Hurrá, nyaralunk!

Yра мы в отпуске!

Mindenki azt a pár napot várja egész évben. Ahogy ma mondják a fiatalok, arra gyúrnak. Arra az egy-két hétre, amikor megszokott életüket hátrahagyva felkerekednek és elindulnak a jól megérdemelt vakációra. Ki, hova? Emlékeznek a Mosó Masa Mosodájára? Na, ott például a Kesztyű lakói nyaralni mennek című mesében a cinke a bolgár tengerpartra ment, az öreg, rövidlátó hangya pedig Pomázra. Hát ugyanígy van ez nálunk, embereknél is! Ki ide, ki oda!

Családi legendáriumunk Nyaralás című fejezetében kivételes történet a nagymamámék pesti nyaralása. Három kisgyerekkel indultak el, a hatvanas évek elején, természetesen rokonokhoz. Mindössze három napot töltöttek ott, s ez volt az első és egyetlen családi nyaralásuk életükben. Egyik nap elutaztak Esztergomba. Nagyapám vasutas volt, szabadjeggyel mehettek. A bazilika előtt gyönyörű képeslapokat árultak, s a gyerekek szerettek volna valami emléket hazavinni az útról. Nagyszüleim egymásra néztek, olyan egyszer élünk! pillantás volt, és megvettek három képeslapot, mindegyik csemetének egyet. Volt nagy öröm! A visszafelé vezető úton, megigézve nézegették a kicsik a képeslapot. Abban a pillanatban belépett a képbe a limonádéárus, aki kedvesen kínálta portékáját. Mindjárt hozzájuk fordult, gondolta, hogy szomjasak a lurkók! Nagymamámnak üres volt a pénztárcája. Egy huncut fillér sem lapult benne. Ott volt a frissítő ára a képeslapokban. A gyerekek egy szót sem szóltak, különben is úgy voltak nevelve, hogy tudták semmit nem szabad kérni, mert egyrészt illetlen, másrészt meg nincs rá pénzük. A limonádés továbbment. A három gyerek csalódottan szorongatta a képeslapot. Akkor a nagybátyám, a legkisebb, felpattant, elvette a lányok kezéből a lapokat, s elkezdte árulni azokat. Képeslapot tessék! Olcsón adom!  Édes kis gyerek volt, hamar talált vevőt. Pont annyiért adta el, amiből megvehették a limonádét. Amikor végre kortyolták a hideg, citromos nedűt, már nem bánták a képeslapokat. 

Legkedvesebb személyes emlékem egy 1988-as nyaralás, a Szovjetunióban. Ungváron voltunk, de akkor az még a nagy CCCP-hez tartozott. Anyukám barátnője hívott meg minket egy hétre, szabályosan, meghívólevéllel. Felpakoltunk. Az öcsém kilencéves volt, én tizenhat. A világ javában a Nelson Mandela koncertre készült, mi pedig életünk egyik legemlékezetesebb kalandjára. Csak akkor még nem tudtuk, hogy az lesz! 

Lassan zötyögött velünk a vonat Záhonyon át Csapra. A fülkében a vámosok átforgatták a csomagjainkat, az utolsó szoknyát és blúzt is ki kellett venni, majd összepakoltunk és leszállhattunk. Az állomáson nem láttuk a fogadó családot. Tekergettük a fejünket, de sehol senki. Kisétáltunk az épület elé, s fogtunk egy taxit. Fekete Volga, a szélvédője pókhálósra volt törve, a sofőr az arca előtt lévő lyukon tekintett ki az útra. Nem nagy bizalommal, de beültünk, s bemondtuk a címet. Lassan zötyögtünk, az országúton nemcsak kátyúk éktelenkedtek, de nagydarab köveket is kerülgetni kellett. Igazi katasztrófa turizmus volt! A család nagy örömmel fogadott bennünket, kiderült, hogy a későbbi vonathoz készültek. Amolyan igazi szovjet módi szerint, a vonat, amivel mi érkeztünk, nem is szerepelt a menetrendben. Sebaj! Gyorsan előkerült a só, a kenyér és a vodka, ami nélkül nem léphettünk be a lakásba. János bácsi elmesélte, hogy két hétig járták a boltokat, míg pult alól végre kaptak egy kis itókát, hogy legyen mivel megkínálni a kedves vendéget. Szeszesitalhiány volt akkor egész Kárpátalján, de lehet, hogy az egész országban. A lakásban már mindent előkészítettek a fogadásunkra, összehúzódzkodtak, hogy mi is elférjünk. Megható volt, hogy milyen szeretettel vártak minket, s mennyi mindent beszereztek, hogy jó ellátást tudjanak biztosítani nekünk, pedig szegénység volt azon a vidéken, mi mégsem éreztünk belőle semmit. Láttuk az embereket, s esténként, amikor Éva néni a szalma krumplit sütötte, halkan mesélt arról, hogy milyen az élet náluk. Az ő családjuk is ott ragadt a trianoni határ mögött. Éltek rokonaik az anyaországban, Újhelyben. Onnan az ismeretség és a barátság a mi családunkkal. 

Velem egyidős lányuk dolgozott, a nyári iskolai gyakorlatát töltötte egy áruházban. Délutánonként azonban volt időnk egy kis sétára. Akkor megtanított arra, hogy ne korzózzak, mint Újhelyben, hanem alaposan nézzek szét, és gyorsan fussak a zebrán, különben elcsap egy sötét Volga! Szót fogadtam. Ami feltűnt számomra, hogy hatalmas pékségek voltak városszerte. Hívogató illatukat csak a látványuk múlta felül. Én még életemben olyan gazdag kínálatot nem láttam, mint ott! A kalácsok, briósok, bukták és batyuk sokasága elbűvölő volt. És az ízük! Leírhatatlan. Nyírfalevet és diófalevet töltöttek hozzá a poharunkba. Hmmm! Most is érzem a finom pezsgését. Úgy hívták oroszul ezeket a leveket, hogy COK vagyis szok. A mi drága magyarjaink pedig megalkották belőle a saját szavukat, a szó eleje magyar, a vége orosz volt. Tehát nyírfa…cok. (A c-t persze sz-nek tessenek mondani!) 

Anyukám nyaralás előtt vett egy karton Helikon cigarettát, hogy legyen mit elfüstölni a barátokkal. Természetesen otthon felejtette. Az ungvári cigi kínálatot nem ismerte, így hát egy szimpatikus, kék-fehér dobozos márkára esett a választása, amin egy repülőgép díszelgett. No, hát elég volt egyszer letüdőzni! Olyan erős volt, hogy az első slukk után elkékült tőle az ember. Ezt csak onnan tudom, hogy „felnőtt” tizenhat évesként nekem is muszáj volt kipróbálnom, s az egyik esti sétára elcsórtam egy szálat. Meggyújt, beleszív, elolt, kuka. Ahogy régi, főiskolai tanárom mondta volna, arra a cigire még egy repülőgép is leszáll.

A legnagyobb élmények a kirándulásaink voltak. Először láttam a Kárpátok lélegzetelállító hegyvonulatait. Felfelé kaptattunk a hegyoldalon, s minduntalan szamócák kacsintottak ránk a fűből. Görnyedve mentünk fölfelé, ahogy ettük az édes csemegét. Amikor már azt hittük, felértünk, következett még egy emelkedő. Lihegtünk, nem szoktunk ilyen magassághoz. A kisöcsém már nem bírta tovább, leült a fűbe, azt mondta, ő itt marad. A hegyoldalban férfiak kaszáltak. Megemelték a kalapjukat, s oroszul vagy ukránul mondtak valamit. Éva néni nevetve válaszolt rá, amin ők is kacagtak. Kérdeztük, hogy miről váltottak szót, mire azt válaszolta, hogy a férfiak figyelmeztettek minket, hogy medve jár a hegyen. Erre ő nevetve azt felelte, hogy bízzák csak rá azt a medvét, majd ő megszorongatja! Na, onnantól már nem a szamócákat figyeltük. 

Hogy ne csak a magaslatot ismerjük meg, vendéglátóink elvittek minket egy gyönyörű völgybe is, ahol csónakázó tó, parkok, ligetek voltak. Ott több kiránduló is figyelmeztetett minket, hogy ne menjünk a vízbe, mert rákkeltő! A csernobili atomkatasztrófa csak két éve volt, ezért komolyan vettük, amit mondtak. Hogy volt-e valós alapja, s hogy mitől lehet egy tó rákkeltő, azt nem tudtuk, nem is kérdeztük. Életem első és legfinomabb saslikját ott ettem. A finom, pácolt húst nagy gonddal készítették elő a tiszteletünkre. Amikor elkezdtük sütni a szabad tűzön, még gyönyörű napsütés volt, majd pillanatok alatt nagy felhő kerekedett, s hatalmas zuhé szakadt a nyakunkba. Bemenekültünk egy pavilon kilógó eresze alá, házigazdáink pedig fürdőruhában, a szakadó esőben, pokrócot tartva a tűz fölé vigyázták az éppen sülő saslik nyársakat. Amikor a pléd megtelt vízzel, háromra kizúdították, s vissza a tűz fölé. Közben a család legifjabb tagja, félig komolyan, félig nevetve, szovjet mozgalmi dalokat énekelt, hogy szórakoztasson minket. Életünkben nem nevettünk olyan jóízűen, mint akkor, ’88 nyarán a Szovjetunióban. 

Azt hiszem, hogy a szeretet, a vendég tisztelete és megbecsülése volt számunkra a legmeghatóbb. Nem voltunk elegáns szállodában, hanem egy hétköznapi, tiszta és kényelmes otthonban. Egyszerű, de finom ételeket ettünk. Minden nap pár órára elzárták központilag a vizet vagy a villanyt, de a vendéglátóink úgy intézték, hogy mindig abban az időben menjünk valami szép és érdekes dolgot megnézni. Nem akarták, hogy rossz legyen a komfortérzetünk. Lélek, jóérzés, szeretet, találékonyság, megelégedés. Ez hiányzik a mai nyaralásokból. Lehet, hogy kényelmes, akár fényűző helyen járunk, jót eszünk, jót iszunk, mégis begurulunk, ha valami nem úgy történik, mint ahogy elterveztük. Mondjuk, elered az eső vagy beáll a forgalom a városban. Esetleg nem tökéletes a fogás az étteremben. 

Hajszoljuk az élményeket, megtervezzük a nyaralás minden pillanatát, nehogy lemaradjunk valamiről, s közben elvész a lényeg, amiért odamentünk. 

Gondolkodott már azon a nyájas olvasó, hogy vajon miért azok a nyaralások a legemlékezetesebbek, amelyeken nem klappolt minden? Ami nem arról, szólt, hogy bárhová mehetek, bármit megvehetek és bármit megtehetek? A családi emlékezet kiváló mechanizmussal működik. Az igazat, szépet és jót megőrzi. Minden mást kivet magából.

Élvezzék a nyarat, a napsütést, s legyen örök életre szóló élményük idén nyáron! Hurrá, nyaraljanak jól!

Végül posztolok magamról egy fürdőruhás képet. Első nyaralásom 1974 júniusában Mályiban.

Szólj hozzá