Szia, Nagyi!

Képzeld, a héten harmadszor van a kezemben a derelyevágód! Régi darab igaz, de nagyon szeretem. Kecses kis jószág, kézre áll. Épp úgy siklik az anyagban, mint anno neked. No, nem derelyét készítek! Nem tudok olyan finomat, mint te, így hát felhagytam vele. Találtam egy új kelt tészta receptet a neten, azzal bíbelődöm. Mindent úgy csinálok, ahogy tőled láttam. Dagasztom a tésztát, nagy mozdulatokkal, alulról felfelé, hogy minél több levegő kerüljön bele, s közben gondolatban veled beszélgetek. Pereg a film a fejemben rólad, rólam. Az ezerszer hallott és soha meg nem unt történetek megelevenednek.

Kislány voltál Erdélyben, s a szomszédban rántott békacombot készített a háziasszony és megkínáltak vele. Jó étkű, jól nevelt kislány voltál, azért is hordtak a faluban a sok kákabélű gyerekhez, mert a te társaságodban az étvágyuk is megjött. Szóval ott illatozott a rántott békacomb az asztalon, s a te szádban összefutott a nyál. Ínyenc voltál, szívesen kóstoltál új ízeket. De akkor eszedbe jutott, hogy édesapád azt mondta, hogy a szegény béka, mielőtt lenyisszantják a két hátsó, izmos lábát, az elülső lábait összeteszi, mintha könyörögne. Kegyetlenség megölni és megenni, de ha te mégis békát eszel, akkor ő soha többé nem fog megcsókolni. S te szépen megköszönted és nem fogadtad el. Más gyerek megette volna, majd otthon letagadja. Te nem. Annyira szeretted az apukádat, hogy lemondtál érte a vágyott finomságról.

Kész a tésztám. A recept szerint sok vajat kell bele tenni, attól könnyű, szinte habos lesz! Az áldást is úgy teszem a tésztába, ahogyan te. Ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazokkal a szavakkal. Istenem, keleszd meg, növeszd meg! Az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében. Ámen. Mehet kelni. Várakozom.

Közben eszembe jut, hogy amikor édesapádnak el kellett utaznia két napra Marosvásárhelyre vonattal, te egész éjjel sírtál, mert ha behunytad a szemed, azt láttad, hogy ő a sínek közé esett. Be is lázasodtál. Édesanyád aggódva hívta az orvost, aki sokáig vizsgált, majd kimondta a diagnózist: hiányzik neki az édesapja. S arra a történetre is emlékszem, amikor megérkeztetek ide, a kishazába, s végre találtatok egy helyet, ahol meghúzhattátok magatokat. Az életetek nem könnyű, de nyugalmasabb periódusába érkezett, és akkor apukád meghalt. Lefeküdt ebéd után pihenni és nem kelt fel többé. Azt mondtad, hogy a temetés után a templomban ültél a padban, s az ének és harang zúgása közben majd megszakadt a szíved. Nem is tudtad, hogy lesz eztán. De valahogy lett.

És emlékszel, hányszor elmeséltettem veled, a nagyapával való megismerkedésed történetét? Tudod, amikor határvadászként ott állomásozott a falutokban! Szép, fess férfi volt, s más társaival együtt bejáratos a postamester asszonyhoz. Ti éppen disznót vágtatok, amolyan háborús, soványkát, s vitted az asszonynak a kóstolót, de már az úton morogtál, mert a magatok keveséből hoztál, s tudtad, hogy nem ő fogja megenni, hanem odaadja a katonáknak. Ahogy benyitottál, nagyapa beugrott az ajtó mögé, hogy meg ne lásd. Nem is mentél beljebb, ott, az ajtóban állva, határozottan azt mondtad a postamester asszonynak, hogy édesanyád kóstolót küldött, de ha ezt is azokkal a piszok bakákkal fogja megetetni, Isten bizony nem állsz többé szóba vele! Majd sarkon fordultál és elindultál haza. Nagyapám pedig az ablakon át leste, hogy merre mégy, mert meg akarta ismerni ezt a kis hetyke, karakán lányt. Azt mondtad, ez volt életedben az egyetlen határozott fellépésed, nem is tudod, mi ütött beléd, de végül ezzel találtál férjet és támaszt egész életedre. Tényleg a támaszod volt, mert gyenge fizikumú teremtés voltál. Amikor konyhalányként dolgoztál a menzán, a nyári nagytakarításra is elment veled, hogy megkíméljen a nehéz munkától és a csípős nyelvektől.

Nyújtom a tésztát. Olyan gyönyörű! S milyen könnyen lehet vele dolgozni! Szabályos kör alakúra dolgozom. Te kakaóval szórnád meg, én modern nő vagyok, Nutellát kenek rá. Most eszembe jutott, hogy amikor anyuval elmentetek jugóba, a kis nyugatra, én ott maradtam két férfival, apuval és nagyapával. Hát mit mondjak? Nem esett semmi bajom, eljutottam az óvodába, tiszta ruha is volt, ételt is kaptam, de ti borzasztóan hiányoztatok. Délutánonként a fürdőszobában sírtam. Később elmesélted, hogy te meg engem sirattál a távolban, mert érezted, hogy senki nem tudja úgy a gondomat viselni, mint ti, a két legfontosabb nő az életemben. Téged az útitársaid teremtettek le, hogy miért itatod az egereket, nem hal meg a gyerek négy nap alatt, én pedig azt lódítottam a miért sírsz kérdésre otthon, hogy fáj a hasam. Majd elmúlik, mondták. Volt nagy öröm, amikor megjöttetek! És milyen finom csokoládét és mogyorókrémet hoztatok nekem!

Szóval kenem a Nutellát, a végén lenyalom a kanalat. Keresem azt a régi ízt, de nem találom.

Siklik a derelyevágó, tizenhat háromszöget metél a körből. Felcsavarom a kifliket. Mennyi kiflit sütöttünk a Rákóczi utcai kis házikóban! Az utánozhatatlan csodakiflidet, azzal a habkönnyű diókrémmel! Szerettem ott lakni. 1954 januárjában költöztetek oda. A fagyos télben indultatok el gyalog, Végardóról. Karodban egy hathetes fiúcskával, melletted egy négy és egy kétéves éves kislánnyal. Önkényes lakásfoglalók voltatok. Legjobb barátotok és komátok szólt, hogy meghalt az édesanyja, s mielőtt kiutalnák valakinek a lakást, ti költözzetek be. Azt mondták, hogy ne féljetek, három gyerekkel nem mernek kitenni télvíz idején. Így is lett. Végül nektek utalták ki a lakást. Nehéz idők jártak. Nagyapának valahogy etetni kellett a családot. Neked nem volt munkád, menekült voltál, édesanyád úgyszintén kitaszított, nagyapa osztályidegen. Sokszor feküdtetek le úgy este, hogy nem tudtad, holnap mit teszel az éhes család elé az asztalra. Nagyapa vállalkozó szellemű volt és bátor, került néha csirke, nyúl, feketén. Megtalálta azokat az embereket, helyeket, ahol hozzá tudott jutni némi élelemhez. Éjjel, puttonnyal a hátán ment a „kimérésbe”, hogy egy kis hús jusson a gyerekeknek. Te pedig otthon rettegtél, hogy mi lesz, ha elkapják? 1956 őszén, amikor a forradalom híre Újhelybe is eljutott, nagyapa késő estig kimaradt. Amikor hazajött, elővett egy nagy táskát, és elkezdett pakolni. Te értetlenül nézted. Amikor befejezte a pakolást, a kérdésedre azt felelte, hogy elmegy Amerikába, mert itt nem lehet élni. Átszökik a határon, s amint a szabad világba ér, értetek küld. Kérlelted, próbáltad jobb belátásra téríteni, de mintha nem is hallotta volna a hangodat. Akkor hirtelen ötlettől vezérelve az alvó gyerekeket kirántottad az ágyból, s az ajtó előtt a férjed elé vágtál. Azt mondtad, hogy nézze meg alaposan őket, s eredjen, ha tud. Maradt.

