„Örvendj Magyarország, hogy ilyen fiad lehetett!”
Számos ember élt és él, akiknek kiemelkedő munkássága, életpályája sajnos kevésbé ismert. Ilyen személy Kitaibel Pál is. Élettörténetét nem oktatja egyetlen tankönyv sem, nem iskolai tananyag és ugyan miért is foglalkoznánk egy 200 éve élt férfi viselt dolgaival. Szentpéteri Nagy Richard szavait idézve: „A magyar történelmet ismerni és vállalni kell.” Ezt a történelmet azonban nem csak a jól ismert történelmi személyek, Hunyadi Mátyás, Rákóczi Ferenc vagy például Kossuth Lajos alkotják, részei a természettudósok is, akik koruk sokszor hányattatott körülményei ellenére meghatározót alkottak.
Kitaibel Pál neve napjaink társadalmában talán kevésbé ismert, viszont korunk természettudományokkal foglalkozó képviselői jól ismerik. A munkásságával foglalkozó kutatók elismerően nyilatkoznak róla.
„Magyarország legnagyobb botanikusa” (Schiller, 1917)
„a magyar természetszeretet legnagyobb apostola” (Rapaics, 1929)
„a magyar biológia … felülmúlhatatlan művelője” (Kádár Z. & Priszter Sz., 1992)
Ha élne Kitaibel, a róla írt könyvek, elkészített kiállítások és sok egyéb más mellett talán a legmegtisztelőbbnek azt a gondolatot tartaná, amelyben Jávorka Sándor egy 1950-es években írt soraiban Linnéhez hasonlítja őt.
„a magyar Linné” (Jávorka, 1953)
Kitaibel Pál portréja (ismeretlen művész)
Linné, vagy teljesebb nevén Carl von Linné a biológia világszinten ismert képviselője. Munkássága az angol Charles Darwin életművéhez hasonlítható. A svéd Linné nevéhez számos tudományra új faj leírása köthető, megalkotta a rendszerezést, a fajfogalmat és hozzá kapcsolódik többek között a kettős nevezéktan bevezetése.
Carl von Linné (Alxander Roslin festménye 1775)
De ki is volt Kitaibel Pál? Milyen életutat járt be, hogy közel 200 évvel halála után is elismerően nyilatkozik róla a tudományos világ?
Kitaibel Pál a mai Ausztria területén található Nagymartonban született. A születési évet tekintve maga Kitaibel is úgy tudta, 1759-ben született. Később azonban kiderítette, hogy a pontos születési év 1757.
Kitaibel szülőházának 1957-ben készült fényképe (MTM Tudománytörténeti Gyűjtemény)
Családja viszonylag jó módban élt. Két fiúgyermeket neveltek, Pált és az öcsét, Györgyöt. Kezdetben mindkét fiú teológiai pályára készült, de mint látni fogjuk Pál végül más irányba orientálódott. Általános iskolás éveiről nincsenek információink, azt viszont tudjuk, hogy középiskolai tanulmányait előbb Sopronban, később Győrben folytatta. Sajnos ezekben az években már viszonylag sokat betegeskedett. De ez nem szegte kedvét attól, hogy felsőfokú tanulmányokat folytasson: 1780-ban jelentkezett az akkori budai egyetemre, ahol először jogot hallgatott, de később átjelentkezett orvosi tanulmányokra. Érdemes tudni, hogy akkoriban, ha valaki természettudományokkal szeretett volna foglalkozni, annak orvosi diplomát kellett szereznie. Az ifjú Kitaibel rendkívüli tehetségű és szorgalmú hallgatónak bizonyult, olyannyira, hogy szinte példa nélküliként már az egyetem negyedik évében adjunktusi kinevezést kapott. Az orvosi oklevelet 1785-ben vette át, de sohasem praktizált orvosként.
A végzés után az egyetemen maradt, ahol leginkább vegytannal, emellett kismértékben botanikával foglalkozott. Feladatai közé tartozott a botanikus kert anyagának bővítése is. Annak ellenére, hogy Kitaibel az egyetem megbecsült munkatársa volt, állandó betegeskedéseire hivatkozva igyekezett kibújni a nagylétszámú előadások megtartásának feladata alól. Azonban attól sosem zárkózott el, ha egy hallgató szakmai kérdésben fordult hozzá, ilyenkor mindig készségesen, tudásának legjavát átadva igyekezett segítségül szolgálni.
