Nők fülbevalóval

Nem hiszem, hogy egy tárgy meghatározhatja az ember életét. Abban hiszek, hogy vannak tárgyak, amelyek hatnak ránk, birtoklásuk erőt ad és tartást. Nekem is van egy tárgyam, egy becses családi örökség, amely a méltó nőiséget jelenti számomra. Ne gondoljanak nagy értékű holmira, inkább a lelki értéke teszi naggyá.

Ha valaki rápillant, azt mondja, nem nagy szám, csak egy kis lencsét formáló aranyfülbevaló. Nem cizellált, nem díszíti drágakő, de sorsában benne van a boldog békeidők hangulata, a XX. század szenvedései és megpróbáltatásai. 
A dédnagyanyám viselte először a fülében, azóta családunk elsőszülött leánygyermekei örökölték. Talán Szászrégenben vásárolhatták a szülei dédnagymamámnak. Szép kislány volt, biztosan jól állt neki az arany lencse. Nem járt iskolába, a szülei tanították meg írni, olvasni, számolni. Az utóbbihoz nagyon értett, gyakorlatias teremtés lett belőle. Olyan, aki a nehéz helyzetekben is képes jó döntést hozni, helyesen cselekedni. A fülbevaló következő gazdája a kislánya, az én nagymamám lett. Nehezen jött erre a világra, több elhalt magzat után érkezett meg a családba, s őt nem is követte több gyermek. A széltől is óvták, dédelgették, nagy szeretetben nevelték. A kis lencse ott függött a fülében, amikor málnázni ment a hegyoldalba, vagy amikor otthon kipróbálta, hogy a hajfésűje meggyullad-e, ha a gyertya lángjába tartja. Persze meggyulladt, ledobta a terítőre, s szaladt az udvarra, hogy nézze, ég- e már a tető. Szerencséjére az édesapja kint volt az udvaron, a kiabálásra berohant a házba, lekapott a stelázsiról egy lábast, s az égő terítőre borította. Nagymamám annyira zokogott, hogy az apja felkapta az ölébe, s órákig sétált vele az udvaron, hogy megnyugtassa. A szomszédasszony meg is jegyezte, hogy nem vigasztalni kellene, hanem jól elpáholni a hátsóját, akkor többet nem jutna eszébe ilyen bajt csinálni. Soha többet nem csinált semmi bajt. A jó lelke miatt emlegetjük mai napig a családban. Ő volt az, aki elfogadta a sorsát, nem rázta az öklét az ég felé, mindig felismerte a helyét és a küldetését. Amikor „kinőtte” a fülbevalót, eltették egy dobozba a következő lánynak. 

Közben tombolt a történelem szele, s ők elmenekültek az erdélyi havasokból Végardóra. Utazott a fülbevaló is, tanúja volt a vagonlakó életnek, majd otthonkeresésüknek egy idegen közösségben. Egy nap jött a front, s vele a fosztogatás. A hangosan kiabáló katonák elvették a jegygyűrűket, dédnagyapám fejéről még a kucsmát is lekapták. A fülbevalót nem találták meg. Csendben meglapult. Dédanyámék még aznap este elásták a kert végében. Ott vészelte át a világégést. A föld alól ismét a dobozkába került, s várta a következő tulajdonosát, az első lánygyermeket, aki meg is érkezett. 

Keresztanyám örömmel viselte a nagyanyja fülbevalóját, kivált azért, mert nagy szövetségesek voltak ők ketten. Erős szeretet fűzte őket egymáshoz. Keresztanyám határozott jellem volt már gyerekként is, ami a szívén, az a száján típus. Már az óvodából is megszökött, mert nem szívlelte a korlátokat. Nagy menedzsernek teremtette a Jóisten, bár akkoriban ezt a fogalmat az egyszerű emberek nem igazán ismerték faluhelyen. Szociális érzékenysége mindig erős volt. Amikor megszületett a kishúga – az én anyukám–, a nevét is ő adta neki, s a család elfogadta. Eljött a kistestvér keresztelőjének a napja, s amíg a felnőttek a templomban voltak, addig ő meghívta a konyhaablak alá az összes végardói gyereket, s mindegyiknek adott a kezébe egy rántott csirkecombot. Mire megérkeztek a rokonok a megkeresztelttel, addigra elterjedt a faluban, hogy Tallároméknál csirkecombot osztogatnak a jeles ünnepen. Mit mondjak? Nem örültek. Hús nem volt már, de maradt annyi bor, ami enyhítette a tisztes szegénységben élő családtagok csalódottságát. Teltek az évek, a fülbevaló ott ékeskedett a keresztanyám fülében, míg egy mozgalmas, kertben játszós nap végén észrevették, hogy a bal füléből hiányzik a lencse. Nosza, rajta, keresték mindenütt, de nem találták. Szomorú volt mindenki, oda az egyetlen családi örökség, a nagybetűs ékszer! Évek múlva került elő, amikor a ház ajtaját javították. Ott volt, betaposva a küszöb alatt. Volt nagy öröm! Igaz eltört, de mégis megvan! Egy botcsinálta aranyműves javította meg, kissé horgasra alakítva a fülbevaló végét.


Az élet úgy hozta, hogy én lettem a lencse következő várományosa. Már hallottam róla. Vágytam, hogy megkaphassam. Alig voltam hatéves, amikor úgy döntöttünk a keresztanyámmal, hogy itt az idő. Ápolóként volt gyakorlata a füllyukasztásban. Bevonultunk a fürdőszobába. Felültetett a mosógépre, mellettem érzéstelenítő, steril tűk, gézlapok. A szúrás nem fájt. Bátor voltam, bírtam a fájdalmat. A jobb fülembe szépen be is ment a fülbevaló, ám a ballal meggyűlt a bajunk. Az otromba horgas vége nem akart befordulni. Folytak a könnyeim, megbántam már, hogy igent mondtam, miközben keresztanyám bíztatott, hogy: jaj, de szép, jaj de gyönyörű!  Halkan brünnyögtem, nem gondoltam, hogy ilyen nagy áldozat ez, bár a nagymamám mindig mondta, hogy a szépségért meg kell szenvedni. Végül csak sikerült. Én is beavatott lettem a családi női szövetségbe. Tizennégy éves koromig hordtam az arany lencsét. Mielőtt visszakerült a dobozba, megjavíttattuk, hogy úgy várja a következő gazdáját, az elsőszülött leánygyermeket. Az új tulajdonost én hoztam világra. Mire megkapta, már ismerte a fülbevaló történetét, s büszkén viselte. Most újra egy dobozkában van az ékszer, s vár valakire…

Így köt össze bennünket majd százötven év története. Női sorsok szálai fonódnak egybe, s válnak az életünk szövetévé. Ebben a kis arany lencsében benne van mindaz, ami a családunk nőtagjait megtartotta, megerősítette, s átsegítette az élet nehézségein. Minden grammjában ott van a nőiségünk, az anyaságunk. Ahogyan viszonzást nem várva segítjük, tartjuk, bátorítjuk egymást. Öt generáció leánya, asszonya. Ez jelképezi számunkra azt a határozottságot, szeretetet, erőt és bölcsességet, amellyel kormányoztuk és kormányozzuk a családunk életét. Dédnagymamám és nagymamám türelmesen, alázattal, mint a víz, amely lassan, de biztosan végzi a munkáját. Keresztanyám és én, akár a tűz, nagy lánggal, teljes erővel és odaadással. A lányomban remélem, mindkettő megvan, a türelem és az erő is. Majd elválik.

Az arany fülbevaló további sorsa még titok. Hogy ki lesz a gazdája, mit jelent majd neki, fontos lesz-e számára a családi történelem, s továbbadja-e majd az ékszerrel a mi életünk történetét, az a jövő zenéje. Annyi azonban bizonyos, hogy én leszek a nagymamája, és a tűz, mint tudjuk, makacs jószág. Sokáig képes lobogni…

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá