A világ tetején

Világéletemben, ha itthon, a Zemplénben voltam, bármerre néztem, hegyeket láttam. Ezt a blogot is úgy írom, hogy ablakomon kitekintve elém tárul a Zempléni-hegység egy részének pazar látványa. Látom néhol lankás, néhol meredekebb lejtőit, és azt, ahogy a nappali fényben látszódnak a gerincen álló fák körvonalai. Csodálatos látvány, mely inspirált, és felsejlett gondolataimban egy kirándulás története, mely az olvasónak talán egy picit megidézi a varázslatos Zempléni-hegységet. 

Csak annyit tudtam, hogy ahova megyünk, igazán különleges lesz, pazar látvány, és sokan csak úgy hívják: a bérc. Egyre fokozódó izgalommal tettem meg az autóutat Rostallóig, ahonnan is a gyalogos kirándulás indult. Útitársam sejtelmes mosolyában ott bujkált egy csodálatos természeti túra ígérete. Türelmetlenül vártam a percet, amikor nekivághattunk, és nem is kellett sokat várnom. Sétánk kezdeti szakasza reggeli napfény által beragyogott erdei utakon vezetett. Mellettünk egy patak csörgedezett. Olyan békés volt minden. A madarak csiripeltek, mintha köszöntötték volna a lelkes erdőjárót. A fák halkan suhogtak. A patak lágyesésű vízének hangja pedig csak kitette az i-re azt a bizonyos pontot. Lelkesen nézelődtem, olyan voltam, mint egy kisgyermek. A patak partján kidőlt, korhadó fák, rajtuk szépen fejlett mohák, gombák. A víz áttetsző, megmutatva a benne zajló gazdagéletet a figyelmes szemek számára. 

Útitársam is igazi természetszerető, így mindketten fülig érő szájjal róttuk a métereket, szinte 10 méterenként megállva, megcsodálva valami érdekességet. Amikor az ember ennyire átadja magát a természet csodálásának, teljesen megszűnik a külvilág. Útitársam viccesen megjegyezte, ha ilyen tempóban haladunk, sosem érünk oda. 

A patak folyása és az ösvény lassan kettévált egymástól, és megkezdtük a túra első szintemelkedését. Az út S-alakban vezetett egyre feljebb és feljebb. A patak képe már csak vékonyfonálként bontakozott ki a hegyoldalból letekintve. Bármerre fordultunk, hegyoldalak, néhol előbukkanó sziklák, és kecsesen a magasba ívelő lombhullató bükkfák tömkelege állott. A fényviszonyok ismét változtak. A fák árnyéka sötét sávként vetült az előttünk álló útra. A levelek szinte világítottak az őket megvilágító éltető Nap fényében. Érdekes volt látni, hogyan változik a vegetáció összetétele mind a tengerszint feletti magasság emelkedésével, mind pedig a fás társulás térnyerésével.

A hegyoldalban vezető S-alakú út megtétele után következett túránk második szakasza, ahogy azt útitársam nevezte. Igazi felfelé kaptatós rész. Rendesen el is fáradtam benne! Viszont igyekeztem végig csak az előttem álló néhány méterre koncentrálni, nem pedig arra, hol van még az út vége. Ami igazából nem is volt út, hanem egyszerűen csak nekiindultunk egyenesen felfelé a hegyoldalnak, és kerülgettük a fákat, a kiálló köveket. Olyan jó volt pihenésképpen megtámaszkodni egy fa törzsében. Többször eszembe is jutott az út során, hogy milyen „öreg” már ez az erdő, ez a hegység, és milyen régóta állnak már itt ezek a fák. Útitársam lelkesen bíztatott, ne adjam fel, menjünk tovább, megéri. 

Néhány száz méterrel később, amikor magunk mögött hagytuk a kalóriaégető emelkedőt, elértünk egy tisztáshoz. Ezt a tisztást Mlaka-rétnek nevezik. 

A Mlaka-réten több turistaútvonal is keresztezi egymást. Itt a tengerszint feletti magasság már 500 méter. Ezen a helyen ültünk le először az itt kialakított pihenőpadokon és fogyasztottuk el szendvicseinket egy kellemes beszélgetés mellett. Gyönyörű, igazi kiránduló idő volt. Úgy döntöttünk, a „bércre hágás” előtt teszünk egy kis kitérőt, és meglátogatjuk az István-kúti nyírjest. Egy mesebeli erdészházikó formás alakja bontakozott ki szemünk előtt, mellette egy gazdag élővilággal rendelkező tavacska. Igazán idilli hely! 

A gerendaház előtt elhelyezett padokra letelepedve gyönyörködtünk ezen védett területen álló nyírjesben, a tó felszínén megcsillanó napsugarak fényjátékában, és némán hallgattuk a természet „zörejeit”. Szerintem egyikünk sem tudta, mennyi idő telt így el, talán csak korgó gyomrunk emlékeztetett minket arra, a bércen terveztünk ebédelni. Visszavettük hát hátizsákjainkat, és ha ugyan fájó szívvel, de lelkileg feltöltődve, és a visszatérés reményében elhagytuk a nyírjesi idillt. A Mlaka-rét irányába még dalra is fakadtunk. Velünk énekeltek a madarak is. 

A rét elhagyása után, megkezdtük a bérc meghódítását. A maradék lejtős utat némán tettük meg. Egyrészt bennünk élt még a korábbi idill, másrészt mindketten vártuk a pillanatot, amikor felérünk a bércre. Útitársam már tudta azt, amit én akkor még csak elképzelni tudtam, hogy milyen látvány fog minket fogadni a bércről. Én még meg-megálltam megcsodálni egy ritkaság számba menő növényt, az egyre sziklásabb terep formáit és színeit, de útitársam csak ment és ment előre, úgy kellett utána sietnem. 

Néhány perc múlva pedig felértünk a Sólyom-bércre és elénk tárult az utánozhatatlan szépségű Zempléni-hegység panorámája. Úgy éreztem, itt és most a világ tetején vagyunk, pedig csak 564 méter magasan voltunk. De ott és akkor egy hegycsúcs tetején se lettem volna szívesebben, mint itt,a Zemplén szívében. Ránéztem útitársamra, aki kérdőn nézett vissza, és csak annyit mondtam neki: Köszönöm, ez igazán nagyon szép. Vissza fogok még jönni. 

Többek között ezért is áll szívemhez a legközelebb a KFM Erdőjárók Kalauza kiállítása. Amikor nincs időnk, vagy az időjárás sem kedvező arra, hogy több órás kirándulásokat tegyünk a Zempléni-hegységben, elég csak megtekinteni a kiállítást, mely nyomán tájak, állatok, növények, és túrák emlékei töltik be a szívünket.

Kapcsolódó bejegyzések

Hozzászólások (2)

Gratulálok!
Ez a stílus, ez a nyelvet gyönyörködtető fogalmazás méltó a Sólyom-bérchez.

Köszönöm szépen!

Szólj hozzá