Nagytáborba indulnék, nem bírja a hátam!

Újhelyi kis cserkésztörténet – II. rész

Ötven év után azon az udvaron kapott új lendületet az újhelyi cserkészet, ahol ez a kép is készült nagyapám (első sor, balról a harmadik) kiscserkész-csapatáról. Fél évszázad különbséggel, ugyanitt, a Petőfi Sándor Általános Iskolában kerített engem is bűvkörébe a mozgalom. Mindketten 9 évesen kötöttük fel először a zöld nyakkendőt. Nagyapámat Sipos István cserkészparancsnok és énektanár ismertette meg a szervezettel 1937-ben, engem pedig Szamosvölgyi Péter cserkésztiszt és tanító 1989-ben.

De az élmény, amit az első cserkésztábor adhatott egy gyereknek, mit sem változott a két emberöltő alatt. Legalábbis erről tesz bizonyságot a Zemplén folyóirat 1934-ben megjelent cikke:

Nótától, kacagástól, vidám tréfától zengett a mikóházai hegy alja a hat nap alatt, amíg az újhelyi cserkészapródok első táborozásukat tartották a „Remetén“. Tíz vidám kis magyar gyerek élte boldog életét a nagy erdőben, és játszva gyakorolta magát abban a nemes munkában, amit úgy hívnak, hogy; cserkészet.

Az éjszakai szálláshelyet a falu Népházában rendezték be. Az apródok derékalja a szalmával vastagon hintett és ponyvával leterített nagy színpad volt. Rajta sorakoztak katonás rendben a párnák és takarók. Ide csak este, tábortűz után vonultak vissza a gyerekek, követve a lámpák fényét az erdőn át. Napközben az erdei tisztáson felállított altáborban zajlott az élet. Itt is érvényesült a „nagyobb védi a kisebbet” cserkészelv, így az egy szem farkaskölyök, a tábor legfiatalabb tagja, Bacskai Laci külön figyelemben részesült. Amíg a tőle néhány évvel idősebb apródok gallyat gyűjtöttek, és a rőzsét kis szekéren hordták a három platnis tűzhelyhez, addig ő a kocsin trónolt, és kiélvezte a többiek szeretetteljes becézgetését. A vacsorához sípszóra sorakozó legények étvágya akkora volt, hogy a bőven cukrozott és kakaózott nagy adag tejbegrízből senkinek sem maradt a csajkája alján. Az éhségről nem csak a friss erdei levegő tehetett, hanem a szorgos munka is.  

A dolgos táborozó cserkészeknek minden évben a csodájára jártak nem csak a szülők és a helybeliek, de még az újságírók is, akik hírül vitték:

íme, a cserkész, vagyis az új fiútípus megszületett, s tele van életerővel.

Hogy minden olvasó elhiggye és megértse ezeket a kijelentéseket, a Zemplén folyóirat 1924. júniusában megjelent cikke szinte ódát zengett az erdőben tábort verő fiatalemberekről: „A fiúk maguk építik lakásukat, maguk ásnak, faragnak, szögeznek, maguk végzik a mosogatást, takarítást, bevásárlást, főzést és végzi mindenki: szegény, gazdag, előkelő és polgár szülő gyermeke egyformán és egyforma jókedvvel, egyik a másik munkájától serkentve és versenyre szólítva. Így a cserkésztábor a szociális nevelés igen szerencsés eszköze.”

A tetterős „új fiútípus” támogatását fontosak tartotta minden társadalmi réteg a maga lehetőségeihez mérten. A kispénzűek a cserkészek bábelőadásaira váltottak jegyet vagy a csapatok saját kiadású képeslapjait vásárolták, hogy az így összegyűlt pénzből az őrsök a felszereléseiket bővíthessék. A tehetősebb emberek nagyobb gesztusokat tettek: anyagi támogatás mellett például gróf Károlyi László készséggel ajánlotta fel birtokát a táborok megrendezéséhez, ahogyan báró Waldbott Frigyes is.

A szülők pedig örömmel, büszkén, de leginkább kíváncsian látogatták meg fiaikat az erdő mélyén felállított táborokban, hogy ők is belekóstoljanak a cserkész-életérzésbe. Az 1924-es Szuha-völgyi tábor nyílt napjának eseményeiről a korabeli sajtóból tudunk. Egy augusztusi vasárnap reggel hetven szülő pattant fel Tárczy László pótkocsival ellátott és ülőhelyekkel felszerelt teherautójára a törvényszék előtt. Enni-innivalókkal teli csomagokkal, kosarakkal és fonott korsókkal az utolsó férőhelyig megrakodva autóztak másfél órán át a pálházai fatelepig, ahonnan részben lóvontatású vasúti kocsin, részben gyalog ért fel a társaság a Kemence-patak völgyében lévő szénégető telephez. Innen két-három perces gyönyörű erdei gyalogút vezetett a Szuha-völgybe, ahol

a magas árbocon büszkén lengő háromszínű lobogó körül készítettek mintaszerű tábort a derék cserkészifjak.

De a cserkészek közül csak a napos őrök és szakácsok fogadták itt a hosszú utat tett vendégeket. Mert a cserkészifjak bármilyen szívrepesve is várták a szülőiket, vasárnap lévén nem felejtkezhettek meg az Isten házáról sem, és elmentek az egy órányira fekvő radványi templomba. A várakozást kihasználva a vendégek körülnéztek és ámuldoztak a körletekben végzett munkán. „Két nagy lakósátor, egy konyhasátor, nagyszerűen megépített tűzhely, asztalok, lócák rendben és csínnal elkészítve fogadják a társaságot.” A cikk írója szerint, még dr. Chudovszky Móric, az Erzsébet Kórház igazgató főorvosa, a cserkészek lelkes patrónusa sem talált kivetnivalót a táborban uralkodó rendben. Ennek tiszteletére a szülők sört bontottak, és a jéghideg italtól lelkesülve nekiálltak a pörköltfőzésnek. Persze csak a maguk részére. A táborlakóknak már rotyogott a zöldbabfőzelék a napos cserkészszakácsok kondérjában. Délre meg is érkezet a Fecske, Bagoly és Szarvas őrs a templomból. „Ebéd után felsorakoznak a friss forrásvízbe hűtött bütykösök, most már Mester Dezső a nótázási és fogyasztási diktátor, de nem is szabad más bort dicsérni, csak a keserű mandula ízű nemes italt, a Szárhegy gyöngyét.” Délután a cserkészek sportfoglalkozásokon vettek részt, a szülők pedig örömmel gyönyörködtek fiaikban. A jutalom pattogatott kukorica volt, amit Dr. Chudovszky Móricné, „Piri” a szabad tűz felett, drótszitában, sokak által még csak nem is látott módon készített el. A csemege igazi kuriózumnak számított még ebben az időben:  „A különleges fajtájú, külön ezen célra termesztett kukoricaszemek pár perc alatt nyíltak ki, és a tűzijáték szerűen szerteszét pattogó hófehér szemeket vidám zsivaj között, ízes csemegeként kapkodták felnőttek és ifjak egyaránt.”

A nótázással, cserkészjátékokkal és az őrsök rövidke produkcióival a tábortűz méltó zárása volt a tábori nyílt napnak. A szülők a Kaltenbach Ferenc cserkészparancsnok vállát veregetve hagyták el a tábort, igencsak jókedvűen, de fáradtan. Cserkészszülőnek lenni is jó móka és közösségi élmény volt akkoriban.

Több mint egy évtizeddel az említett Szuha-völgyi tábor után, 1937. decemberében cikk jelent meg a Zemplén folyóirat aktuális számában Mit művelnek cserkészeink! címmel. A szerzője egy Novoth nevű angol író Londonban megjelent könyvére hivatkozva idéz – és a sorokat talán éppen lelkesítésnek szánta: „Anglián kívül nincs még egy ország, ahol a cserkészet olyan népszerű lenne, mint Magyarországon. Negyvenezer cserkészt számlál ez a kicsi ország, a népesség számához viszonyítva többet, mint a világ bármely nemzete, beleértve az angolokat is. A cserkészetnek ez a megnövekedése a legbiztosabb jel arra, hogy a fiatal Magyarország valóban békét akar és barátságot a nemzetek között.“

2020-ban harmincadik alkalommal ver éves nagytábort a sátoraljaújhelyi 768. sz. Csepellény György Cserkészcsapat. A Koplalói réten állítják fel az őrsök a sátorokat, építik meg a körleteiket, húzzák fel a nagykaput és a zászlórudat. Nem használnak majd egyetlen szöget sem építményeikhez. Lócáik és asztalaik deszkáit is csak zsineget használva, cserkészcsomóval rögzítik. A tábor maga lesz a grund. A Pál utcai fiúk grundja. Ott lesz a táborban Nemecsek Ernő, Boka János, Geréb Dezső, Áts Feri, Csónakos és a Pásztor fivérek karaktere. Ugyanis Molnár Ferenc regénye adja a tábor idei kerettörténetét. Sőt, valaki idén beírja nevét a csapatnaplóba, a legbátrabbak közé, a Három sastoll próbát teljesítők listájára azzal, hogy 24 órát egyedül tölt a vadak lakta rengetegben egy szelet kenyérrel, vízzel és Bibliával. De ez már a sátoraljaújhelyi cserkészet velünk élő történelme, amely egy újabb fejezetet kíván. Írja együtt minél több újhelyi fiatal! 

Újhelyi kis cserkésztörténet – I. rész

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá