Mit viselt Láng Nelli a szoknyája alatt?

Vajon mit viselt a szoknyája alatt Láng Nelli, aki az Újhely és a Nagy Háború című kiállításban képviseli az első világháború vöröskeresztes ápolónőit? Térdnadrágot!

1914-ben a keményített, makulátlanul tiszta, praktikus és egyszerű szabású ápolói ruha volt a legtrendibb viselet. Mindenki szeretette volna a ruhatárában tudni. Az öltözetet még a bécsi Wiener Mode, és annak magyar kiadása, a Divat Szalon is szeptemberi lapszámának címlapjára tűzte. Ez a csipkés kivitel azonban korántsem hasonlított ahhoz az egyszerű vászonruhához, amely a korabeli fotográfiákról köszön vissza. A divatlap elején egy csipkecsoda látható, és bár hossza emlékeztet a nénék kezdeti egyenruhájára, a vöröskeresztben segédkező asszonyok és kisasszonyok mégsem ilyen figyelemfelkeltő darabokat készítettek maguknak vizsgamunkaként az ápolói kurzus végére. A hat hetes, ingyenes képzés, amelyen megtanultak mindent – vagy legalábbis a lehető legtöbbet – a sebesültek ellátásáról, ugyanis azt a feltételt szabta, hogy minden leendő vöröskeresztes néne maga készítse el vászon egyenruháját.

“Divat és társaságbeli kötelesség vászonba öltözni, kötényt kötni és húszas csoportokban követni a kórházak tudós tanárait betegágytól betegágyig, sőt az operáló terem asztaláig.” – írta a Divat Szalon 1914 márciusában, a háborúra való felkészülés időszakában. Amikor azonban eljött az „éles bevetés” ideje, a divatdívák elszántsága elpárolgott. A frontra valóban hivatástudatból utazó nénék ruhatárában pedig felváltotta a hófehér vásznat a csukaszürke szövet. A lövészárkokban helyt álló katonák uniformisának színe tehát visszaköszönt az ápolónők egyenruháján, amely immár csak lábszárközépig ért. A szoknyarész alatt pedig idővel jól megbújt a férfiak ruhatárából kölcsönzött térdnadrág, amit közel sem divatból, sokkal inkább szükségszerűségből viseltek a nénék. Ahhoz, hogy ezt a praktikus ruhadarabot felfedezzék és magukra merjék ölteni a fronton ápolóként dolgozó nők, bizony sok-sok betegágy mellett töltött munkaóra kellett. Az újfajta egyenruha azonban olyan előnyökkel bírt, mint a legombolható szoknya, amelytől könnyen megszabadulhatott az ápoló, ha az zavarta a munkavégzés közben.

Ezt a könnyedséget nem minden ápolói egység engedhette meg magának. A II. hadsereg mellé kirendelt magyar vöröskeresztes nénék központi gyűjtőállomása éppen Sátoraljaújhelyen volt, ahol gróf Széchenyi Wolkenstein Ernőné szigorúan betartotta a hadügyminisztérium ápolói öltözetre vonatkozó előírásait. Éppen ezért róluk csak olyan fotográfiák maradtak fent, ahol rendezett, szabályos egyenruhában végzik ápolói munkáikat a nénék. 

A nők azonban nemcsak ápolónőként tették hasznossá magukat a háború alatt. Egyre többen viselték a nadrágot gyárakban, tisztviselőként, birtokigazgatóként. Magabiztosabbak lettek, hiszen látták, hogy a gyári munkától, a villamoskalauzi feladatokon át a hitelintézeti munkakörig bármilyen állásban helyt állnak, pozíciótól függetlenül. A világháború végén, 1918-ban a Divat Szalonbüszkén jelentette ki: „Minden pálya megnyílt a nők előtt”.

A viseletben érezhető egyenjogúság elnyerését követően, 1922-ben a Láng Nellik és dolgozó nőtársaik számára már a törvény előtti egyenlőséget is biztosították részlegesen: a harminc év feletti, magukat eltartó nők, a háromgyermekes anyák és a nagykorú diplomás nők szavazati jogot kaptak.

Felhasznált irodalom: 

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá