amikor a hálóból kikotorta azt. A kettős emberhátrányban játszó egyetemisták megduplázták előnyüket! Ezt követően óriási mezőnyfölénybe került a Ferencváros, a BEAC foggal-körömmel védekezett, ám a félidő vége előtt néhány perccel a Fradi gólt szerzett. A szünetben valódi dráma zajlott az öltözőben: a BEAC játékosok közül többen zokogtak, míg néhányan öltözködni kezdtek, s csak a vezetők kétségbeesett kérlelésére voltak hajlandóak folytatni a játékot. A második félidőben a szél által is támogatott Ferencváros óriási offenzívába kezdett, s a BEAC védelem a 8. percben újfent kapitulált: a hazaiak kiegyenlítettek. A mérkőzés azonban továbbra is nyílt maradt, szinte közvetlenül a bekapott gól után Stofián bivalyerős fejese csak centiméterekkel süvített el a kapufa mellett. A leginkább egy görög drámához hasonlító mérkőzés aztán a második félidő 11. percében ért végpontjához: a Fradi szöglethez jutott (amit akkoriban kornernek hívtak). A kiváló rúgótechnikával rendelkező Tóth „Potya” rendszerint kapura rúgta a szögletet is, s ezúttal sem tett másként, ám jócskán a kapu fölé csavart. A bíró azonban – újfent mindenki ámulatára – ismét szögletet ítélt. Az egyetemistáknál ekkor betelt a pohár, s faképnél hagyva a 12.500 nézőt és a Fradit, levonultak a pályáról. A bíró öt percet várt, majd lefújta a mérkőzést. Az eset óriási port kavart. A Ferencváros részéről sportszerűtlen megfutamodásnak minősítették a BEAC cselekedetét, s hasonlóan vélekedett a Sporthírlap is, hangsúlyozva, hogy a BEAC súlyos hibát követett el, mikor ellenfelét és a közönséget is faképnél hagyta. Ahogyan arra számítani lehetett, a mérkőzés mindkét pontját, 0:0-as gólaránnyal a Ferencváros javára írták, ám a kiállított BEAC játékosok ilyenkor szokásos eltiltását mellőzték – ezzel kvázi a szövetség döntéshozói is elismerték, hogy a bíró hatalmasat hibázott. Akárhogyan is alakult a mérkőzés végkimenetelek, Stofiánról továbbra is ódákat zengett a sportsajtó: „nagyszerű mezőnyjátékával és két bombagóljával kiemelkedett a mezőnyből.

Valóban kiemelkedett, s ennek meg is lett az eredménye: 1926. május 1-én pályára léphetett a Budapest válogatottban, s nemcsak hogy pályára lépett, de két gólt is szerzett! Ám itt még nem volt vége a történetnek. Játékát látva a közönség hosszas skandálásba kezdett, mely így hangzott: „tegyék el holnapra, tegyék el holnapra…” Tudniillik másnap a magyar labdarúgó válogatott Ausztria ellen lépett pályára egy barátságos mérkőzésen. Kiss Gyula szövetségi kapitány fejet hajtott „az ezerfejű cézár” akarata előtt: másnap a pár évvel azelőtt még a piarista gimnázium padját koptató kisdiák már a magyar válogatott címeres mezében feszített, hazáját képviselve egy nemzetek közötti mérkőzésen. Csereként lépett pályára a 40. percben. A mérkőzés 3:0 arányú osztrák győzelemmel végződött, a válogatott játékáról lesújtóan szóló tudósításban Stofián igen pozitív kritikát kapott: „néhány szép szöktetéssel, néhány jó lövéssel megmutatta, hogy a kilencvenpercentes válogatottságot is megérdemelte volna”. Mindezt úgy, hogy az előző nap végigjátszott már kilencven percet… 

Stofián János címeres mezben

A BEAC közben a bajnokságban a kiesés ellen küzdött, s ez a küzdelem legalább annyira izgalmasan alakult, mint a bajnoki címért való versenyfutás. A kiesés ellen küzdő egyetemisták egyik fő riválisa a Vívó és Atlétikai Club volt, amely 1926 áprilisáig egyetlen mérkőzésen sem győzött, ám egy csapásra elképesztő eredményeket kezdett produkálni. Utolsó öt mérkőzéséből hármat megnyert, s két döntetlent játszott. Különösen a III. Kerületi TVE elleni mérkőzés adott okot gyanúra, s nemcsak azért, mert ezzel kezdődött meg a VAC nagy menetelése, hanem azért is, mert a lapok jó előre megírták, mi készül ezen a meccsen. Mondjuk úgy, a VAC mögötti tehetős szponzorok a zsebükbe nyúltak, s megpróbálták megmenteni a csapatot. A mérkőzés 2:1-es VAC győzelemmel végződött, s a győztes VAC-gól gól közröhej tárgyát képezte. Az óbudaiak kapusa, Neuhaus János nemcsak a kabaréba illő bekapott gól miatt vált gyanússá, de azért is, mert több társához hasonlóan napokon belül rendezte tetemes összegű tartozását. Az ügyben feljelentés is született: állítólag 30.000.000 korona (!) készpénz érkezett a kerületiekhez. A részletekkel nem terhelném a Tisztelt Olvasót, természetesen minden érintett mindent tagadott – vajon volt-e olyan bundaügy, ahol nem? – ám a Magyar Labdarúgók Szövetségénél azért érzékelték, hogy valami nincsen rendben. Pláne, mivel a VAC folytatta „remek” sorozatát. Végül úgy alakultak az eredmények, hogy a biztos kiesőnek számító Törekvés csapata mellett az utolsó forduló döntött arról, hogy ki lesz az utolsó előtti, azaz a második kieső. A záró forduló előtt a VAC-nak 16, míg a BEAC-nak és az ETC-nek 15-15 pontja volt, a már kiesett 11 pontos Törekvés előtt. A dolog úgy festett, hogy ha a VAC győz az MTK ellen, megmenekül a kieséstől. Amennyiben viszont kikap, úgy a BEAC-Erzsébetfalva TC találkozó részvevői egy békés döntetlennel egyaránt megmenekülhettek. VAC pontszerzés esetén ugyanakkor a másik találkozó csapatai győzelmi kényszer alatt léptek volna pályára. Mivel az utolsó forduló mérkőzéseit egy időpontban játszották, így nem lehetett tudni, kinek mi a jó eredmény. A lágymányosi szurkolóknak pénze ugyan nem volt, leleményessége annál inkább: az éj leple alatt megpróbálták elfűrészelni a BEAC-pálya kapufáit, az erzsébetiek pedig a mérkőzésre igyekvő bírót próbálták eltéríteni, hogy később kezdődhessen a sorsdöntő találkozó. Ezek a kétségkívül bájos próbálkozások azonban hiábavalónak bizonyultak, s így a BEAC semmit sem bízott a véletlenre: 4:1 arányú győzelmet aratott, a második gól Stofián-fejesből született. A VAC végül döntetlent játszott az MTK ellen, így Lágymányoson nagy volt az öröm. Ez azonban nem tartott sokáig. Bár az egyetemisták papíron élvonalbeliek maradtak, végül mégis a másodosztályban folytatták szereplésüket. A Magyar Labdarúgók Szövetsége 1926-ban ugyanis több éves előkészítés és egyeztetés után bevezette a profizmus rendszerét a hazai labdarúgó bajnokságban, s ezzel új időszámítás kezdődött a sportágban. A döntés értelmében 1926. szeptemberéig sor került a profi és amatőr alszövetségek megalakítására, s kimondták, hogy a profi csapatoknak legalább hét fizetett játékossal kell kiállniuk a mérkőzésekre. A csapatoknak augusztus 1-ig lehetett jelentkezniük a professzionális labdarúgó szövetségbe, az első profiligában tíz csapat kezdhette meg a küzdelmeket.  Az addig külföldön játszó tehetséges labdarúgók sorra tértek haza, s a korábban kizárólag fővárosi csapatok küzdelmeként jellemezhető bajnokságba ezentúl vidéki egyesületek is bekapcsolódhattak. Míg a BEAC-nál a jövővel kapcsolatos kérdéseket fontolgatták, a csapat Stofiánnal a soraiban júniusban részt vett egy túrán a Kanári-szigeteken. Ebben az időszakban – bármily meglepően hangzik is ez – a Kanári-szigetek labdarúgása Európa élvonalához tartozott. A szigetre látogató európai csapatokat ekkortájt méretes vereséggel ültették hajóra a szigetlakók, akiket valódi futball-láz fertőzött meg. Az akkor 60 ezres Las Palmasban 20 ezren jártak futballmérkőzésekre, s nem is akármilyen vehemenciával! Megesett, hogy az egyik skót csapat durvasággal próbálta ellensúlyozni a hazai csapat tudásfölényét, amire a sajátjait féltő közönség egy része a pályára nyomult és nemes egyszerűséggel összeverte a vendégjátékosokat. Végül egy szakasznyi tengerész közbelépésének volt köszönhető, hogy nem történt tragédia.  Ez a kiruccanás tehát korántsem ígérkezett diadalmenetnek az egyetemi csapat számára, Stofián ráadásul a kiutazást követően szinte azonnal megbetegedett. Az ún. „szigeti láz” döntötte le a lábáról, erős gyomorgörcsei lettek, s a túra elején játékáról le is kellett mondani.  Vélhetően nem csak ezen múlott, hogy a BEAC a Real Victoria és a Marino Club csapatai ellen is jókora vereséget szenvedett.  A BEAC vereségeinek a korabeli tudósítások szerint „szűk, hihetetlenül kemény és poros” pályán és az „érthetetlenül szabálytalan alakú, könnyű” labdán túl az is oka lehetett, hogy az ellenfél – mely a futballmérkőzések szabályszerűségének köszönhetően ugyanazon a pályán és ugyanazzal a labdával játszott – sokkal jobb volt. Mindazonáltal a vendéglátók kifejezetten nagyvonalúan és gálánsan bántak a magyar csapattal, bankett követett fogadást, fogadás bankettet, majd kirándulás a sziget legszebb pontjaira, ahol a BEAC játékosok egyik ámulatból estek a másikba, s gyorsan hatalmába kerítette őket a dolce far niente, vagyis: az édes semmittevés mindent átható érzete – melynek első jelei már a pályán is megmutatkoztak. A vendéglátók végezetül mindenféle jókívánságokkal látták el a trinaoni traumától szenvedő Magyarországot, majd mosolyogva elbúcsúztak. A Sporthírlap több hasábos helyszíni riportjainak címe találóan foglalta össze a túra lényegét:

A BEAC-ot nagyon szerették, melegen ünnepelték, de azért irgalmatlanul elverték a kitűnően futballozó kanáriszigetiek.

A nyár végére világossá vált, hogy a BEAC csapata az 1926 őszén induló profi bajnokságba nem nevez. A labdarúgást szerető közvélemény számára ugyanakkor az is világos volt, hogy Stofián nem követi csapatát a másodosztályba. A kérdés inkább az volt, hogy melyik – immáron hivatalosan is professzionális – élcsapat szerzi meg a bajnokság meglepetésemberét. Személye körül valódi átigazolási hisztéria alakult ki, a Nemzeti Sport odáig ment, hogy ex katedra kijelentette:

Konrád, Schlosser, Hirzer és Rázsó helyett…Stoffián lesz a vezető csapatok csatársorának attrakciója.

S bár egyes hírek szerint Stofián előszerződést írt alá a Hungáriához (korábban MTK), a Ferencvárosnál biztosra vették, hogy a csatár hozzájuk igazol majd…

Kapcsolódó bejegyzések

Hozzászólások (1)

Nagyon olvasmányos, futballszerető emberként szinte a lelátón éreztem magam olvasás közben.

Üdv és Köszönjük!

Szólj hozzá