Rekordot hozó megyebálunk 1934-ben

Itt a farsang! De nem áll a bál; és idén, 2021-ben nem is fog.

Nélküle mégis hogyan űzzük el a telet? Itt marad a nyakunkon? Hamvazószerdáig – február 17-ig – kevés időnk maradt leküzdeni a koronavírus-járványt, ami lehetőséget adna arra, hogy biztonságban szervezzük meg az évszázadok óta jól bevált télűző hagyományunkat, a farsangi bált! A józanész azt diktálja, hogy bele kell törődnünk: 2021-re mulatság helyett marad a nosztalgiázás; vagy hovatovább a múltidézés, amiből mindig van mit tanulni. 

Most éppen arról, hogyan érdemes majd a jövőben tavaszhívogató bált szervezni, úgy, hogy az garantáltan meg is hozza az első hóvirágot. 87 éve ugyanis olyan jól sikerült ez a magyaroknak, hogy azóta is tartja magát az akkor felállított hazai hőmérsékleti rekord: 1934-ben volt az évszázad legmelegebb tavasza, amelynek középhőmérséklete 13 fok körül alakult.

Utánanéztem, hogy szerepe volt-e ebben a jól sikerült télűzésben a sátoraljaújhelyi polgároknak, és bizony jár nekik az elismerés. Abban az évben remekül helyt álltak hangos, vidám megyebáljukkal, amit 25 év után, 1934. február 10-én rendeztek meg fényes „külsőségek mellett”, „magyaros hangulatban” a „Zemplén vármegye székházának összes emeleti termeiben”. 

Az elismerés nem csak ezért jár nekik! Ma már kevesen csinálnánk utánuk, hogy este tíz órától reggel tízig fáradhatatlanul járjuk a táncot! Márpedig úgy tűnik, hogy a nagy- és dédszüleink generációja bizony bírta szuflával – legalábbis a Zemplén hírlap korabeli beszámolójából ez derül ki:

Február 10-én, szombaton este 9 óra után ragyogóra gyúltak ki a vármegyeháza egész frontjának ablakai, jelezvén a Felvidék legnagyobb farsangi eseményének a zemplénvármegyei bálnak kezdetét.

A vendégsereg gyülekezése pompázó toilettekben és nagyrészben érdemrendekkel díszített frakkokban ½ 10 órakor vette kezdetét. Változatos és színes egymásutánban vonultak fel a szőnyegekkel díszített lépcsőkön…..  ez a jó hangulat annyira általános volt, hogy a főherceg asszony éjfél után három óráig együtt szórakozott a báli közönséggel, a főispánék 7 óra után távoztak el, s a kitartóbb táncosok még 10 órakor is járták a csárdást.

Ez a kitartó mulatozás és tánc pedig még a korabeli újságírókat is meglepte. Utánanéztek, és le is hozták a báli tudósítást is közlő lapszámban az ezzel kapcsolatos mínuszos hírt „Mennyit táncol egy nő egy báli éjszaka alatt?” címmel. „Az este kilenc órától reggel ötig táncoló nők 40-45 kilométeres utat taposnak végig nyolc óra alatt, és sokan akár újra kezdenék a táncmulatságot.” Ehhez képest – írja az újhelyi asszonyok teljesítményének alátámasztásaként egy amerikai felmérésre hivatkozva a cikk – egy erősebb fizikumú nő 10-20 kilométer gyaloglásban elfárad.

Bár egyesületi bálokból volt sok a városban és a szomszédos településeken, de akkora jelentőségű összejövetelt, mint a megyebál, több mint két évtizede nem rendeztek Sátoraljaújhelyen. Izgalomban tartotta a várost már a készülődés is. Ötvennyolc védnök és védnöknő, hatvannyolc tiszteletbeli elnök, százhárom háziasszony és száztizennégy rendező buzgólkodott a nagyszabású bál előkészületein. A szervezőbizottság munkáját leveldi dr. Kozma Györgyné koordinálta Mattyasovszky Kálmán főjegyző főrendezése mellett. 

A bál zsongásban tartotta a teljes közéletet: másról sem beszéltek, másra sem készültek városszerte. Budapesti szalonokból érkező elsőrendű báli ruhamodellekkel csábította a vásárlókat a Szegő és a Klein Kálmán Divatház. A városi Vigadó konyhájában napokon keresztül, éjt nappallá téve irányította a sütést-főzést Frank Dezső, hogy a báli buffet minden igényt kielégítsen a nagy napon. Az aszpikos tálakat, malacsülteket és szendvicseket kísérő sütemények, parfék és fagylaltok Bujdosó István népszerű cukrászmester műhelyében készültek szinte megállás nélkül a bál hetében. Még a vendégkönyv is egy sátoraljaújhelyi iparművész munkája, és a hagyományos táncrendek is a városi nyomdász termékei voltak. Minden alapanyag, minden báli kellék helyből származott. A szervezők legszigorúbb kikötése volt ugyanis, hogy „a bállal kapcsolatban mindent a helybeli iparnak és kereskedelemnek kell szolgáltatni”

A hosszas és alapos előkészítés után február 10-én, szombaton 10 órakor megnyílt a vármegyeháza nagytermének szárnyas ajtaja, s azon át vonult be ünnepélyesen a megyebál védnöksége. Legelöl Báró Waldbott Frigyesné született Mária Alice főhercegnő ezüst lamé felsőrészben, fekete szoknyában, gyönyörű, briliánsokkal és igazgyöngyökkel díszített fejdíszben, ehhez illő fülbevalóval és nyaklánccal felékszerezve, leveldi Kozma György főispán karján. Utánuk Kozma Györgyné fehér, arannyal átszőtt uszályos ruhájában, arany cipőben és ridiküllel, fején strasszos diadémmal báró Waldbott Frigyes karján. Utánuk a szebbnél-szebb toilettekbe öltözött védnöknők egy-egy közéleti notabilitás karján. (Bár akkoriban még senki nem énekelte meg, de nyilvánvaló volt – főleg egy báli eseményen –, hogy „a divat mondja meg, hogy ki vagy” (Neurotic))  A menetet Mattyasovszky Kálmán vármegyei tb. főjegyző, máltai lovag vezette be, kétoldalt 10 pálcás úr sorfala között. A bevonulás alatt Oláh Kálmán kitűnő cigányzenekara „Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország“ felemelő dallamát játszotta. A bál megnyitására a főhercegnő adott engedélyt, mire bálelnökként Mattyasovszky Kálmán táncra vezette a főszervező leveldi Kozma Györgynét a közönség által alkotott félkörben, tíz ragyogó pár élén. A cigányzenekar pedig rázendített a legidősebb és a régi hangulatokat visszaidéző zempléni csárdásra:

A házunkra rászállott egy fecske, 
Szeret engemet egy barna menyecske, 
Fáj a szívem, ha gondolok rája, 
Zemplén megye legszebb asszonyára.

Ezután teljes jókedvvel megindult a bál, melyet átlagosan 150 pár táncolt végig.” Az első csárdás után a Kőváry-féle sátoraljaújhelyi jazz zenekar játszott felváltva a cigánymuzsikusokkal. Utóbbinak azért nagyobb szerep jutott a szórakoztatásból, és a beszámolók szerint a sok csárdás a régi megyebálokra emlékeztette a közönséget. Éjfél tájban megnyílt a főispáni kis tanácsterem szárnyas ajtaja. Itt állították fel a pazar buffet, és „a főispáni traktusban megtérített asztaloknál vidám hangulatban megkezdődött a szupé A felszolgálást a vármegye díszruhás hajdúi ügyesen és fáradhatatlanul látták el. Az italok kiszolgáltatását minden fennakadás nélkül páratlan ügyességgel szervezte meg Vilkovszky Kálmán a lelkes vadász, turista és önkéntes tűzoltóparancsnok, valamint Paulik Lajos a Köztisztviselők sátoraljaújhelyi fiókjának vezetője.

Szünet után fokozott jókedvvel indult meg a tánc, és folytatódott reggelig, a vasárnapi, templomba hívó harangszóig.

Mint minden bált, ezt is jótékonysági céllal szervezték a szórakozáson túl. A bevételét a Gróf Széchényi-Wolkenstein Ernőné védnöksége alatt álló sátoraljaújhelyi Általános Népkonyha javára fordították. A tizenkét órás „táncos műszak” eredményeként 1700 Pengő „tiszta jövedelmet juttattak” a szervezők” a grófné nemes törekvéseinek támogatására”. Ami takarékos beosztás mellett bizonyára sokáig segítette a népkonyha működését, ha hiszünk Balogh Béla 1936-os filmje slágerének, miszerint “havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel”.  

(Az átmulatott éjszaka után mindenki nyugodni tért. Majd ahogyan az lenni szokott, másnap jött a feketeleves…vagy az 1934-es sátoraljaújhelyi megyebál esetében csak happy end volt? Elárulom, nem úszták meg a szervezők, és mindössze két hetet kellett várni a komolyabb „utóhangra” – amivel még a Zemplén hírlap is foglalkozott. Így, mi is meg fogjuk írni itt, a KaMu következő bejegyzéseinek egyikében.)  

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá