Emlősként a vizekben: A cetek – I. rész

Egy beszélgetés alatt merült fel bennem az ötlet, hogy következő múzeumi blogbejegyzésemben a cetek elképesztő világában, evolúciójában, biológiájában szeretnék egy kicsit elmerülni. A cetek emlős ősei sok-sok millió évvel ezelőtt szárazföldi életmódot folytattak. Az evolúcióbiológiai vizsgálatok alapján a hagyományos nézet az volt, hogy a cetek egy szárazföldi, mára már kihalt ragadozó patás állatokat magába foglaló rendből, a Mesonychia rendből származtathatóak. A legújabb genetikai vizsgálatok alapján azonban a cetek a párosujjú patásokkal mutatnak közelebbi rokonságot, azon belül is a vízilófélékkel állnak a legközelebbi genetikai kapcsolatban.

Delfinek (Fotó: PRNewsFoto/SeaWorld San Diego/AP Images)

Az úgynevezett legelső előcetféle, a Pakicetus már a korai eocénban megjelent, körülbelül 50 millió éve. A paleontológiai vizsgálatok alapján elmondható, hogy a Pakicetusok leginkább száraz környezetben, időszakos vízfolyások medrében, vegetációval közepesen borított árterekben éltek, és az édesvíz ivásához alkalmazkodtak. Táplálékukat a vízparton élő, oda tévedő élőlények, illetve kisebb, a víztestben akkoriban fellelhető állatok képezték. Koponyájuk és hallójárataik hasonlítottak a mai cetekéhez. Bár jó eséllyel a víz alatt is kiválóan hallhattak, hallásuk még mindig a szárazföldi körülményekhez alkalmazkodott. Kitűnően láttak felfelé, így olykor a víztükör alá bújva is leshettek zsákmányukra. Álkapcsukban még nem volt jelen a zsírral vagy olajjal telt megnagyobbodott üreg, mellyel a mai cetek a vízalatti zajokat érzékelik. A víz közelsége, és az életükben betöltött szerepe ellenére a fosszíliák arra utalnak, hogy a Pakicetusok sokkal inkább helytálltak szárazföldi, mint vízi körülmények között. Csontozatuk alapján elmondható, hogy testük futásra és ugrásra alkalmasabb volt, mint úszásra. Pakisztán és Északnyugat-India területeiről több Pakicetus lelet került elő. Erről kapták tudományos nevüket.

Pakicetus (Nobu Tamura munkája)

Szintén Pakisztánból kerültek elő az Ambulocetus fosszíliái, mely körülbelül 49 millió évvel ezelőtt élt bolygónkon. Az Ambulocetus képezték az első valódi átmenetet a szárazföldi ősök és a cetek között. Testük a mai krokodilokéhoz hasonlított, farkuk hosszú volt. A szárazföldön már esetlenebbül mozogtak. Lesből támadhattak áldozatukra. Álkapcsukban jelen volt már egy kezdetleges zsírréteg. A rendelkezésre álló információk alapján az Ambulocetus csoporton belül voltak olyanok, amelyek már sós vízhez kötődtek, de olyanok is, amelyek az édesvíz jelenlétét igényelték. Azonban voltak olyan képviselőik is, amelyek mindkét típusban megéltek. Úszásuk a hátsó végtagok és a gerincoszlop mozgatásával valósult meg.

Ambulocetus (forrás: Dinopedia)

Az evolúciós folyamatok következő lépcsőfokát a Remingtonocetidek jelentették. 49-43 millió évvel ezelőtt voltak elterjedtek, életükben már a vízi életmód dominált. A 48-35 millió évvel ezelőtt elterjedt Protocetidek már elhagyták az Indiai kontinenst (amely akkor még nem volt az ázsiai kontinens része) és annak környékét, szétterjedtek az egész világon. A Protocetidek egyik fő adaptációs mechanizmusa az volt, hogy orrnyílásaik megnőttek, és az orron hátrébb kerültek.

Protocetid (forrás: Wikiwand)

A Basilosauridok és Dorudontidok a késő eocénban (41-35 millió éve) élt élőlénycsoportok, azok a legrégebbi cetfélék, amelyek kizárólag vízben tudtak élni. A mai fogas- és sziláscetek őseinek tekinthetőek. Az orrnyílások még hátrébb, feljebb kerültek, testük már egészen cetszerű volt. Hiányzott azonban még az a visszhanglokációs szervük, amely segítségével a mai cetek tájékozódnak. Az agyméretek alapján a kutatók arra is rámutattak, hogy valószínűsíthetőleg magányos életmódot folytattak. Ennél a két csoportnál már megfigyelhető volt a farokúszó. Hátsó végtagjaik szinte teljesen elcsökevényesedtek. A fosszíliák alapján nagyméretű állatok voltak. A Dorudontidok körülbelül 5 méteresre, míg a Basilosauridok akár 18 méterre is megnőhettek.

Basilosaurid (Carl Buell munkája)

A kutatások szerint, a már fentebb említett visszhanglokációs szerv, az ún. „dinnye” a Squalodon nemzetségnél jelent meg először (33-14 millió év). Mai formájában mintegy 20 millió évvel ezelőtt alakult ki. A korai delfinek (pl. Kentriodonok) már ezen szervüket használva verődhettek csoportokba.

Squaludon (forrás: Dinopedia)

A ma élő szilásceteknél is megtalálható szilák a cetek evolúciós folyamataiban a miocén (23-5,3 millió éve) középső szakaszában jelentek meg. A szila a fogak helyén nőtt, táplálkozási folyamatokban szerepet játszó speciális képlet. Segítésével a sziláscetek egyszerre képesek szert tenni nagymennyiségű táplálékra.

Hosszúszárnyú bálna (Fotó: Whit Welles)

A mai cetek hátsó végtagjai már csak csontos csökevény formájában a testen belül találhatóak meg. Több millió éves evolúciós folyamatok eredményeképpen a cetek emlős mivoltuk ellenére, morfológiájukkal és életmódjukkal sikeresen alkalmazkodtak a víz életmódhoz. Földünk élővilágában a cetek közül kerülnek ki a legnagyobb testméretű állatok. A kék bálna testhossza akár a 30 métert is meghaladhatja, súlyuk pedig a 170 tonnát. Ez egyben a valaha élt legnagyobb állatnak számít.

Egy bálna csontváza (Forrás: espolarte.com)

Kék bálna (fotó: Shutterstock/ File Photo)

Szólj hozzá