A pályakezdő Kitaibel kisebb-nagyobb kirándulásokat tett az akkor még különálló Pest és Buda környékén, felmérve annak florisztikai adottságait. Ekkoriban született meg benne a gondolat, jó lenne bejárni és növénytani adottságok szempontjából feltérképezni az országot. Ezekre a felfedezőutakra a 18. század végén és a 19. század elején került sor. Naplóbejegyzései szerint az általa megtett út hossza közel 20.000 km volt. Kitaibel Pál felfedezőútjai azonban nem úgy zajlottak, ahogy az napjainkban történik. Nem álltak rendelkezésére gyors, hatékony és kényelmes közlekedési eszközök, vagy mondjuk modern navigációs technika. Útjait gyalog, szekéren vagy lóháton tette meg. Nem egy esetben a szabad ég alatt éjszakázott, és naplójában több helyen is kitér az ivóvíz hozzáférhetőség korlátozottságára. Egy másik probléma volt az utak anyagi finanszírozása. Szerencsés esetben a tudomány iránt elkötelezett személyek is támogatták az utakat, de nem egy esetben saját maga finanszírozta a kiadásokat.
Ezen utak során Sátoraljaújhelybe is ellátogatott. Korabeli német nyelven íródott naplóbejegyzéseiből tudjuk, hogy a Várhegy és a Magas-hegyen is járt. Részletes leírást adott a várhegyi panorámáról, áttekintve a mai Szlovákia területére, valamint a Magas-hegy csúcsáról északi irányba elé táruló látképről. Nem csak a térség florisztikai adatait jegyezte fel, hanem kőzettani jellemzést is írt.
Eme jelentős felfedezőutak eredményeként született meg a három kötetes, magyarul „Magyarország ritkább növényeinek leírása és képei” címre hallgató sorozat, melyet a latin címe (Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae) alapján röviden csak Icones-ként emlegetünk. A mű Kitaibelt a legnagyobbak közé emelte. A füzetekből álló sorozat összesen 280 növényfajt mutat be, szöveges és igényes illusztrátori munkákkal ellátva. Köztük nem egy akkori tudományra új faj került bemutatásra, de helyet kapnak a sorozatban a ritka és értékesnek tekintett fajok is. A bemutatott fajok közül mintegy 130 viseli ma is Waldstein és Kitaibel auktornevét, ami azt jelenti, hogy a két úriember nevéhez köthető az adott faj leírása. Magyarország jelenlegi területén 157 faj fordul elő a kötetben szereplő növények közül.
Az Icones
Az Icones megjelentése azonban rendkívül költséges volt. A szerencse azonban Kitaibel mellé szegődött gróf Franz Adam Waldstein személyében. Waldstein olykor nem csak személyesen elkísérte Kitaibelt a felfedezőutakra és anyagilag is támogatta azokat, teljesen magára vállalta az Icones megjelentetési költségeit és a munkálatokat Bécsben személyesen felügyelte.
Kitaibel és Waldstein szerettek volna egy negyedik kötetet is, de annak megjelentetése anyagi problémákba ütközött, amelyet az akkortájt dúló napóleoni háborúk még inkább megnehezítettek.
A felfedezőutak során megtalált, az akkori tudományra nézve új fajok leírásának köszönhetően Kitaibel Pál nevéhez köthető a legtöbb növényfaj leírása a már korábban emlegetett Carl von Linné után. A Kárpát-medence és Kárpátok jelenlegi ismereteink szerinti csaknem 4000 magasabb rendű növényfajának mintegy 6,5%-át írták le Waldstein gróffal közösen. Itt jegyezném meg, hogy a tudományosan is alátámasztható fajleírások számán felül igazából még jóval több, tudományra nézve új élőlény leírása lenne köthető a nevéhez. Kitaibel rendkívül szerény ember volt, aki sohasem azért művelte a tudományt, hogy azzal hírnévre tegyen szert, sokkal inkább azért, hogy áldozhasson a tudomány oltárán, és ezt nem egyszer erőt és anyagiakat sem sajnálva tette. Ezen jellemvonásából kiindulva nem egyszer megtörtént, hogy az újonnan felfedezett faj leírását egészen egyszerűen átengedte valaki másnak.
Kitaibel tisztázta többek között a magyar bogáncs (Carduus collinus) faji önállóságát, vagy például az ő nevéhez köthető a magyar flóra egy endemikus fajának, a magyar gurgolyának (Seseli leucospermum) a leírása is.
Történt egyszer, a 1800-as évek elején, hogy a Pilisben járva rátalált egy sárgavirágú növényfajra. Azt gondolta, hogy a szibériai kocsord (Peucedanum sibiricum) egy példányával találkozott és mivel az összehasonlító herbáriumban ilyen néven nem szerepelt növényfaj, megmaradt meggyőződésében. Az egyed Peucedanum sibiricum néven került be az Icones-ba. Később derült csak rá fény, hogy a Kitaibel által a Pilisben megtalált növényfaj egy tudományra új faj, ami a jelenlegi magyar flóra egyik legértékesebb képviselőjének tartott faj, a magyarföldi husáng (Ferula sadleriana).
Nem egyszer történt meg, hogy a Kitaibel publikációs nehézségei miatt egy új eredmény, faj közzétételében más kutatók úgymond megelőzték. Jó példa erre a magyar tölgy (Quercus frainetto) esete. E fa faji önállóságát először Kitaibel Pál ismerte fel. Azonban hiába az elsőbbség, leírását csak 1814-ben tette meg, viszont addigra a magyar tölgyet tudományra újként az olasz Tenore már 1813-ban leírta.
Kitaibel Pál florisztikai kutatásai során nem csupán azt írta le, milyen növényfajokat talált adott élőhelyeken, hanem azt is, ha egy fajt várt volna meghatározott területen, de az ott nem fordult elő. Felmérései során összefüggésekre mutatott rá a növényfajok és a növényzettípus között. Az elsők között volt, akik rámutattak a régió-alávetődés jelenségére.
Felfedezőútjai során állattani megfigyelésekben is bővelkedett (pl. leírás a kérészek (Ephemeroptera) nászrepüléséről), akkori tudományra nézve új állatfajok leírása köthető a nevéhez. Hangsúlyozandó, hogy az állatvilágról tett leírásai nem a nép elbeszéléseiből származtak, azok ugyanis olyan tudományos részletességgel és igényességgel készültek, hogy egyértelműen mutatják, természettudományokkal foglalkozó személy írta őket. Figyelmet fordított a növény- és állatvilág interakcióira. Napló bejegyzéseinek további értékét növeli, hogy részletes etnográfiai leírást adott az általa bejárt területeken élő népekről. Rögzítette többek között, mivel táplálkoznak, és átlagosan meddig élnek.
Annak ellenére, hogy Kitaibel Pál a 18. és 19. század fordulóján sok időt töltött úton, az egyetemen folytatott kutatásai is jelentős eredményekkel szolgáltak. 1802-ben kinevezték a kémia és botanika professzorának. Munkásságát elismerve, több külföldi akadémia tisztelte meg azzal, hogy levelező vagy külső tagjának választotta. Folyamatosak voltak a minerológiai és vegytani vizsgálatai. Talán kevesen tudják, de a klórosmész felfedezése igazából Kitaibel nevéhez lenne köthető. A vegytani irodalom a klórmész felfedezőjeként Charles Tennantot tartja számon, azonban Szathmáry László Kitaibel feljegyzéseit vizsgálva rámutatott, hogy a tudós Tennant előtt már három évvel korábban előállította és fehérítésre használta a klórmeszet. Itt jegyezném meg, hogy Kitaibel nem csak a biológia, a minerológia és a vegytan kutatásaiban jeleskedett: az első volt azon magyarok között, akik földrengéskutatásokat végeztek.
Kitaibel Pál életét gyakori betegeskedések kísérték végig. 1817-ben, 60 évesen adta vissza lelkét teremtőjének. Budapesten temették el. Síremlékét neje, Sarlay Erzsébet állíttatta. Az eredeti emlékkő megsérült, de a rajta lévő latinnyelvű szöveg feljegyzésre került, melynek most magyarnyelvű fordítását olvashatjuk:
„A legjobb férjnek,
KITAIBEL PÁLnak,
A Magyar Királyi Tudományegyetem
kémia – és botanika- professzorának,
született 1757. febr. 3-án, meghalt 1817. dec. 13-án,
ezt a síremléket állíttatta
hátrahagyott neje,
született Sarlay Erzsébet.
Sírhalma fölött íme e férfiú tettei:
Magyarország Flórájának ritkaságait felkutatta,
szülőhazájának természetét ismertette,
forrásvizeinek titkait felfedte;
nem különben derekassága, szerénysége és
erkölcsössége lelke ékességéül szolgáltak.
Örvendj, Magyarország, hogy ilyen fiad lehetett!”
Kitaibel Pál öröksége
Kitaibel Pál herbáriumát 13243 példányból állónak becsülték. Jávorka Sándor szerint a gyűjtemény 14702 lapot számlál, melyek körülbelül 8000 különböző növényfajhoz tartoznak. Az örökséget József nádor megvásárolta, majd a mai Magyar Természettudományi Múzeum elődjének adományozta. A gyűjtemény nem csak növényeket, hanem algákat, gombákat és zuzmókat is tartalmaz, valamint hasonlóan más nagy tételszámú természetrajzi gyűjteményhez, jelen vannak benne cserepéldányok is.
Kitaibel emlékét halála után több mint 200 évvel is őrzi az utókor. Életéről, munkásságról írások, kiállítások születnek. Nevét iskolák és utcák őrzik. Róla nevezték el egy magyar botanikai-természetvédelmi folyóiratot, a Kitaibelia-t, valamint a híres országos középiskolai tanulmányi versenyt, a Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyt. Fajleíró munkáját számos élőlény elnevezése, auktorneve őrzi. E bejegyzés zárásaképpen ezen élőlények közül szeretnék néhányat bemutatni:
Felhasznált irodalom:
Molnár V. Attila – Kitaibel – Egy magyar tudós élete
