Múzeum otthon II.

avagy a lányokat nem érdeklik a háborús történetek

Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy micsoda kincseket rejtenek az otthoni fotóalbumok, irattartók, dobozkák, amelyekben családunk múltja, emléke, történelme pihen. Leírtam, hogy mennyire szerettem a nagymamám történeteit a kirándulásokról és kalandokról, melyekben enyémmé vált a Kelemen havasok minden apró részlete. Később már a szerelmi történetek foglalkoztattak. A mi családunkban aztán volt minden! Romantikus leányszöktetés, emiatt a jómódú családból való kitagadás, nélkülözés, menekülés, lemondás, ásó, kapa, nagyharang, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak… Nagyapám háborús történeteit csak akkor hallottam félfüllel, amikor a kisöcsémet szórakoztatta azokkal, a délutáni alvás előtti mese gyanánt.

A testvérem egészen kicsi volt, nem értette a szöveget, de a hanglejtés és hozzá nagyapám kiváló mimikája ámulattal töltötte el.

És akkor a muszka rám fogta a fegyvert!

– mondta, akár egy színpadi dráma főszereplője.

A többire nem figyeltem, mert a lányokat ugye nem érdeklik a háborús történetek. Később megtudtam, hogy ő is csak ezt az egyetlen sztorit mondogatta a gyereknek, mert a többiről nemigen beszélhetett. Nem is beszélt. A rendszerváltás után mondott néhány dolgot, amikor a kárpótlási jegyet intéztük, amiből aztán semmi sem lett. Akkor tudtam meg, hogy hol volt hadifogságban, milyen körülmények között élt három évet, hogyan jött haza, milyen volt az élete a háború után.

Fényképét és katonakönyvét nagy becsben tartom. Amikor végigsimítom a könyvecske vászonborítását, arra gondolok, milyen nagy kár, hogy nem kérdezősködtem többet a háborúról és a hadifogságról! Mekkora mulasztás volt, hogy nem véstem az elmémbe az ő történetét! Most már késő. Azokból a kis morzsákból élek, amiket összecsipegettem, s a képekből, tárgyakból, amelyek utána maradtak.

Nagyapám –Tallárom Miklós –Végardón született 1918 tavaszán egy szegény, nélkülöző parasztcsalád negyedik gyermekeként. Őt még két fiú követte. Apja – Mihály–, hogy megpróbáljon jobb életet biztosítani népes családjának, a 20-as évek közepén Kanadába utazott, s egy kikötőben dolgozott. Össze is szedett annyi pénzt, hogy itthon vehessen egy zsebkendőnyi földet. Az élet nem lett könnyebb. Továbbra is szegényen éltek, de dolgoztak a saját földjükön, hogy megtermeljék a mindennapi betevő falatot.

Nagyapám nem mesélt vidám történeteket a gyerekkoráról, legtöbbször a nővérét emlegette, aki a legidősebbként gondoskodott az égetni valóan rossz öt fiúgyerekről, s még arról is beszélt, hogy milyen kevéske étel jutott az asztalra. A falusi iskolában tanult, majd napszámba járt, alkalmi munkákat végzett, s jött a háború. 1939. október 8-án hívták be katonai szolgálatra a 26. honvédzászlóaljhoz Nagybereznára. Itt szolgálta a hazát 1943 teléig. Katonakönyvének tanúsága szerint rendfokozata őrmester, beosztási képzettsége szakaszparancsnok-helyettes.  1944. szeptember 27-től 1945. április 2-ig – úgy írom, ahogyan a könyvben szerepel –a „211. erőd szd-nál gp. szk. pk.h.” Közben’44 szeptemberében, Kisasszony napján feleségül vette nagymamámat a szászrégeni templomban. (A megismerkedésük és az esküvőjük történetéről órákig tudnék mesélni, mert ennek minden részletéről többször is kifaggattam a nagymamámat. Az a fránya lányos érdeklődési kör!) Az esküvő után nem sokkal továbbvezényelték a századát.

1945. április 2-án került hadifogságba, 1948 februárjának végén tért haza. Kijevtől nem messze raboskodott egy táborban. Legjobb barátját itt ismerte meg. A véletlen úgy hozta, hogy egy végardói hadifogoly épp egy sátoraljaújhelyi fogoly mellé került a barakkban. Egymást segítve élték túl a megpróbáltatásokat, az éhezést, fázást, félelmet, nélkülözést, a rabságot. Együtt jöttek haza, s később is támogatták egymást mindenben. Hazatérve nem köszönték meg neki, hogy a hazáért harcolt és elviselte a hadifogság megpróbáltatásait. Horthy katonájaként megbélyegezték, osztályidegen lett. Itthon már várta a nagymamám és a szülei, akik 1945 tavaszán érkeztek meg Erdélyből, Kassán át Végardóra. Az ardói görögkatolikus pap adott neki munkát a parókia körül, hogy meg tudjanak élni. Ebbe a tisztes szegénységbe született meg három gyermekük, akikkel később Sátoraljaújhelybe költöztek. Napszámba járt mások szőlőjét, gyümölcsösét művelni, majd pályamunkás lett a vasútnál az ötvesen években. Nehéz élete volt tele elhallgatással, elfojtással, ki nem mondott érzésekkel. Az igazságot keresni sem merte, tette a dolgát. Imádkozott és dolgozott. Van egy történet, amit akkor mesélt el nekem, amikor a rendszerváltáskor a kárpótlási jegyhez szükséges kérvényt töltöttük ki.

Az ötvenes években a vasúton dolgozott, éjszakánként a vagonokat pakolták ki- és be. Egyik nap a pártfunkcionárius figyelmeztette, hogy ha továbbra is jár a templomba, akkor ki lesz rúgva. Nagyapám ránézett, és a következőt mondta neki a maga nyugodt módján, kis mosollyal a szeme sarkában.

Bársonyszékem nincs, a talyigát meg szívesen átadom bárkinek.

Többé nem figyelmeztette senki, s a munkája is megmaradt. Mindent elvettek tőle, de a hitét, s bizodalmát az Istenben, nem tudták. Emlékszem, hogy amikor kislány voltam, vasárnaponként reggel a diákmisére vitt a nagymamám. Korán keltünk, s a konyhába menet benéztem a fürdőszobába. Nagyapám a tükör előtt állt. Ő a délelőtti énekes nagymisére készülődött. Beretválkozott. Nagy gonddal, kiművelt mozdulatokkal járt a keze az arcán. Utána jött a timsó. Szerettem nézni, ahogy végigdörgöli vele az arcát, kis grimaszokat vágva. Olyan volt, mint egy szertartás. Utána a legjobb ruháját öltötte föl, s várta, hogy indulhasson. Azt mondta, minden vasárnap húsvét van, s nekünk a legszebbnek és legtisztábbnak kell lennünk, hogy méltón mehessünk az Isten házába.

A katonaképe a polcomon van, a saját múzeumomban. Sokat nézem. Szakasztott az öcsém! Ugyanaz a tekintet, az az áll! Mai szemmel is jóképű, s azt még nem is írtam, hogy magas volt, délceg. Tartása volt. Látom a kitüntetéseit, s tudom, hogy egy hős néz vissza rám a fotográfiáról. A háború elmúlt, a fotó megkopott, a kitüntetések elvesztek, de a nagyapám emléke, helytállása, s a szeretetem és tiszteletem iránta, soha nem múlik el. Sok családban van ilyen kép. Mindenki így nézzen rá ezután!