Fejezetek a sátoraljaújhelyi labdarúgás hőskorából 2. rész
A kontinens minden nagyobb városában már a lóversenyeknél is nagyobb érdeklődéssel szemléli a közönség a footballt, s Budapesten egy-egy labdarúgó mérkőzés 15-20000 embert is képes összehozni, s mindeneknél jobban szórakoztatni. Ez a rendkívül nagy sportláz városunkat sem kerülte el, s az elmúlt vasárnapokon megtartott football mérkőzések oly nagyszámú közönséget vonzottak ki a sporttelepre, amilyenre az előbbi években nincs példa.
1911. június 14-én a sátoraljaújhelyi Felsőmagyarországi Hírlap szerzője „A Football játék – részletes magyarázat” című írását a fenti gondolatokkal kezdi, ezúttal minden túlzás és elfogultság nélkül. Az 1910-es éveket általában a magyar labdarúgás hőskoraként szokták emlegetni, ám ez a hőskor bizonyos értelemben fénykor is volt. Az első világháború Magyarországra gyakorolt szerteágazóan negatív következményeivel foglalkozó történeti feldolgozások általában nem hangsúlyozzák külön a vesztes háború, valamint az azt követő Párizs környéki békerendszer labdarúgásunkra gyakorolt sokkhatását, pedig akár tehetnék is. Sátoraljaújhelyt ezek a folyamatok különösen érzékenyen érintették. Nemcsak a trianoni határral elvágott település dinamikus gazdasági-társadalmi fejlődésében jelentett éles cezúrát a nagy háború után kialakult új rend, hanem a város rövid idő alatt szédítő gyorsasággal fejlődő labdarúgósportjában is. Írásunk előző epizódjában már megismerhettük az első városi labdarúgócsapat, a Sátoraljaújhelyi Athleticai Club megalakulásának és nyilvános bemutatkozó mérkőzéseinek körülményeit, a továbbiakban ismerjük meg közelebbről az ezt követő első igazi aranykor kezdeteit!
Ebben az időszakban – melyet az amatőrök és álamatőrök korszakának nevezhetünk – még külön bajnokságban szerepeltek a vidéki és a budapesti egyesületek, s mindez az 1926/27-es szezonig így is maradt. A labdarúgás vidéki népszerűsítésének záloga az volt, hogy az 1900-as/1910-es évek fordulóján a Magyar Labdarúgók Szövetségének vidéki bizottsága hathatós propagandával és szervezőmunkával számos egyesületet bírt rá a szövetségbe történő belépésre, s ennek elősegítésére egy átfogó programot dolgozott ki: tervbe vették az évenkénti vidéki vándorgyűlések megrendezését, fővárosi csapatok vidéki propagandamérkőzéseit, „magyar footballtérkép” megszerkesztését, s a csapatok utazását megkönnyítő félárú vasúti menetjegy bevezetését. Míg 1909 februárjában 28 vidéki egylet volt tagja a szövetségnek, addig 1910 februárjában már 37. A 9 újonnan belépő egyesület között volt a Sátoraljaújhelyi AC is, amely a szintén újonnan alakult Eperjesi TVE és a Mateóci SE csapataival a Vidéki Bajnokság északi kerületének küzdelmeibe csatlakozott 1909 őszén. A csoportot a felsorolt csapatokon kívül két kassai egyesület, a Kassai Athleticai Club, valamint a Kassai Munkás Torna Egylet egészítette ki. Ez az öt csapat játszott egymás ellen oda-visszavágós rendszerben az északi kerület bajnoki címéért. A bajnokság toronymagas esélyesének a Kassai AC számított, s nemcsak azért mert az előző kiírást is meggyőző fölénnyel nyerte meg. A Szövetség által életre hívott ún. „vidékiek napján” az északi kerület 1908/09-es bajnoka összemérhette erejét a többi vidéki bajnokcsapattal, így a Győri Egyetértés, a Bácskai SzAC, valamint a Kolozsvári KASK együttesével. A június 27-29. között lejátszott mini tornát a kassaiak nyerték meg, s így jogot szereztek arra, hogy az országos bajnoki címért mérkőzhessenek a főváros bajnokával, a Ferencvárossal. A SAC bajnokságbéli ellenfele, a Kassai AC tehát minden tekintetben a vidéki Magyarország legerősebb csapatának számított akkortájt, s a sárga-kékek ellen általában az esélytelenek teljes nyugalmával léptek pályára az északi kerület csapatai. Az eredményeket böngészve megállapíthatjuk, hogy a sátoraljaújhelyi labdarúgók is – mondjuk így – leginkább tanulmányi célzattal tekinthettek a kassaiak elleni meccsekre, még akkor is, ha az újhelyi lapok ügyes retorikai fogásokkal igyekeztek tompítani a két csapat között lévő drasztikus különbséget.
Mindennek ékes példája a SAC őszi fordulóbéli utolsó mérkőzése, amit idegenben játszott a Kassai AC ellen. A Felsőmagyarországi Hírlap 1909. október 20-i számában az újhelyiek kassai vendégszerepléséről szóló tudósításában igen kifinomult módszerekkel igyekezett tálalni a kialakult végeredményt, többször hangsúlyozva, hogy a KAC országos hírű együttes, a vidék legjobb csapata – s mindez, mint utaltunk rá, meg is felelt a valóságnak. A találkozóról szóló írás bevezető részében ezzel összefüggésben az is elhangzik, hogy bár
méltán és előre el voltunk készülve football csapatunk nagy vereségére, azonban a verség nem volt olyan nagy és szembetűnő, mint azt elsőre jósolták.
Mindennek oka a tudósítás szerint a SAC nagy lelkesedése és elszántsága, továbbá a körülményekhez képest eléggé jó formája. A körülmények alatt itt alighanem és elsősorban a pályán lévő ellenfélre kell gondolnunk. Ebbéli gyanúnk tovább erősödhet, mikor arról értesülünk, hogy a SAC játéka a második félidő közepén kezdett kibontakozni. A kibontakozás legfőbb eredménye az volt, hogy a 65. és a 90. perc között csupán két gólt kaptak az újhelyiek, kapusuk ugyanakkor begyűjtött „egypár erős tapsot” ügyes védéseiért. Az összegző részben arról is értesülünk, hogy az újhelyi védelem ezúttal sikeresebben működött, s hogy a kassaiak játékában volt egy kis elbizakodottság is. Sajnos egy mérkőzésről szóló tudósítás nem mellőzheti a számszerű végeredmény közlését. Szinte látjuk magunk előtt a lapíró szenvedő arckifejezését, amint a tudósítás végére odabiggyeszti a következőket: Kassai AC – Sátoraljaújhelyi AC: 8 – 0. A kassai egylet nem sokkal ezt megelőzően, október 3-án egy sporttörténelmi jelentőségű találkozón vett részt, a Millenáris-pályán: mint arra fentebb már utaltunk, az előző bajnoki kiírás vidéki bajnokaként a budapesti bajnok Ferencváros ellen szerepelt az első országos bajnoki döntőben – s kapott ki 11-0-ra.
Amekkora szakadék tátongott ekkoriban a budapesti bajnok és a vidék bajnoka között, legalább akkora volt a tudásbéli különbség a Kassai AC és a vidéki bajnokság északi kerületének többi csapata között is. A sátoraljaújhelyi futballbarátokat vélhetően kevéssé vigasztalta, hogy a bajnokság során a kassaiak a Mateóc gárdáját 27 góllal tömték ki – ezen a mérkőzésen kétféle dolog történhetett csupán: vagy gólt lőttek a kassaiak, vagy középkezdést hajtottak végre a derék mateóciak. Az 1909-10-es bajnoki évet a KAC valamennyi mérkőzését megnyerve, 57-1-es gólaránnyal zárta. A csapat egyik legjobbja az a Bodnár Sándor volt, aki a következő évben a Nemzeti SC, majd 1911-1921 között a MAC játékosaként komoly karriert futott be: 20 alkalommal került be a magyar válogatottba, s részt vett az 1912-es stockholmi olimpián is. A SAC a tízpontos Kassai MTE mögött két ponttal lemaradva, a harmadik helyen végzett, megelőzve a hat pontot szerzett Mateócot. Ennél a hat pontnál azért érdemes elidőznünk egy pillanatra, hiszen mindez jól példázza a korai bajnokságok bájos esetlegességét. A mateóciak ugyanis lőtt gól nélkül szereztek hat pontot: kettőt az ellenük lejátszandó egyik mérkőzéstől visszalépő SAC, míg négyet a bajnokságtól összességében visszalépő eperjesiek ellen – akik így értelemszerűen a tabella utolsó helyén zárták a bajnoki küzdelmet.
A következő bajnoki évadra aztán némiképp felduzzadt az északi kerület mezőnye: új csapatként csatlakozott a Miskolci SE, valamint a Debreceni TE együttese. Az újhelyi csapat edzőmérkőzésekkel hangolt az új bajnoki évadra, július elején a leendő bajnoki rivális Miskolc SE ellen vendégszerepelt. A Miskolczi Napló a SAC együtteséből Medveczky, Riczk és Gasparik játékát emelte ki, s ódákat zengett a kapus Steinhöferről, aki
valósággal brillírozott a játék egész lefolyása alatt, mert szinte lehetetlen labdákat védett ki mindnyájunk bámulatára és a közönség ovációja mellett
– apró szépséghiba, hogy a SAC így is öt gólt kapott – igaz ugyanannyit szerzett is. Augusztus elején a SAC Ungvárom vendégszerepelt, ahol a helyi lap a mérkőzést beharangozó cikkében az ungvári football „második virágkorában” reménykedett, felelevenítve a 7-8 évvel azelőtti nagy győzelmeket.
A felkészülési mérkőzéseket követően a SAC 1910. október 2-án az Eperjesi Torna és Vívó Egylet újonnan szervezett csapata ellen kezdte meg az új évad bajnoki küzdelmeit. A club vezetősége erre az alkalomra megfelelő, jó ülőhelyekről is gondoskodott. A mérkőzést nem nagy, legnagyobbrészt diákokból álló közönség nézte végig, a bíró Kender Aladár (BAK) volt, „aki a tőle már korábban megtapasztalt erélyességgel és szakértelemmel” vezette a mérkőzést. A SAC hátrányból felállva vívta ki a 2:1-es győzelmet, a győztes gólt Gasparik szerezte.
Az őszi szezon kétségkívül legfurcsább mérkőzését október 30-án, Miskolcon játszotta le a SAC. A tudósítás szerint a permetező eső ellenére a meccset szép számú közönség nézte végig – már ameddig látta. Történt ugyanis, hogy a mérkőzés az eredeti kezdési időponthoz képest bő fél órát csúszott, így az utolsó negyedóra már sötétben zajlott le. Az addig gól nélküli mérkőzésen a második félidő 30. és a 37. percben is betaláltak a hazaiak, ám a SAC kapusa mindebből semmit sem látott.
Az őszi szezon végén meglehetősen kiegyenlített képet mutatott a bajnoki tabella: három csapatnak: a KAC-nak, az Eperjesnek és a Miskolci SE-nek egyaránt kilenc pontja volt. Negyedik helyen a Debreceni TE állt hét ponttal, egy ponttal megelőzve az ötödik SAC-ot, mely egyébiránt bravúros győzelmet aratott az eperjesiek felett. A Kassai MTE a hatodik helyen töltötte 1910 telét, míg a Mateóci csapatra ebben a bajnoki kiírásban is a pofozógép háládatlan szerepét osztották: pont nélkül várták a tavaszt. Az általában pozitív irányban elfogult Felsőmagyarországi Hírlap ezúttal szokatlanul kritikus hangvételű cikkben értékelte az újhelyiek őszi produkcióját:
…a csapat, amely a múlt évben oly gyönyörű szép eredménnyel szerepelt, most lekerült az ötödik helyre. Football csapatunknak ez a visszafelé haladása újabb jele annak a rendszertelen és minden szakavatottságot nélkülöző vezetésnek, mely – mióta Boronkay László megvált a tiktári állástól – a SAC egész működését megbénította.
A tavaszi szezonban sok változás nem történt, így az újhelyi egylet az ötödik helyen zárta történetének második bajnoki szereplését. A Kassai AC egyébiránt ezúttal is megszerezte a vidék bajnoka címet, a döntőben a Pécsi AC ellen diadalmaskodva, ám ezúttal eltekintettek attól, hogy kiálljanak a Ferencváros ellen az országos bajnoki címért…
A következő bajnoki évadra történő felkészülés igazán különlegesre sikeredett Sátoraljaújhelyen. Elkészült ugyanis a SAC új pályája, méghozzá a Hecske nevű városrészen lévő korábbi marhavásártér területén. A club ezt követően élénk munkához kezdett, s minden hétvégére lekötött mérkőzéseket, közte két fővárosi csapat ellen is. 1911. július 2-án az ellenfél a Testvériség Sport Egyesület lila dresszes első csapata volt. Félidőben 3:0-ra vezettek a fővárosiak, mire a SAC egy váratlan húzással teljesen felforgatott összeállításban futott ki a második játékrészre: Steinhöfer kapus hátvédként, a csatár Bogár centerhalfként, a középhátvéd Adler támadóként, míg a csatár Medveczky a kapuban folytatta. Ez a furcsa összeállítás kifejezetten hatékonynak bizonyult, hiszen a második félidőt 2:2-re hozta a SAC. Öt nappal később, július 7-én a Kassai AC látta vendégül az újhelyieket egy felkészülési mérkőzésre, akik előre bejelentették, hogy a fővárosi Nemzeti Sport Club (NSC) két játékosát vendégszerepeltetik majd soraikban. A kassaiakat azonban hidegzuhanyként érhette, hogy kettő helyett öt NSC-s „idegenlégióssal” (Hlavay, Tóth, Feldmann, Kovács és Török) jelentek meg a vendégek. A mérkőzés végeredménye 4:4 lett, s valamennyi újhelyi gólt fővárosi játékosok szerezték.
A revánsmérkőzésre július 23-án került sor Sátoraljaújhelyen. A SAC Tóth és Feldmann személyében ezúttal valóban mindössze két NSC játékost vonultatott (volna) fel, s ez a nap igazi újhelyi futballünnepnek ígérkezett. A meccs előtt ugyanis pályára léptek a SAC 12-14 éves fiatalokból álló young-boys csapatai, megtartva bemutatkozó mérkőzésüket. „Most, hogy a club vezetősége alkalmat adott nekik a bemutatkozásra, különös gonddal készülnek első nyilvános szereplésükre, és mi is felhívjuk a közönség figyelmét ezen különleges élvezetre.” – hangsúlyozta a mérkőzést beharangozó írás. Fájdalom, az újhelyi publikum utóbb egészen másfajta élvezetekre vágyott: a mérkőzést követő tudósítás szerint az amúgy kitűnően bíráskodó Czapek Ödön játékvezető ténykedését kőzáporral honorálta. Az „igen tekintélyes számú” hazai közönség feldúlt lelkiállapotát minden bizonnyal az idézte elő, hogy a pesti vendégjátékosok lekéstek a mérkőzésről, s a kassaiak 10:0-val intézték el a dolgot a tudósítás szerint „gyalázatosan poros” újhelyi pályán. Az 1911-es esztendő a fentebb idézett különleges mérkőzéseken túl is fontos mérföldkő a sátoraljaújhelyi labdarúgás történetében, megszűnt ugyanis a SAC városon belüli hegemóniája, ám minderről részletesebben a folytatásban esik majd szó.
Olvasmányos, könnyed, kíváló írás!
Nagyon szuper, érdekes beszámolók.👍👏
Tisztelt Ringer István úr!
Nevem, Pastrovics Aladár!
A Miskolci Munkás TE labdarúgó szakosztálynak történetéről íródó és lassan befejezéséhez közeledő almanach jellegű írásomhoz képanyagot gyűjtve jutottam el az Ön, Stofián Jánosról megjelent írásához, ahol is a BEAC csapatát ábrázoló kép mellett találtam egy igen jó minőségű SAC-csapatképet is.
Ezúttal kérném szíves hozzájárulását ahhoz, hogy ezt a (két) képet a közeljövőben megjelentetni szándékozott írásombanfelhasználhassam illusztrációkét, tekintve, hogy munkámban a rivális csapatok rövid bemutatására is vállalkoztam (a Munkás és a SAC nagy megyei riválisként sok szikrázó kemény csatát vívott a 20-as évek első felében).
“Cserébe” küldenék egy digitalizált formában nem fellelhető, az Északkeleti Sportújságból származó 1921-es (Rákóczi M. Könyvtár) csapatképet. Talán fel tudja használni a képaláírást a másik fotón szereplő játékosok és vezetők beazonosításához…
Stofi egyébként nem csak sokszoros észak-válogatott, kiváló csatár, hanem nagyapám egyik kedves csapattársa is volt az MTK/Hungáriánál. “Csudapók” volt! – emlegette sokszor nagyapa!
A mellékelt MTK-csapatképen Stoffi a középső sor jobb szélén – senkivel össze nem keverhető:-)
Nagyapa a felső sor bal szélén látható.
Hogy ez lett volna az MTK aranycsapata, azzal azért vitatkoznék:-)
Amennyiben érdekli, el tudom küldeni a képen szereplő játékosok és vezetők helyes (!!) megnevezését. Eleddig sokan-sokféle azonosítást végeztek…
Az Észak-Magyarország decemberi számában egy kis beharangozó már megjelent “Hajrá Munkás!” címet viselő írásocskámról. Most az előfizető-gyűjtésnél és a képanyag rendezésénél tartok!
Ha esetleg a másik városi csapatról, SESC-ről vagy korabeli miskolci vonatkozású egyéb felvétellel, jelvénnyel (zászlóval) vagy információval rendelkezik Ön, vagy akár a Múzeum, akkor az ezekről készült felvételeket szívesen venném.
A korabeli sajtóból sikerült például megtudnom, hogy a SAC színe a “piros-fehér” volt. Hivatalos honlapokon (magyarfutball) erről egy sor sem íródott le eddig:-)
Mező Laci barátom, Az újhelyi sport 75 évéről szóló könyvének megjelenésekor sajnos csapatképekkel nem rendelkezett.
Megértő segítségét köszöni:
Pastrovics Aladár
Miskolc