“A divatnak hódolni kell”

A nő olyan, mint a könyv, mely legyen az jó, vagy rossz, mindenek előtt címlapjával kell, hogy hatást tegyen reánk.

Cassanova


– idézi Cassanovát Gál László a Zemplén hírlapban megjelent A gyarló nők című „tárczájában”; majd így folytatja: „És mi a nők címlapja? Az arc és a ruha. Tudják ezt a hölgyek, s igyekeznek is lehetőleg tetszetőssé tenni ezt a címlapot. Ezért okoz sok fejtörést a férjeknek a divat.” (Zemplén 1902. április 19.)

El sem kell képzelnem azt a fajta férfiúi kétségbeesését, amit a hírlapíró említ. Tavaszról tavaszra megszállja a legtöbb férjet még ma is. Mert százhúsz év ide vagy oda, „A divatnak hódolni kell.” – vallják a nők, és nem is értik, miért görcsölnek rajta a férfiak, mikor a tetszetős nők látványa sokkal inkább gyógyír a fejfájásra, mint okozója annak.

A férfias magyarázatot a Zemplén hírlap szerkesztősége az „Idény-cikk” című írásában dörgölte a nők orra alá:

Április nemcsak a tavasz, de a divat hónapja is. A természet új ruhába öltözik, és követik példáját az emberek. Csak az a különbség, hogy míg a nyíló virágoknak, a lombosodó fáknak régi zöld köntöse mindig új marad ’s sohasem megy ki a divatból, addig hölgyeink és uraink szecessziós kosztümjei csak a szabók zsebeinek okoznak gyönyörűséget.   

Zemplén 1902. április 12.

A csipke- és selyemcsodákért a család (fő) kenyérkeresőjének, a fejfájós férjnek bizony mélyen a zsebébe kellett nyúlnia. A tavasz nem a nagy occassio-k időszaka volt. Az akciókra ősszel és télen kellett számítani. Tavasszal megindult a színek és formák kavalkádja. Végre ismét volt mit mutatni a nagykabáton túl. A szezonra megújuló divat pedig az árakat is feltornázta.

A társadalom felső rétegébe tartozó újhelyi hölgyek hinni akarták, hogy valóban a legutolsó angol és francia divat szerint öltöznek. Mint ahogyan azt a helyi divatáruházak hirdetései ígérték. A korabeli helyi újságírók szerint pedig bőséggel volt, ami vágyat keltve ingerelje a hölgyeket Sátoraljaújhely utcáján sétálva:

Színes falragaszok jelzik, hogy a tavaszi újdonságok megérkeztek. És harsognak a hirdetések, hogy kereskedőink tavaszi bevásárlási útjukból visszaérkeztek…A kirakatokban ragyognak a szemet gyönyörködtető újdonságok, tessék-tessék itt a tavasz, sutba a téli régi lomokkal!

Zemplén 1902. április 12.

Szegő Sándor naponta frissülő árukészlettel kecsegtetett, és azt állította, hogy női és leány felöltőkben, csipke, selyem és szövet-blúzokban, kosztümökben és aljakban nála sosincs hiány, sőt nagy a választék fehérneműk, fűzők és ruhadíszek terén is. Fő utcai divatáruházát a város színfoltjaként tartották számon a harmincas évekre. Az üzlet nem csak árukészletével, de a belső berendezésével is a legmodernebb divatot követte. Így a nők könnyen szerelembe is estek a Szegő-féle divatcikkekkel.
Egy másik kereskedő, Ifj. Schwartz Sámuel, az érzékeny anyai szívvel apellált, megtalálva így egy helyi piaci rést, a gyermekruházatot. Klein Kálmán pedig a hétköznapi és ünnepi viselet mellett menyasszonyi kelengyéket is árusított „150 koronától feljebb a finomabb kivitelig” a Wekerle tér 5. szám alatti áruházában. 

Annak ellenére, hogy a megfizethetőbb konfekcióruházat már lehetővé tette, hogy a kevésbé tehetős rétegek is divatosan öltözködjenek a 19. század hajnalán, a helyi szabóságok még mindig sorra vették fel a megrendeléseket. Weisz Emil angol női szabóként hirdette szolgáltatásait; és a gróf Somogyi Ilona utca 11. szám alatt – a Papsoron – kosztümök, utcai ruhák, kabátok, sportkosztümök készítését vállalta „elegáns, divatos, első rangú kivitelben”. Hasonló szándékkal csábította a „nagyérdemű hölgyközönséget” a Wekerle téri Weinberger-féle házban található szabóságába Rotter Markusz. „Saját, nagy választékban rendelkezésre álló” kelméből szabta és varrta a „legújabb, ízléses angol és franczia divat szerint a női felöltőket, gallérokat, köpenyeket, pongyolákat”. Magas színvonalú szolgáltatásait újsághirdetésekben ajánlotta „a hölgyek becses pártfogásába”.

De Újhelyen a kézi varrás és az egyre inkább elterjedő háztartási varrógépek is főszerepet kaptak az 1900 évek hajnalán. A divatrajzokról készült szabásmintát beszerezni nehezebb volt, mint a hozzá való kelméket. Aki járatta a Pesti Hírlap Szabóné-Nogáll Janka írónő által szerkesztett gazdag képanyagú Divat Szalonját, vagy a kéthetente megjelenő Magyar Bazár füzeteit, azok előnyben voltak. Utóbbi lap a szépirodalom mellett gyakorta foglalkozott a háztartás, kertészet, „gyermekápolás” és nevelés, valamint a szépség és egészség kérdéseivel is.  A lapot mégis inkább az angol és francia divatról készült kimerítő, képpel illusztrált tudósításai, a ruha és fehérnemű varrásról adott tippjei, a magyarázatokkal ellátott kézimunkaoldalai és szabásívei tették népszerűvé. Az újságokból inspirálódott újhelyi nők számára a helyi méter- és rövidáru üzletek nagy választékban kínáltak tavasszal olyan könnyű,

lágy esésű anyagokat, mint a grenadinok, delének, batisztok és legújabb mintás selymek, vagy a csipkeszerű madeirák. Az ügyes kezű asszonyok ezeket Steindler Herman boltjában a Rákóczi utcán, vagy Halász Hermannál is beszerezhették.

A kereskedők a számláló cédulákban is meglátták üzletük népszerűsítésének lehetőségét, és bőszen nyomtatták másik oldalára reklámanyagaikat vagy névjegyeiket. Az ifj. Schwartz Sámul számolócéduláján szereplő hölgy a Belle Epoque, azaz a Boldog Békeidők korszakának (kb.1870-1914) női példaképe is lehetne. Bár nem kifejezetten egy tetőtől-talpig „Gibson Lány”, de sok külső jegyében emlékeztet a Charles Dana Gibson (1867-1944) amerikai grafikus által megálmodott és megteremtett ideálra, amely kecses, karcsú, törékeny, ugyanakkor dús keblű és “S” alkatú. A Gibson Lányok a laza kontyba fogott hajukkal magabiztosságot sugalltak, tudatában voltak szépségüknek, vágyat ébresztettek a férfiakban. Ugyanakkor tiszteletet is parancsoltak mindig elegáns és kifinomult megjelenésükkel. A művész alkotásai divatot teremtettek, így a Gibson lányok “életre keltek” szerte Amerikában és Kanadában.

 

Az új álomnőkről készült képeket a magyar divatlapok is átvették a nemzetközi folyóiratoktól, mégsem tudták a sarkaiból kiforgatni a vidéki, így a zempléni ízlést sem.  1902 májusában a Zemplén hírlap hasábjain még mindig inkább a San-Toy debreceni bemutatójának teltkarcsú díváját magasztalta egekig a színházi tudósító, utalva tetszetős megjelenésére:

Komlósi Emmának, ezúttal gyönyörű estéje volt. Az első felvonásban még nem annyira, mint a következőkben. Szinte szikrázott, ragyogott az ő édes szoubrett temperamentuma, amelynél csak éppen a formája, meg a csípője különb. Ennél a formánál tökéletesebbet — egy nemzetközi szoborpályázat sem produkálhatna. No, és beszéljünk világosan, ez a kellék a mai divat mellett az első kellék. Ezért hát — de nem csak éppen ezért — Komlósinak (ahogyan színházi nyelven mondani szokták) igen nagy — jövője van.”

De ha megnézünk egy 1910 körül készült, utcaképet ábrázoló anzixot, akkor a Hegyköz és Bodrogköz kultúrája köszön vissza a közízlésben. Erre pedig bőszen rávághatná joggal bárki: „persze, hiszen a képeken megörökített piacra az úri asszonyok nem jártak”.

Ebben az időben Zemplén fővárosában csakis egy szűk kör, a társadalmi elit volt az, amelynek tagjai alkalmazkodtak azokhoz a nagyvárosi szigorú illemszabályokhoz, amelyek meghatározták, hogy mely alkalomra és napszakban hogyan kell felöltözni, vagy pontosan mely deréktájon szorítson le divatosan a fűző, és milyen szabású ruhákat, blúzokat és pongyolákat kell beszereztetni a helyi divatáruházak kereskedőivel.

A korabeli divatfortélyokról itt, a KaMu-n is lerántjuk a leplet, érdemes lesz velünk tartani.

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá