Kézi örlőmalmocska az udvaron
A Kazinczy Ferenc Múzeum udvarára belépve megakad az ember szeme egy vaskos szerkezeten, ami egy négy lábon álló farönkből, és abba besüllyesztett kerek kövekből áll. Ez a kézimalom súlya miatt mindig ugyanott van, nehéz lenne idébb-odébb tenni. Honnan származik és főleg mikori lehet ez a szerkezet?
fotó: Szoboszlay Marcell
A szakirodalmat böngészve hamar kideríthető, hogy a malmok megjelenése előtt az emberiség vagy valamiféle mozsárban törte, vagy lapos kőre rakva henger alakú kővel morzsolta a gabonaszemeket. Ahhoz, hogy kör alakú őrlő szerkezetek megjelenjenek, technikai fejlődés – például a kerék felfedezése, és a tengely feltalálása -, valamint a kő megmunkálásához komoly technikai tudás kellett. Az bizonyos, hogy az ókori görögök már használtak kerek őrlő köveket. Valószínűleg a honfoglaló eleink is ismerték a kézi malmot, Árpád-kori leletek – malomkő töredékek, és egészben megmaradt kövek – tanúskodnak erről. Két fő típusa ismert a kézimalmoknak a Kárpát-medencében, az egyik a párkányos foglalatú – vagy vályús – kézimalom, amelynél az alsó kő nagyobb, és egy pereme van, hogy ne hulljon körbe ki az őrlemény, csak a kialakított kifolyónyíláson át. Na a miénk nem ilyen. A mi kézimalmunk tőkés foglalatú kézimalom, aminek az alapja egy lábon álló farönk, azaz tőke, ennek egyik oldalán kerek mélyedésben van elhelyezve az egymáson fekvő, azonos átmérőjű – kb. 42 cm-es – két őrlő kő, a másik oldalán pedig egy tálszerű mélyedés van a rönkbe faragva, ahová az előkészített gabonát tették. Tartozik még hozzá egy feléje magasodó keret, ami tartotta a hosszú, pálcaszerű hajtórúd felső végét, ennek alsó vége a malomkő széléhez közeli lyukba illeszkedett. A keret látható, a hajtórúd időközben elveszett. A két egymáson fekvő kő távolsága a középen lévő tengely emelésével – ezt ékekkel vagy más módon oldották meg – változtatható volt, így az őrlemény minőségét is tudták szabályozni.
fotó: Szoboszlay Marcell
Középkori leltárkönyvek tanúsága szerint a kézimalmok rendszerint hozzátartoztak a várak felszereléséhez. Nagyobb mennyiségű gabonát természetesen inkább vizimalmokban, vagy általában lóval hajtott szárazmalmokban őröltek, de ha például erre ostrom esetén nem volt lehetőség, akkor a kézimalom „kéznél volt”. Olyan leírást is ismerünk ahol két ember által hajtott kézimalmot említenek, ennek minden bizonnyal nagyobb őrlőkövei voltak, mint a múzeumi eszközünknek. A zempléni végvárakból, így az újhelyi vár feltárásáról is kerültek elő malomkövek, ez utóbbiból nagyobb méretű kb. 58 cm átmérőjű. Kézimalmokat nem csak a várakban használtak, kisebb mennyiség őrlésére, dara készítésére, vagy só őrlésre a paraszti gazdaságokban is hozzátartozott a ház felszereléséhez, megspórolták vele a molnárnak fizetendő költséget. Ami még érdekes, hogy a szakirodalom szerint az egyik terület, ahol legtovább használatban voltak a kézimalmok – a középkor óta főleg dara előállításra és só őrlésére – az a Zempléni-hegyvidék. A második világháború idején vagy azt követően is használhatták dara készítésre, s ha már emberi élelmezésre nem is azon állítottak elő lisztet, darát, az állatok ellátására igen. Ezeket az eszközöket az ipari fejlődés – a nagyobb malomüzemek megjelenése, valamint a könnyebben kezelhető házi darálók elterjedése – szorította háttérbe.
fotó: Szoboszlay Marcell
Itt Zemplénben sokfelé láttam hasonló malmocskát – merthogy itt így is nevezik -, először a Rákóczi vár vöröstornyának pincéjében. Aztán a felújított újhutai kastély szolgálati lakásában láttam egyet rendbe szedve, felújítva, hasonló van a regéci vár kiállításában is. A hercegkúti helytörténeti gyűjteményben kettő darab is van, egy ép formában, lábon állva megmaradt, és egy megégett, üszkös tőkében látható kő is ott van a ház végében kialakított tető alatt. Tudjuk, hogy a faluház leégett, talán akkor égett meg ez a malmocska is. A lábon álló abban is hasonlít a múzeumunkban őrzött darabhoz, hogy a hajtórúd felső vége a tőkébe illesztett két függőlegesen álló lecet összekötő keretbe illeszkedik, míg sok olyan darab van, ahol egy léc van a tőkébe illesztve, s azon felül fordított L alakot képezve rátett tartóban van kialakítva a lyuk, amelybe a hajtókar felső vége beleillik. Aztán a cigándi falumúzeumban is láttam egyet, amely arra jó példa, hogy a hajtókarnak a malomkőbe illeszkedő végét olykor megvasalták, tartósabb legyen. Archív fotók arról tanúskodnak, hogy főleg a házak végénél lévő tető alatt helyezték el ezeket, olykor olyan magasra emelve, hogy ne keljen a hajtásnál meggörnyedni. Általában kis fateknőket tettek a kiömlő nyílás alá, ebbe hullott bele az őrlemény, de egy cigándi fotón látható, hogy ötletesen a tőke alá szerkesztett fiókban gyűjtötték össze a darát. A malmocskánkat – a leltárkönyv szerint – a széphalmi iskolától vette át a múzeum 1986-ban. Mivel a Zemplénben megamaradt malmocskák tipikus darabja, biztosan állíthatjuk, hogy Széphalom egyik paraszti gazdaságában használták, onnan került az iskolai gyűjteménybe. Házaknál egy darabig csak a malomköveket láttam – volt ahol egyszerűen csak félre lökve, vagy a járdának lerakott kövek közt a földbe süllyesztve, s volt ahol családi ereklyeként őrizve -, mígnem Nagyhutára meghívtak egy szövőszéket megnézni. Itt a garázsajtó mellett rögtön megakadt a szemem egy, a miénkhez nagyon hasonló kézimalmon. A lába ugyan valószínűleg utólag cserélve volt, de a tőke, a kő, a hajtókar tartó viszonylag jó állapotban megmaradt. A tulajdonos jó szándékának köszönhetően a szövőszék mellett ez is bekerült a múzeumunk gyűjteményébe.
fotó: Darmos István
A zempléni falvakban használatos malomkövek túlnyomó része a sárospataki malomkőbányából került ki. A Megyer-hegyet az évezredekkel korábbi vulkáni működésnek köszönhetően hidrokvarcitos riolittufa alkotja – ezt megtanultuk a gimnáziumban földrajz órán -, amely kiváló a malomkő készítéséhez. A XV. századtól vannak adatok az itteni bányászatról, és a kézi munkával kifaragott malomkövekről. A malomkőgyártást 1907-ben itt beszüntették, ez számunkra azt is jelenti, hogy a mi két malmunk több mint 110 éves. A Néprajzi Múzeum egyik Zemplénben készült fotóján a tőkén befaragva az 18 – as szám látható a tőke többi része takarva van a képen. Sajnos én a korábban felsorolt kézimalmokon nem láttam évszámot, de ez a fotó is nyom, ez is egy támpont. Nagy valószínűséggel ezek a malmok – a mi két malmocskánkkal együtt – az ezernyolszázas években azaz a XIX. században készültek. Az állapotuktól függően következtethetünk arra, hogy XIX. század végi, vagy korábbi darabokról lehet szó, de igazán ennél pontosabb kormeghatározásra a faanyagok – s főleg a tőke, mivel a többi részét törés, sérülés esetén cserélhették – laboratóriumi vizsgálatával lenne mód.
Azt gondolom , hogy a széphalomból idekerült malmocska XIX. század elején, közepén készülhetett, míg a nagyhutai kézimalom a XIX. század második feléből, végéből származik. A kézimalmokat vidékünkön a XX. század első felében még használták, megmaradásuk köszönhető annak, hogy a köveket nem igazán tudták másra felhasználni, a vaskos tőkéket nehezen tüzelhették el, bár így is sok őrlőszerkezet lett az enyészeté.
Forrás:
Magyar Néprajzi Lexikon
Selmeczi Kovács Attila: Kézimalmok a Zempléni-hegyvidéken. Miskolc, 1981.