Kenem a csinos kiflicskék tetejét a tojás sárgájával. Látod, milyen szépek, formásak? De szerettem a te libatoll kencéződet! Szinte énekelt a tészta tetején. Az enyém már modern, szilikonos. Nem énekel. Legalábbis nem ismerem ezt a dallamot. Térülök, fordulok a konyhában, mehet a sütemény a sütőbe. Képzeld, még mindig az a függöny van az ablakomon, amit te vettél nekem, amikor ide költöztünk. Nagyon szép, egyszerű darab, soha nem megy ki a divatból.

Erről az jutott eszembe, hogy amikor megszületett a második dédunokád és mi hazahoztuk ide, az új lakásunkba, már itt vártál minket. Örömmel jártad végig a helyiségeket, hogy minden milyen szép és kényelmes! Te a háború után a szabadkéményes, trágyával tapasztott házba vitted haza a gyerekeidet. Úgy mesélted, hogy a bölcsőben tanultak meg járni. Víz a kútban, a villanyvilágítás csak álom. Mi meg azon aggódtunk, hogy is lesz két gyerekkel, kis fizetéssel, kölcsöntörlesztéssel? S akkor kimondtad a legnagyobb bölcsességet: ha a Jóisten adott nyulacskát, ad hozzá bokrocskát is. És tényleg adott! Honnan volt benned annyi bölcsesség, ami két életre is elég? Lám, én is abból élek! Sose felejtem el, amikor a gyerekeim furcsa szokásokat vettek fel kiskorukban, s én eszelősen kerestem a mindentudó babakönyvekben a jelenségre a válaszokat, te csak ennyit mondtál: majd átmegy. És átment! Elmúlt. Pedig a könyv a tünetek alapján legalább tíz lelki-testi betegséget felsorolt, terápiával együtt. Mégis a te gyógykezelésed vált be: a türelem.

Gondoltad volna, hogy ilyen erős lesz közöttünk a kötelék, te, aki nem is ismerted a nagymamáidat, mert elhaltak még a születésed előtt? És mitől lett ez a szeretet ilyen múlhatatlan, hogy két évtizede nem vagy már itt és én még mindig benned mérem meg magam? Mit tennél, hogy tennéd, mit választanál… s milyen sokszor elbukom önmagam előtt, mert a végén rájövök, hogy te nem ezt és így mondtad vagy tetted volna. Mérce vagy, pedig nem készültél erre a szerepre. Olyan természetesen egyszerűen élted elénk az életet, hogy azt leírni nem lehet. Nem okítottál, nem tanítottál, mégis mindent úgy akarok csinálni, ahogyan te. Lélek, szeretet, odaadás volt minden rezdülésedben. Lassan annyi idős vagyok, mint te, amikor megszülettem. Furcsa érzés.

Látod? Minden történetet a szívembe véstem. És mennyi van még! Regényt lehetne belőle írni. Tudom, most azt mondod, hogy nem szeretsz a középpontban lenni, inkább meghúzódnál a háttérben és hallgatnál, szolgálnál, szeretnél. Azt is megkérdeznéd, hogy minek írom le ezt a sok mindent? Nem olyan érdekes, s különben is, sok-sok ember leírhatná, hiszen mindenkinek hasonló emlékei vannak. Hát éppen ezért! Mert most sokan érzik úgy, hogy az ő történetüket meséltem el. Hisz ők is erős szeretettel kötődnek a nagymamához, édesanyához, édesapához. Ők is véget nem érő beszélgetéseket folytatnak velük, mint én, amikor a tésztát dagasztom és a régi derelyevágóddal ügyeskedem, hogy a nyomodba érjek a konyhában, a családban, a munkában, az életben.

Kész a kifli. Mennyei az illata! Hívom a gyerekeket.

Szia, Nagyi! Holnap is beszélünk.

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá