/Richard George Adams/

Kafferbivaly (Forrás: https://www.cntraveler.com/)

Richard George Adams angol író gondolatai örök igazságokat rejtenek magukban. Az állatok, ha meg kell védeniük a saját vagy az utódjaik életét, harcolnak. Ha éhesek, ragadoznak. Nem hajtja azonban őket az emberi fajra jellemző gyarlóság. Nem azért támadja meg az oroszlán (Panthera leo) a békésen legelésző növényevőket, hogy elnyomja, leigázza a fajt. Éhsége, túlélése ösztönzi, és csupán annyit öl, amennyire ténylegesen szüksége van. A prédából pedig jut is, marad is a szavanna más állatainak, többek között a foltos hiénának (Crocuta crocuta) és a karvalykeselyűnek (Gyps rueppellii) is. Persze nem szabad megfeledkezni a különböző lebontó szervezetekről, amelyek az elejtett préda maradványait szintén hasznosítani tudják, mint például a gombák (Fungi).

A Földön található élet örökös körforgásának meghatározó részét adják a táplálékláncok és -hálózatok. A bolygó bármely biomját, társulását nézzük az ott élő populációk közötti kölcsönhatások egyik eredményeképpen jönnek létre a táplálékláncok. Legyünk akár az afrikai szavannákon vagy a szibériai tajgán, az ott meglévő tápláléklánc alapjait azok a termelő szervezetek adják, amelyek képesek megkötni a Nap éltető energiáját, kémiai energiává alakítani azt, és ezáltal felépíteni saját szerves anyagaikat, miközben molekuláris oxigént termelnek. Ezt a folyamatot nevezzük fotoszintézisnek. A termelő szervezetek legismertebb képviselői a növények. A növényekkel táplálkozó állatokat elsődleges fogyasztóknak nevezzük. Az elsődleges fogyasztókkal az adott élettére jellemző ragadozó állatok táplálkoznak, melyek között „hierarchikus” rend alakul ki. Azt a fajt, amelynek adott területen nincs természetes ellenesége (őt nem eszi meg semmi), csúcsragadozónak nevezzük.

Szibériai tigris, Szibéria távol-keleti területeinek csúcsragadozója (Forrás: https://whc.unesco.org/)

A Zempléni-hegység gazdag különböző növényfajokban, melyeket előszeretettel fogyasztanak a területen élő növényevő állatok, mint az őz (Capreolus capreolus), a gímszarvas (Cervus elaphus), a mezei nyúl (Lepus europaeus) vagy például különböző sáskafajok (Acridoidea sp.). A borz (Meles meles), a vörös róka (Vulpes vulpes) vagy például a vadmacska (Felis silvestris) a ragadozók szintjén helyezkednek el a táplálékhálózatban, de értelemszerűen más példafajokat is sorolhatnék.

Térségünk talán legmegosztóbb ragadozója a fokozottan védett szürke farkas (Canis lupus). Populációt az ország jelentős részéről a 20. századra szinte teljesen kiirtották. Napjainkban az Aggteleki-karszton és a Zempléni-hegységben vannak jelen stabilabb állományai. Ezen példányok megtelepedése a szlovákiai populációkban bekövetkezett sűrűségváltozások eredménye, egyfajta ökológiai törvényszerűség. Élőhelyeinek táplálékhálózatában csúcsragadozó szerepet tölt be, nincs természetes ellensége. Jelenléte számottevő szelektáló és szabályozó szerepet játszik az adott társulásban. Szervezett szociális csoportokban, falkákban élnek. Rendkívül óvatos állat, igen ritkán kerül az ember szeme elé. Táplálkozási szokásairól elmondható, hogy nyáron a kisebb testű, télen viszont a nagyobb testű zsákmányállatokat részesíti előnyben.

Szürke farkas (Forrás: BNPI – Kozma Attila)

Senki nem vitatja a farkas ragadozó mivoltát. Viszont az már sokkal vitatandóbb, hogy a szétmarcangolt állati tetemek felett minden esetben farkast kell-e kiáltanunk. Nem egy esetben a „kegyetlenkedés” hátterében falkába verődött éhes kóbor kutyák állnak. Többségében olyan kutyák, amelyeket megunt a „gazdájuk”, és a szó legszorosabb értelmében kidobott. A kóbor kutyák sokszor még le is kölykeznek, tovább növelve a szabadon kóborló éhes kutyák számát. Jó esetben egy gyöngéd szívű ember befogadja őket, de sokszor nem ez történik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kutyák, hasonlóan a közellenségnek kikiáltott farkasokhoz, ragadozó állatok. Valamint az sem elhanyagolható TÉNY, hogy a kutya és a farkas lényegében egy faj. A kutya a farkas egy mára kihalt alfajának háziasított változata, amire tökéletesen rámutat latin nevük: A farkast tudományos körökben Canis lupus-nak hívjuk, míg a kutyát Canis lupus familiaris-nak. Fényképes és videós beszámolók támasztják alá a jelenséget, hogy a kóbor kutyák igenis képesek közrefogni és megtámadni különböző állatokat. A közelmúltban egy olyan, a Zempléni-hegységben készített felvételt láttam, amelyen otthontalan kutyák kerítenek be egy muflont (Ovis gmelini). A muflon életét csak a felvételkészítő közbelépésének köszönheti, aki szétkergette az éhes kutyákat. Ettől eltekintve nem fér hozzá kétség, hogy számos támadás esetében valóban farkas az elkövető.

A farkas mellett más csúcsragadozó is él a Zemplén erdeiben. A szirti sasnak (Aquila chrysaetos) vagy például az uhunak (Bubo bubo) szintén nincs természetes ellensége. Emberi szempontból az ő predációs nyomásuk azonban elenyésző, mert gazdasági és vadászati szempontból kevésbé értékes prédára járnak. Ha étlapjuk első helyein a milliós értékű trófeával bíró gímszarvas bikák, vagy gazdaságban tartott haszonállatok lennének, jó eséllyel – sokkal által – ők is kiátkozásra kerülnének a Zemplénből.

Gímszarvas bika terítéken (Fotó: Piskor Máté)

A ragadozó állatoknak, de igazából a táplálkozási hálózatok minden trofikus szintjének populáció szabályozó szerepe is van. Ez azt jelenti, hogy ha túlságosan felszaporodnak a ragadozó állatok, például a farkasok, akkor túl sok prédát fognak elejteni, aminek következményében a zsákmányállat egyedszáma jelentősen lecsökken. Ha lecsökken a préda populáció, előbb-utóbb a ragadozóknak nem lesz mit enni, így idővel az ő populációméretük is lecsökken. Ha egy területen lecsökken a ragadozók egyedszáma, akkor az ő általuk fogyasztott élőlényeknek kevesebb természetes ellensége lesz, így lassan, de biztosan újra megnő az egyedszámuk. A megnövekedett egyedszám pedig ismét kedvez a ragadozóknak (Lotka-Volterra modell). A természet mindig törekszik az egyensúlyra, és a bioszférában nincs olyan, hogy felesleges, vagy hiábavaló faj, mindennek megvan a helye és a szerepe. (Esetleg a fajunk szempontjából vannak hasznos és káros fajok, de ez talán egy másik bejegyzés témája lesz.)

A zsákmány és ragadozó populációk közötti kölcsönhatás egyszerűsített modellje (A kép eredeti, angol nyelvű forrása: Wikipéda)

Senki nem tagadja a farkas jelenlétét és azt sem, hogy számos vadászati és gazdasági szempontból fontos fajt elejt. Ahogy azt sem cáfolhatjuk meg, hogy olykor egyszerűbb számára elkapni a haszonállatot, mint egy, a vadonban „szocializálódott” egyedet. Azonban mielőtt ítéletet mondanánk, nem szabad elfelejteni azt, hogy a farkas ragadozó mivolta évezredek óta a génjeibe van kódolva. Ösztön. A világ számos pontján találkozhatunk farkasokkal. A farkasokkal, akik a maguk fejlettségi szintjén, képességeiket és a kínálkozó lehetőségeket kihasználva élnek túl.

A farkas újra jelen van, táplálkozik és szaporodik a Zempléni-hegységben. Ennek sokan örülnek, sokan nem. Tény azonban, hogy a farkas ÚJRA történő megtelepedésének hátterében nem áll semmilyen összeesküvés, direkt kitolás, vagy bármi egyéb rosszindulatú szándék. A szlovákiai élőhelyeken és ott élő populációkban bekövetkezett változások eredménye a farkas újbóli megjelenése. A külföldi farkas populációkból elvándorolt egyedek alkalmas élőhelyet találtak hazánkban.

Farkaskölyök (Forrás: WWF/Szergej Gorskov)

Csúcsragadozónk jelenléte már eddig is számos vitát indukált a természetvédelem, a vadgazdaság és az állattartók érdekeit képviselők között. Természetesen mindenkinek a saját igaza és valósága létezik, de sosem szabad elfelejtkezni a kulturált vita kritériumairól. Szükséges megismerni a másik gondolatmenetét, helyzetét, érveit és a szembenálló feleknek együtt, közös belátással lenne közelebb kerülni az igazsághoz, megtalálni a megoldást, ami esetén a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.

The post Farkastéma appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Eddigi életem során számos helyen megfordultam az országban, de sehol nem találtam olyan finomnak az ivóvizet, mint itthon. Talán kissé elfogultnak tűnhetek, de persze az is lehet, hogy a legtöbbünknek az a víz a legfinomabb, amelyen felnőtt. A személyes bevezető után, azonban itt az idő, hogy áttérjek arra a témára, amiről jelen blogbejegyzésben írni szeretnék: a vízre.

A víz témakört több nézőpontból is meg lehet közelíteni, de a végső konklúzió ugyanaz: Víz nélkül az élet elképzelhetetlen lenne, semmi mással nem helyettesíthető. A legősibb élettér, melyben kialakult az élet. Számos, több százezer fajnak ad otthont, egészen a mikroszkopikus parányoktól a Föld legnagyobb emlőseiig, a bálnákig.

A Földön a felszíni vizeink jelentős része úgynevezett sós víz, mint az óceánok, tengerek, szikes tavak vize. Ezen víztípusok közös jellemzője a magas sókoncentráció. A tengerek és óceánok sókoncentrációja átlagosan 35‰, ami azt jelenti, hogy egy liter tengervíz 35 gramm sót tartalmaz. Ezzel szemben az édesvizek sókoncentrációja csupán 0,003‰, tehát egy liter édesvíz 0,003 gramm sót tartalmaz. Azokon a területeken, ahol az édesvizek és sós vizek keverednek – torkolati zóna –, ott úgynevezett brakkvizek alakulnak ki. A brakkvizek sókoncentrációja ingadozó, emiatt a bennük található élet kevésbé diverz, hiszen a környezet sókoncentrációjának változékonyságát kevés élőlény tudja tolerálni.

Fotó: Dobronoki Dalma

Felszíni vizeink két nagy csoportját az álló- és folyóvizek alkotják, melyeken belül további altípusokat tudunk megkülönböztetni. Az egyes víztértípusok különböző tulajdonságok alapján jellemezhetők. Ilyen paraméter lehet többek között a mélység, a mederanyag összetétele, az átlátszóság, a hőmérséklet vagy például az oxigénkoncentráció. Ezek a tényezők mind-mind determinálják, hogy adott víztérben milyen típusú élőlények fordul(hat)nak elő. Egy áramláskedvelő faj nem fogja magát jól érezni egy állóvízben, éppúgy nem, mint ahogy állóvízi körülményekhez adaptálódott élőlény sem fogja magát jól érezni egy gyorsan áramló vízfolyásban. Azonban függetlenül attól, hogy egy élőlény milyen típusú víztestben érzi jól magát, hol ideálisak számára a létfeltételek, egy biztos: számukra a vízi környezet nélkül az élet elképzelhetetlen lenne. Az evolúciós folyamatok során testük, fiziológiás folyamataik ehhez az élettérhez alkalmazkodtak. Gondoljunk csak a halak áramvonalas testére, vagy például a halak mellett a vízben élő rákok, puhatestűek kopoltyúira.

Fotó: Dobronoki Dalma

A vizek vonatkozásában külön ki szeretném emelni az ott élő elsődleges termelők, így a különböző alga-, cianobaktérium-, és növényfajok elsődleges termelésben betöltött szerepét. Az elsődleges termelők azok az élőlények, amelyek saját szerves anyagaikat szervetlenből építik fel, ők képezik a táplálékhálózatok alapjait. A legegyszerűbben talán úgy fogalmazhatnék, hogy ezek az élőlények a fotoszintetizálók. A bioszféra egészében a fotoszintézisnek, vagyis a napfény energiájának a megkötésének elementáris szerepe van. A folyamat során a CO₂ fixációja, szerves anyagba történő beépülése történik meg, molekuláris oxigén felszabadulása mellett. Ez az oxigén a víz molekula (H₂O) folyamat közbeni hasadásából, fotolíziséből ered. Sok szakember van azon az állásponton, hogy az óceánok, tengerek vizeiben zajló elsődleges termelés mértéke megközelíti, vagy akár meg is haladhatja a bolygó tüdejének tartott esőerdők általi termelés mértékét. Ebből látható, hogy a víznek azonban nemcsak mint életet nyújtó élettérnek van kiemelkedő szerepe, hanem a sejtek belsejében zajló biokémiai folyamatokban is meghatározó rendeltetés jut. A Föld minden élőlényének sejtjeiben a víz szerepet játszik az ott zajló molekuláris szintű folyamatokban. Egy felnőtt ember testének több mint 60%-a víz. Közrejátszik az optimális vérkeringés, vérösszetétel fenntartásában, valamint vérnyomás-szabályozó. Szerepe van a testhőmérséklet szabályozásában, a kiválasztási és emésztési folyamatokban. Már 2%-os vízhiány komoly egészségügyi problémákat is okozhat. Ezek miatt nagyon fontos, hogy figyeljünk a megfelelő folyadék-utánpótlásra. Egy felnőtt ember napi átlagos folyadékszükséglete 2-2,5 liter.

Fotó: Dobronoki Dalma

Magyarország az ivóvíz nyerésre szánt vizeinek minősége szempontjából szerencsés helyzetben van. Hazánknak négyféle ivóvíz bázis különböztethető meg: mélységi, parti szűrésű, karsztvíz, és felszíni bázisból nyert víz. Annak ellenére, hogy egy átlagos magyar fogyasztó számára úgy tűnhet, vízkészleteink végtelenek, ez közel sem fedi a valóságot. A Föld fogyasztásra alkalmas édesvízkészlete, csupán 3%-a a bolygón fellelhető vizeknek, továbbá ebből a 3%-ból csupán 1% az, ami hozzáférhető. Globálisan tekintve sajnos azonban ennek az 1% édesvíznek is a jelentős része súlyos környezeti, leginkább antropogén eredetű szennyezésnek van kitéve, mely által emberi fogyasztásra alkalmatlanná válhatnak. Vízkészleteink végesek, kimerülőben vannak. A tudósokat komoly probléma elé állítja annak megválaszolása, meddig elegek készleteink, és mi lesz utána.

Számos dolgot lehetne még írni a vízről. Bele lehetne menni sokkal jobban a különböző biológiai folyamatokban betöltött szerepébe, de az talán egy másik blogbejegyzés témája lesz. Mindenesetre ebből a rövid összefoglalásból is látható, hogy víz nélkül elképzelhetetlen lenne az élet a Földön. Sokszor nem is gondolunk bele, mennyire szerencsések vagyunk, hogy friss, egészséges víz folyik csapjainkból, hogy nem okoz gondot a mindennapi tisztálkodás, és csak akkor érezzük meg a víz valódi értékét, ha valamilyen rendszerhiba miatt órákra, vagy akár napokra kénytelen vagyunk vezetékes víz nélkül maradni. Vigyázzunk vizeinkre, óvjuk környezetünket, hiszen, az általános érvényű mondás, miszerint a Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”, a víz vonatkozásában is fennáll. Zárásként pedig az alábbi gondolatot szeretném idézni:

Amikor a kút kiszárad, megismerjük a víz igazi értékét.

Benjamin Franklin

The post Az élet eredete, életünk egyik legnagyobb kincse appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Hegyessy Gábor, biológus, muzeológus képes bemutatója

The post Méhekkel a virágtól a termésig appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

A Magyar Haltani Társaság 2010-től minden éven meghirdetett „Év hala” közönségszavazásán 2021-ben a megtisztelő címet a jászkeszeg (Leuciscus idus) nyerte el a beérkezett szavazatok 49%-ának megszerzésével. Maga mögé utasította a megmérettetés másik két képviselőjét, az angolnát (Anguilla anguilla) és fürge csellét (Phoxinus phoxinus).

A Magyarországon őshonos jászkeszeg leginkább hazánk közepes és nagy vízfolyásainak síkvidéki szakaszait kedveli. Magányosan járja (ússza :-)) a nem túl gyors, de mélyebb vizeket, azonban ősszel nagy csapatokban gyűlik össze a folyómeder telelésre alkalmas mélyebb részein. Az így összegyűlt jászkeszegeket a halászok húzóhálóval akár tömegesen is foghatják.

A jászkeszeg magyarországi elterjedése (Harka és Sallai (2007) nyomán)

Ismertetőjegyei tekintetében elmondható, hogy háta mérsékelten magas, teste oldalról lapított, hát- és hasvonala hasonló mértékben ívelt. 8-9 osztott sugárból álló hátúszója valamennyivel hátrébb kezdődik, mint a hasúszók. Viszonylag kisméretű szájnyílása csúcsban nyíló. A száj szöglete nem éri el a szem elejének vonalát. Erősen ülő apró pikkelyeinek száma a hal oldalvonala mentén 55-60. Az idősebb jászkeszegek alsó úszói sötétvörösek. Testméretét tekintve a nagyobb egyedek 30-40 cm hosszúak, de előfordulnak akár fél méteres példányok is. A hazai horgászrekord 3,86 kg (1995).

A jászkeszeg (Harka és Sallai (2007) nyomán)

Megjelenését tekintve összetéveszthető a bodorkával, de annak szemgyűrűje narancsos színű, és az oldalvonalán számolható pikkelyek száma is kevesebb (40-46). A jászkeszeghez hasonló faj még a leánykoncér, de annak szája félig alsó állású, valamint oldalvonala mentén is csak 44-49 pikkely számolható. A vörösszárnyú keszeg szája felső állású, és az oldalvonalán is jóval kevesebb a pikkelyek száma (38-42). Szintén a hasonló megjelenésű fajok közé sorolhatjuk a nyúldomolykót, annak szája viszont félig felső állású, a balin és a domolykó szája pedig nagyobb, és a szájszöglet mindkét faj esetében eléri a szem vonalát.

Az jászkeszeg mindenevő. Amíg az ivadékok planktonnal táplálkoznak, addig az idősebb példányok leginkább gerinctelen állatokat fogyasztanak, de nem vetik meg az apróbb halakat, növényi részeket és a szerves törmeléket sem.

Az ikrás (nőstény) 4-5, a tejes (hím) 3-4 évesen válik ivaréretté. Ivási időszaka késő tavasszal történik, amikor is az ikrás akár 50-150000 darab ikrát rak a nem túl mély (50-70 cm) ún. szélvizekben a homokos vagy sóderes mederfenékre vagy növényzetre. A 4-8 mm hosszúságú lárvák 8-10 nap után kelnek ki a megtermékenyített ikrákból. A jászkeszeg ívási időszakára való tekintettel a faj április 15-től május 31-ig nem fogható.

A jászkeszeget világos pikkelyei miatt Hermann Ottó ónos jásznak is nevezte. Annak ellenére, hogy a jászkeszeg húsa kissé szálkás, sütve és főzve is éppúgy ízletes.

Felhasznált irodalom:

Harka Ákos – Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája (2004)

Magyar Haltani Társaság online felülete

Tisza-tavi Sporhorgász Kft online felülete

The post A jászkeszeg appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Amikor gyerekeket kérdezünk arról, milyen élőlények köthetőek a vizek élővilágához az esetek többségében a lista legelején a halak állnak. Aztán természetesen szépen sorolják a szitakötőket, a rákokat, a vidrát és a „többit”, mely „többibe” beletartoznak a kagylók is. A továbbiakban a kagylókról, erről a talán kevésbé ismert az élőlénycsoportról szeretnék részletesebben írni.

Fotó: Hegyessy Gábor

A kagylók (Bivalvia) osztálya az állatok (Animalia) országán belül a puhatestűek (Mollusca) törzsébe tartozik. A törzset összesen nyolc osztály alkotja, de ezek közül hazánkban csak kettő, a kagylók és csigák osztálya képviselteti magát. A kagylók vízi életmódot folytatnak mind édes- mind pedig sósvizekben is fellehetőek. Méretük rendkívül változatos: A csupán néhány milliméter hosszúságú apróságoktól egészen az akár 1,5 méter teknőhosszúságú óriáskagylókig. (Utóbbiak természetes élőhelye a Csendes- és az Indiai-óceán. )

Óriáskagyló (Tridacna gigas) (forrás)

Fotó: Hegyessy Gábor

Fejük nincs, testük külső vázra, lábra, valamint a belső szerveket tartalmazó zsigerzsacskóra tagolódik. Szilárd belső vázzal nem rendelkeznek, testük védelmére két teknőből álló külső héjat választanak ki, mely szerves conchyolinban lerakódott mészből áll. A teknőket a sarokpánt kapcsolja össze, mozgásukat pedig az elülső és hátsó záróizom összehúzódása és elernyedése szabályozza. A három rétegből álló külső héjat a testet minden oldalról beborító ún. köpeny választja ki. A héj külső rétege a héjhártya, a középső az oszlopos réteg, a belső pedig a gyöngyházréteg. Ha a gyöngyházréteg és alatta elhelyezkedő köpeny közé valamilyen szennyeződés, idegen anyag kerül, akkor ezt az anyagot a kagyló mirigyeinek a váladéka bevonja, mely folyamat eredményeképpen kialakul az igazgyöngy. Az állat köpenye és a kagylótest közötti üreget köpenyüregnek nevezzük, melyben folyamatos a víz áramoltatása.

Egy kagyló külső testfelépítése

(Forrás: Dr. Fazekas György – Dr. Szerényi Gábor: Biológia (Molekulák, élőlények, életműködések) I. kötet (2015))

A víz áramoltatásának folytonosságát a kopoltyúk valamint a szájnyílást szegélyező szájvitorlák csillóinak mozgása biztosítja. A víz a köpenyüreg bevezetőnyílásán áramlik az üregbe, a kopoltyúk felszínén megtörténik a gázcsere, és a víz a szájnyílás felé áramlik tovább. A beáramló víz nem csak a légcserét szolgálja, hanem a benne lévő szerves törmelékeket vagy apróbb élőlényeket képes a kagyló kiszűrni és megemészteni.

A kagylók két pitvarból és egy kamrából álló szívén keresztülhalad a bélcső, azonban itt nem arról van szó, hogy a bélcső átfúrta volna a szívizmot, sokkal inkább arról, hogy az evolúciósfolyamatok során a szív körbenőtte a bélcsatornát. A kagylók szívének másik érdekessége, hogy a kiválasztási folyamatok során keletkező szűrlet a szívburoküveg falán illetve a szív falán keresztül átszűrődve képződik. A kiválasztási folyamatok szűrést követő másik két lépése, a visszaszívás és a kiválasztás már a kagylók páros kiválasztószervében, a Bojanus-féle szervben valósul meg.

A kagylók belső testfelépítése

(Forrás: Dr. Fazekas György – Dr. Szerényi Gábor: Biológia (Molekulák, élőlények, életműködések) I. kötet (2015))

Izmos lábuk segítségével lassú helyváltoztatásra is képesek. Különböző felületekhez történő rögzítésüket a bysuss mirigyek által termelt bysuss fonalak végzik. Szaporodásukat tekintve váltivarúak vagy hímnősek. Lárvái vízben fejlődnek.

A kagylók életfolyamataik során nagy mennyiségű vizet szűrnek át, mely eredményeképpen jelentős szerepet töltenek be a vizek tisztulási folyamataiban. A vízminőség romlását nehezen tolerálják, arra érzékenyen reagálnak, így egyfajta indikitátorszervezetek.

Fotó: Hegyessy Gábor

A tenger felülete a magas hegyek és mély völgyek fölé magasodó eget jelenti a lenti világ, a sok ezernyi, általunk sosem látott lény számára.

Maja Lunde

Felhasznált irodalom:

Dr. Fazekas György – Dr. Szerényi Gábor: Biológia (Molekulák, élőlények, életműködések) I. kötet (2015)

Dr. Lénárd Gábor: Biológia I. (2005)

Dr. Móczár László: Állathatározó I. kötet (1984)

The post Kagylók appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Az ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina) egyik sátoraljaújhelyi példánya.

Ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina) a mikroszkóp alatt.

Az ezüstös ősrovar, ez a valóban ősi, eredendően szárnyatlan rovarfaj sokak számára ismerős: elsősorban lakásaink mosdóiban, konyháiban látható. Leginkább éjjel jön elő, mivel a fényt kerüli. A lakások, amelyek nagyjából állandó hőmérsékletűek, a tél fagyos időjárásától mentik meg ezeket a rendkívül hosszú életű rovarokat. A rovaroknál szokatlan, akár 8 éves élettartama alatt rovarunk folyamatosan nő (25—66 alkalommal vedlik – a fejlettebb rovarok lárvái csak 3-szor), igaz az 1 cm-es testhosszt is alig haladja meg. Testét könnyen letörő fényes, ezüstszürke pikkelyek borítják, emiatt népies neve: ezüsthalacska (angol neve: silverfish). Táplálékát tudományos neve (saccharina) alapján egyértelműen a cukornak gondolnánk, és komoly készletkártevőt sejtenénk mögötte. Bizonyára előfordult az emberközeli életmódjából következően szemünk előtt zajló élete miatt, hogy látták, amint cukortartók, kiszóródott kristálycukor között táplálkozik pl. a konyhában. A mosdókban, wc-ben való gyakoribb megjelenése mégis arra enged következtetni, hogy valami olyasmi kell neki, ami a nedvesebb környezetben áll a rendelkezésére. Ilyenek a mikroszkopikus penészek, amik minden szerves anyagon meg tudnak élni, növekednek. Ezek az enyvszerű anyagok vannak a tapétaragasztóban, diszperziós falfestésekben, a csempék fugázó anyagában. Minden morzsa, ami a padlóra hull, és nedvesség éri, hamar penészedésnek indulhat. Ilyesmikkel táplálkozhat ez az ősi állat. Ősinek számít abban a tekintetben is, hogy hasonló testfelépítésű rokonai már a dinoszauruszok megjelenése előtt (több mint 360 millió évvel ezelőtt, a devon időszakban jöttek létre, a szárazföldek első állati meghódítói között lehettek) is éltek a Földön. 

A napjainkban élő rokonság főleg trópusi tájakon él, a közép- vagy észak-európai, alkalmasint kozmopolita fajok viszont egy szintén kozmopolita (trópusi eredetű), faj, a hideget csak fűtött lakásban bíró ember környezetéhez alkalmazkodtak. 

Az ezüstös ősrovar potrohának utolsó szelvénye jellegzetesen hosszú, háromszög alakú.

Ugyancsak elterjedt hazánkban egy, az ezüstös ősrovarhoz hasonló méretű és életmódú faj, a szellemhalacska (Ctenolepisma calva). Ez a rovar világosabb szürke, karcsúbb, portohvégi nyúlványai hosszabbak az ezüstös ősrovarhoz viszonyítva. Szemei nagyobbak, fejtetőjén pedig felálló pikkelyszőröket visel, emiatt (nagyító alatt) borzasnak látszik. Sri Lankáról (Ceylon) írták le, majd Kubában és Portugáliában (Lisszabon) is megtalálták Csak néhány éve (2017) fedezték fel németországi (Chemnitz) előfordulásait. Bizonyára a termények kereskedelmi szállításával jutott át az óceánon. Ebben a genuszban sok hasonló, alig ismert faj van, így az is elképzelhető, hogy más rokonról van szó.

A szellemhalacska (Ctenolepisma calva) egyik 2020-ban előkerült sátoraljaújhelyi példánya különböző mikroszkópi megvilágításban

Hasonlóan gyakori, de már több évtizede elterjedt hazánkban a sávos ősrovar (Ctenolepisma lineata) Ez másfél cm-nél is nagyobbra nőhet, azaz feltűnően nagyobb az ezüstös ősrovarnál. Laposabb, testnyúlványai: csápjai és potrohának három végnyúlványa ugyancsak hosszúak. Ez is főként a lakásokban él, ám a szárazabb helyeken, a szobákban vagy irodákban is előfordul. Úgy tűnik, hogy nem csak a lakás belsejében, hanem az épületek külső falain, melléképületeken is látható. Napozni nem szeret, de az árnyékos falfelületeken, nyílászárók környékén is előfordul. Főleg éjjel mozog. Az állat nem egyszínű, hanem szürkés és sötétbarna, fehéres és feketés pikkelyek borítják, ezáltal jól megkülönböztethető egyszínű szürkés rokonaitól. Sokáig azt gondoltuk, hogy ez az állat a kemencehalacska (Thermobia domestica) nevezetű pikkelyes ősrovar, amely melegkedvelő kozmopolita, és szintén mintás pikkelyzetű. 

A sávos ősrovar (Ctenolepisma lineata) 2020 decemberében Széphalomból előkerült példánya természetes fényben és mikroszkópi megvilágításban.

Ez kimondottan kazánok, kemencék közeléből került elő. Ám egy német szakkönyv és mikroszkópi vizsgálatok által sikerült tisztázni a két rovar különbségét. A sávos ősrovar potrohán négy sertecsomó-sor húzódik végig: szelvényenként 4-4, a kemencehalacska esetében ezekből csak szelvényenként 2 van. A csápok a kemencehalacska esetében jóval hosszabbak a testnél, a sávos ősrovarnál csak kb. testhossznyiak. A pikkelyek alkotta rajzolat is más: a kemencehalacskánál harántos övek mintáját rajzolja, a sávos ősrovarnál viszont hosszanti, sávos hatást eredményező világos és sötét pikkelyfoltokat láthatunk. Érdekes módon a német határozóban a Ctenolepisma lineata faj elterjedésében szerepelt „Ungarn” (Palissa 1965), nálunk azonban nincs benne az ismert rovarok listáiban.

A sávos ősrovar (Ctenolepisma lineata) fejének és potrohvégének nagyított képe.

A rokonság negyedik faja valószínűleg őshonos nálunk, mivel kisebb hangyákkal él együtt. Ez az aranyos ősrovar (Atelura formicaria), amely kisebb a házi rokonainál. A szemtelennek is mondható rovar (nincsen mikroszkópban látható összetett szeme) a fényt érzékeli és kerüli. Ha felemelünk egy földbe ágyazott, hangyafészket rejtő követ, korhadó, hangyajáratos fadarabot vagy a talajon korhadó lekaszált, már penészes fűcsomót, akkor csak pár pillanatig nézhetjük, amint villámgyorsan keres újabb rést, ahová bebújhat. Ez a faj myrmekofil – hangyakedvelő, azokkal együtt élő állat, így szinte mindenütt, erdőkben, réteken és a lakások körüli kertben is otthonra talál. Ezt a fajt sárgás fényű pikkelyek borítják, potrohvégi nyúlványai rövidek, az utolsó potrohlemez kettős csúcsu.

Az aranyos ősrovar (Atelura formicaria) sátoraljaújhelyi példányáról a fénykerülése miatt nehezen készült mikroszkópi felvétel.

Azt tudjuk már, hogy nagyon sok hangyafaj termeszt mikroszkopikus gombákat, s könnyen lehet, hogy a hangyavendég aranyos ősrovar is ezeket fogyasztja.

Az ezüstös ősrovarról szóló szövegben összegyűjtött ismereteket Puskás Gellért (Magyar Természettudományi Múzeum, Kisebb Rovarrendek Gyűjteménye) tette közzé, ezeket saját, több évtizedes zempléni tapasztalatokkal egészítettem ki. 

A szövegben szereplő példányokat szinte mind Sátoraljaújhely belterületén, a saját házamban és kertemben találtam és fényképeztem le. A sávos ősrovar egyik példányát Dobronoki Dalma Széphalomban találta, fényképezte és segített annak azonosításában. A makroszkopikus felvételek elkészítésében a Kazinczy Ferenc Múzeum új, Motic SMZ 171-es mikroszkópja és a hozzá csatlakoztatott számítógépes fényképezőgép volt segítségemre, hogy az élő állatokat megörökíthessem. 

Irodalom:

Palissa, A. (1965): Apterigota – Urinsekten. In Brohmer, P. – Ehrmann, P. – Ulmer, G. (ed.): Die Tierwelt Mitteleuropas, IV., Leipzig. 407 pp.
Puskás G. (2019): In: https://mttmuzeum.blog.hu/2019/11/05/mi_legyen_az_ev_rovara_2020-ban.
Rekettye E. (2017): In:  http://elteonline.hu/tudomany/2017/04/08/tropusi-pikkelykefajt-talaltak-chemnitzben/

The post Ezüstérmes rovar – ezüstös ősrovar appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Az élőrendszerek időbeni folyamatos változását evolúciónak nevezzük. Az evolúció kutatásában, mechanizmusának megértésében nagy szerepet játszott Charles Darwin. 

Charles Darwin (forrás: gettyimages)

Darwin 1809-ben az angliai Shrewsbury-ben született. Még 10 éves sem volt mikor már kagylókat, ásványokat, növényeket, pénzérméket és pecséteket gyűjtött. Nagy érdeklődést mutatott a természet iránt, figyelte annak jelenségeit. Különösen érdekelte orvos édesapja könyvtára. Apja abban a reményben, hogy fia a nyomdokaiba lép, 1825-ben, az akkor 16 éves fiút kivette az iskolából, és megtette orvosi asszisztensének. Néhány hónap múlva pedig Edinburghba küldte, hogy ott orvosi ismereteket tanulhasson. Az egyetemen igen korán kiderült, hogy Charles nem vonzódik az orvostudományokhoz. Képtelen volt végignézni az akkor még érzéstelenítés nélkül zajló műtéti beavatkozásokat, ott hagyta az orvosi egyetemet. Mivel nem akart csalódást okozni apjának, nem sokkal később ugyan visszatért Edinburghba, látszólag azért, hogy folytathassa az orvosi egyetemet. Charles azonban természetrajz szakra iratkozott be, és geológiai előadásokat hallgatott. Édesapja előtt azonban nem tarthatta fenn sokáig a látszatott, hogy orvostant tanul, ezért újra elhagyta Edingburgh egyetemét.

Az idősebb Darwin szembesülve fia döntésével, megijedt, hogy fia „becsületes munka nélkül marad”, ezért Cambridge-be küldte, hogy ott Charles teológiát tanuljon. A teológiai tanulmányok ellenére Darwin ismét kapcsolatba került a természetrajzzal. 1831-ben ugyan sikeres vizsgát tett, de nem érezte magát eléggé elszántnak ahhoz, hogy belépjen az egyházba. Záróvizsgája után is Cambridge-ben maradt, és (újra) a geológia felé fordult. 

1831-ben Darwin lehetőséget kapott egy tudományos világkörüli expedícióra, mely során meg szerették volna kerülni hajóval a Földet. Az utazás költségét Darwin édesapja előbb ugyan vonakodva, de végül teljes mértékben állta. A Beagle névre keresztelt hajó 1831. december végén bontott vitorlát. Az 5 éven keresztül tartó út alapjaiban változtatta meg Darwin és később az egész tudományos világ evolúcióhoz fűződő gondolkodásmódját és szemléletét.

A Beagle eljutott a Zöld-foki-szigetekre, Brazíliába, Buenos Airesbe, Montevideóba, Tűzföldre, a Falkland-szigetekre, Patagóniába, Dél-Amerika nyugati partjaira, a Galápagos-szigetekre, Tahitire, Új-Zélandra, Ausztráliába, a Kókusz (Keeling)-szigetekre, Mauritiusra és Fokvárosba. Mivel a legtöbben Charles Darwin nevét a Fajok eredete című művével és annak tudományra gyakorolt hatásával kötik össze, fontos hangsúlyozni, hogy a hajóút során Darwin elsősorban geológiai kutatásokat végzett, melynek köszönhetően Charles Darwint hazája legjelentősebb geológusai között tartották számon.

Az 5 éven keresztül tartó tudományos út során Darwin azonban nem csak a geológiai jelenségeket figyelte meg. Jelentős zoológiai és botanikai gyűjtéseket végzett, feljegyzéseket készített. Az út során tett megfigyeléseiből kiindulva Darwin úgy vélte, az egyes fajok képesek átalakulni, és ennek alapját a természetes kiválogatódás vagy másnéven a természetes szelekció képezi. Úgy gondolta, hogy a nemzedékről nemzedékre történő változások során az előnyös tulajdonságokkal rendelkező egyedek fennmaradnak, míg a kevésbé rátermettek kipusztulnak. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy az adott környezeti feltételekhez legjobban alkalmazkodni tudó, legjobban adaptálódó egyedek tulajdonságai fognak elterjedni az adott populációban. 1836-ban, mikor a Beagle visszaérkezett Angilába, Darwin már biztos volt az evolúció meglétében, pontos mechanizmusát azonban még nem értette. A gondolat azonban továbbra is foglalkoztatta, és mintegy magának jegyzetelve próbált közelebb kerülni a kérdéses problémakörhöz. Fejében és titkos papírlapjain összeállt a kép az evolúció működéséről. Elméletét azonban nem merte a nyilvánosság elé hozni. Abban az időszakban az egyház jelentősen determinálta a tudomány működésének és annak irányultságainak normáit és kereteit, így Darwin joggal tartott a nem túl kedvező fogadtatástól. A kézirat közel 20 éven keresztül állt íróasztala fiókjában. Darwin azonban ez idő alatt sem vetette el teljesen azt, hogy nyilvánosságra hozza művét, és mint egy ennek előkészítéseként a geológusként már elismert kutató biológusként is hírnevet szerzett magának. A hozzá közel állók személyek, akik tudták, mi lapul a Darwin íróasztalában, folyamatosan bíztatták az elméletének közzétevésére. A külső nyomások és bíztatások hatására 1850-es évek elején megkezdte az addig rejtegetett jegyzetei, kéziratai kötetbe rendezését. 

Minden időmet óriási mennyiségű feljegyzésem rendezésére, valamint a fajok átalakulásáról tett megfigyelésekre és kísérletekre fordítottam.

– írja önéletrajzában. A fajok eredete címen ismertté vált mű (eredeti címen: A fajok eredete természetes kiválasztódás útján, avagy a létért való harcban előnyhöz jutott fajták fennmaradása) végül 1859 novemberében látott napvilágot. Darwin evolúcióelmélete – ahogy az várható volt – felkorbácsolta a kedélyeket. Ugyan nem egy, a kor kiemelkedő személyisége Darwin mellé állt, de a többség elutasította. A negatív fogadtatás ellenére a darwini eszmék gyorsan utat törtek maguknak. 

Darwin munkássága, az általános evolúcióelmélet megfogalmazásában játszott kiemelkedő szerepe vitathatatlan. A darwini nézőpont kiemeli a versengés (kompetíció) jelentőségét nem csak az egyes fajok között (interspeficikus kompetíció), hanem fajon belül (intraspecifikus kompetíció) is. Továbbá rámutat, a fajok változásra való képességére a változó környezeti feltételek hatására, vagyis az adaptációra. 

Nem a legerősebb faj lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leggyorsabban képes változni.

Ez tehát azt jelenti, hogy az egész élővilágot tekintve azok a fajok fognak fennmaradni és elterjedni, amelyek a leggyorsabban képesek reagálni és alkalmazkodni a változó környezeti feltételekhez. Darwin megfigyelte, hogy a természetben küzdelem folyik az életben maradásért. Észrevette, hogy annak ellenére, hogy nem egy faj rendkívül gyors szaporodási rátával bír – például az ikrás lazac egy szaporodási periódusban akár 28 millió ikrát is lerakhat –, egyikük sem szaporodik el korlátlanul bolygónkon. Ez azt a következtetést engedi levonni, hogy az utódok egy része mindig elpusztul, tehát a versengés az életben maradásért állandó. Charles Darwin ezek mellett azt is észrevette, hogy adott faj populációi nem teljesen egyforma egyedekből állnak. A populációt alkotó egyedek közötti különbözőség alapjait genom szinten érdemes keresni. Az élőlények különböző tulajdonságainak kialakulásáért (pl. szemek színe, a lepke szárnyának mintázata) gének felelnek. Például egy egér populációban az egyes egyedek színét ugyanaz a gén kódolja, még sem egységes a populációt alkotó egyedek színe. Vagy például vegyük az egyes emberek szemszínét. Minden egyes ember esetében a DNS-nek ugyanazon szakasza felelős a szemszín kialakításáért, ennek ellenére, még sem mindenkinek egyforma színű a szeme. Ez az egyes gének génváltozatainak eredményeik, amelyeket szakszóval alléloknak nevezünk. A korábbi példák mellett érdemes megemlíteni az AB0-ás vércsoportrendszert, ahol az egyes vércsoporok kialakításért szintén ugyanazon gén, de annak eltérő génváltozatai (alléjai) felelnek. 

Visszakanyarodva Darwinhoz tehát elmondható, hogy Darwin észrevette, hogy adott élőhelytípusokon azok az élőlények képesek a leginkább elszaporodni, azok a legrátermettebbek, amelyek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekkel legjobban tudnak alkalmazkodni adott környezeti feltételekhez, adaptálódni. Ez az adaptáció az egyes élőhelyekhez való alkalmazkodás során egészen odáig mehet, hogy új fajok alakulnak ki. Ezt a folyamatot adaptív radációnak nevezzük, melyben az egyedek szétterjedése az adott élőhelyen és az alkalmazkodás evolúciós tényezővé válik. A természetes szelekció és az adaptáció folyamán bekövetkező fajkeletkezés tankönyvi, szemléletes példái a galápagosi Darwin-pintyek. A Galápagos-szigetek egy önálló, csendes-óceáni szigetcsoport, mely sosem alkotott összefüggő területi egységet Dél-Amerikával. Napjainkban 14 pintyfaj él a szigetcsoporton, melyek jó eséllyel néhány, a dél-amerikai kontinensről véletlenül bevándorolt példányok leszármazottai. A bevándorolt példányok a Galápagosi-szigetcsoporton új élőhelyeket foglalhatott el, azonban ezek a területek javarészt különböztek eredeti élőhelyüktől. A Galápagoson fennálló körülmények megváltoztatták ezen pintyek táplálkozási szokásait, ez pedig a későbbiekben a testfelépítésükre  különösen a csőrük felépítésükre  is kihatott. A Darwin felfedezése kapcsán Darwin-pintyeknek nevezett madarak között ma találunk magevőket, virágokat csipegetőket, rovarevőket, vagy olyanokat, amelyek harkály módjára táplálkoznak, de vannak közöttük repülő rovarok elkapására képes pintyek is. A véletlenül bevándorló egyedek a szigetcsoport különböző élőhelyeinek kolonizálása során alkalmazkodtak az adott élőhely nyújtotta táplálkozási lehetőségekhez. A közös őstől származó pintyek, a természetes szelekciós az adaptációs mechanizmusoknak köszönhetően ma már 14 önálló fajt alkotnak. 

Darwin jelentős vizsgálatokat folytatott az érzelmek vizsgálatának területén is. Az erre irányuló kutatásai megalapozták az etológia valamint a neurobiológia és a pszichológiai kommunikációelmélet alapjait. Életének utolsó évtizedeiben főleg botanikai kutatásokat végzett. 1882. április 19-én hunyt el, testét a westminsteri apátságban helyezték örök nyugalomra.

Aki képes haszontalanul elherdálni egy órát, még nem jött rá, milyen értékes az élet.

The post Charles Darwin appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Jelen blogbejegyzés ötletének megszületése után elkezdtem olvasgatni a témában. Ahogy egyre többet és többet olvastam, úgy éreztem egyre nehezebbnek a szavak megformálását. Több ezer kilométer vándorút – Afrika, Szahara, Száhel–öv – és még a 20 grammot sem elérő élőlény, a fecske. Egy apró, törékeny állat kalandja, mely során minden évben kétszer kell útra, hogy megtegyen egy több ezer kilométeres utat. A madarak hosszú távú vonulása az élővilág egyik legelképesztőbb jelenségei közé tartozik.

Minden tavasszal örülök az első fecskének és gólyának, még felnőtt fejjel, huszonévesen is. Hosszú és kimerítő út van mögöttük. Afrika trópusi területeiről tértek vissza, hogy szaporodjanak. Szinte meg se érkeztek, azonnal nekilátnak a fészek építéséhez, rendbe rakásához. Azonban mielőtt belemennénk a vándorút céljaiba, mikéntjeibe és hasonlókba, ismerkedjünk meg közelebbről a fecskékkel.

Hazánkban a fecskéknek három faja él: füsti fecske (Hirundo rustica), molnárfecske (Delichon urbicum) és a partifecske (Riparia riparia). Egyes szakirodalmi adatok egy negyedik fecskefajt, a Magyarországon nagyon ritka vendéget, a vörhenyes fecskét (Hirundo daurica) is az előbbi három faj mellé sorolják. Az első nálunk fészkelő vörhenyes fecskepárról 2017-ben számoltak be az ornitológusok.

Az emberi építmények megváltoztatták a korábban barlangokban, sziklafalakon költő füsti fecske fészkelési szokásait. Felülről nyitott fészkét az építmények, épületek belső falán sárból és növényi részekből tapasztja. Hazánkban állománya ugyan stabil, de a több évre visszanyúló adatsorok az állomány lassú, folyamatos csökkenését mutatják. Vörös homloka és torokfoltja, valamint hosszú, hegyes szárnyai, villás farka, és ahogy a határozókönyvek írják fonálszerűen vékony szélső faroktollai alapján könnyen megkülönböztethető a többi, nálunk honos fecskétől. Sokszor egészen alacsonyan, a föld felszíne felett vadászik. Költési időn kívül csapatai gyakorta nádasokban éjszakáznak.

Füsti fecske. Forrás: Svensson, L., Mullarney, K., Zetterström, D.: Madárhatározó (2018)

Hasonlóan a füsti fecskéhez, a molnárfecske fészkelési szokásait is megváltoztatták az emberi építmények. Sárból készített fészke felülről is zárt, csupán egy kis nyílás található rajta. A füsti fecskével ellentétben a molnárfecske az építmények külső oldalára tapasztja fészkét. Röpképére jellemzőek a hosszú, kanyargó siklások. Repülési sebessége lassabb, mint a füsti fecskéé. A fiókák kirepülése után, a vándorút megkezdése előtt nagy csapatokban telepszenek meg a villanyvezetékeken. Fehér farcsíkjáról – mely látványosan elüt az állat fekete felsőtestétől – könnyen felismerhető. Költési időn kívül a molnárfecskék fákon töltik az éjszakát.

Molnárfecske. Forrás: Svensson, L., Mullarney, K., Zetterström, D.: Madárhatározó (2018)

A nálunk honos fecskék közül a legkisebb testméretű a partifecske. Telepesen költ. Fészeküregét homokos vagy löszös partfalba vájja. Gyakran vadászik csapatokban folyók vagy tavak felett. Egyik jellegzetes határozóbélyege szürkésbarna mellszalagja. Farka láthatóan – de a füsti és molnárfecskéhez képest – gyengén villás. Vonulásuk megkezdése előtt és alatt nádasokban éjszakáznak.

3. kép. Parti fecske. Forrás: Svensson, L., Mullarney, K., Zetterström, D.: Madárhatározó (2018)

Már a régi kor emberét is foglalkoztatta a jelenség, hova tűnnek bizonyos madárfajok télen. Arisztotelész például úgy gondolta, egyes fajok átalakulnak télire, így a rozsdafarkúból vörösbegy lesz, a kakukkból pedig karvaly. Egyes elképzelések szerint azért tűnnek el bizonyos madarak, mert a hideg évszakot a Holdon töltik. A fecskék esetében úgy vélték, hogy télire a nádasok iszapjába ássák magukat. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van.

Az egyik fő kérdés, ami felmerülhet vándormadaraink kapcsán: miért repülnek el melegebb területekre még a tél beállta előtt? Talán fáznak? Nem arról van szó, hogy fáznának, sokkal inkább arról, hogy a hideg évszakban nem áll rendelkezésre elegendő táplálékforrás. Itt jegyezném meg, hogy nem vonuló, állandó madárfajaink azért maradnak itthon, mert vagy olyan táplálékot fogyasztanak, ami a téli hónapokban is elérhető számukra, vagy képesek ilyen típusú táplálékra váltani. A másik fő kérdéskör pedig, hogy miért nem maradnak Afrikában. Miért nem töltik ott a költési időszakot is? Miért kockáztatnak egy több ezer kilométer hosszú úton? A válasz ebben az esetben is a táplálékforrásban keresendő. Az afrikai kontinensen fellelhető táplálékbázisra ugyanis nagyon nagy a konkurencia, a különböző fajok közötti versengés sokkal számottevőbb.

Fotó: Gécziné Nagy Mária

A költöző madarak a vándorút megkezdése előtt lecserélik megkopott tollruhájukat, vedlenek, valamint testükben egyre több zsírtartalékot halmoznak fel. A füsti, molnár- és parti fecske teljes vedlése az afrikai telelőterületeken történik. Az egy évnél idősebb példányok esetében a tollak jócskán csak megértek a cserére: több ezer kilométeres tavaszi és őszi vonulás, valamint a költő területeken a fiókák folyamatos etetése után a testüket fedő tollakban akár 30.000 km is lehet.

Fotó: Gécziné Nagy Mária

A zsírraktárak feltöltése során a fecskék akár meg is duplázhatják testtömegüket. Szükségük lesz rá a több ezer kilométer hosszú, olykor szélsőséges vidékek felett átívelő útjuk alatt. A fecskék például eltérően a gólyáktól, nem megkerülik a Földközi-tengert, hanem keresztülrepülnek felette. A tengerek mellett azonban a sivatagok és a magashegységek is azon régiók közé tartoznak, ahol az állat napokig szinte semmilyen táplálékhoz nem jut. Tápanyagraktárak nélkül vándorló madaraink képtelenek lennének megtenni ezt az utat. Fontos megjegyezni, hogy a madarak évezredek óta tartó vonulása alatt az úgynevezett genetikai emlékezetükbe beépült a „problémásabb” területek elhelyezkedése, így a fajok tisztában vannak a rájuk váró nehézségekkel, és ösztönösen testtömeg-gyarapításba kezdenek. Hormonális hatásokra étvágyuk megnő, egyre többet esznek. Mivel a fecskék táplálkozásukat tekintve specialisták, nem képesek áttérni más táplálékforrásra, így állományuk ki van téve a táplálékul szolgáló repülő rovarok mennyiségének. Ha valamilyen környezeti tényező hatására a táplálékul szolgáló rovarok száma lecsökken, az komoly veszélynek teszi ki a fecskéket. Súlyos problémát jelentenek az előre nem várt időjárási helyzetek. A vonulási útvonalon hirtelen fellépő hideg a fecskék táplálékforrásainak elapadását eredményezhetik, táplálékhiányában pedig az állomány jelentős része elhullhat. Abban az esetben, ha a táplálékforrás tekintetében sem a telelő, sem pedig a költő területeken nem következik be valamilyen negatív esemény, a madarak testét akár több milliméter vastag zsírréteg is boríthatja. Maximális tartalékokkal, a szükséges pihenőkkel akár 3.000 km-t is repülhetnek 3-4 nap leforgása alatt, mely során képesek átszelni a Szaharát és a Földközi-tengert is.

Fotó: Géczi Boglárka

A telelőterületekről először az ún. „szuper hímek” érkeznek meg. Ezek a legjobb genetikai állapottal rendelkező, jó kondícióban lévő 2-3 éves hím példányok, melyek sokkal hangosabbak, színesebbek, agresszívabbak, mint a többi hím. A szakemberek kimutatták, hogy ezen példányok sokkal sikeresebbek a genetikai információ továbbadásában. A tojók később érkeznek meg. Esetükben a legfontosabb, hogy jó állapotban érkezzenek a költő területeikre. Költési időszakban a füsti és molnárfecske esetében nem ritka az akár három fészekalj felnevelése sem, a parti fecskére a három fészekalj már kevésbé jellemző. A fiókák kirepülése után megkezdődik a felkészülés a hosszú vándorútra, hogy aztán szeptember 20-a tájékán útra keljenek kicsiny hazánkból Afrika trópusi területeire.

Felhasznált irodalom:

Orbán Zoltán: Fecskéink a telelőterületen (MME honlapja)

Svensson, L., Mullarney, K., Zetterström, D.: Madárhatározó (2018)

The post Génekbe kódolt ösztön, avagy vándorló fecskéink appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Varázslatos érzés levélesőben sétálni. Ahogy az is, ahogy az őszi napsugárzás megvilágítja az aranyba, pirosba és barnába öltözött erdőt. Csodálatos az avarba hulló levelek puhasága és mágikus erővel bír az őszi levegő aromája.

Sokat és sokféleképpen lehetne arról írni, milyen csodákat rejt a természet, és mennyire feltölti az ember lelkét csupán félóra az érintetlen természetben. Jelen blogbejegyzés témája azonban nem teljesen ez. Arról szeretnék írni, miért váltanak lombhullató erdőink tarka pompába ősszel, és miért hullatják le leveleiket.

A növények ún. autótróf élőlények, szerves anyagaikat szervetlen anyagokból állítják elő. Ebben a folyamatban játszik kulcsszerepet a fotoszintézis, vagyis a fénysugárzás energiájának kémiai energiává történő átalakítása. Az így keletkezett energia szükséges ahhoz, hogy a növény szén-dioxid és víz felhasználásával különböző szerves anyagokat hozzon létre, úgy mint cukrokat és fehérjéket. A fényenergia megkötésében központi szerepet játszanak a növények színtesteiben megtalálható pigment molekulák, mint például a klorofillok. Ezek a pigmentek a fény energiájának hatására gerjesztődnek, és gerjesztett állapotukban leszakad róluk egy elektron, mellyel elkezdődik a fotoszintézis bonyolult, de mégis nagyszerű, és az élővilág szempontjából nélkülözhetetlen folyamata.

Az ősz közeledtével és beálltával azonban csökken a napsütéses órák száma, és a beérkező fény energiája, melynek eredményeképpen mérséklődik a növények fotoszintetikus aktivitása, valamint a klorofill molekulák színtézise. Ez azért lényegi információ, mert a klorofill molekulák eredményezik a levelek zöld színét. Abban az esetben, ha ezen pigmentek száma lecsökken, a levél elveszti élénkzöld színét. Azonban a levelekben nem csak klorofill színanyagokkal találkozhatunk. Jelen vannak még sárgás, narancssárgás, pirosas és barnás színeket eredményező karotinoidok és antociánok. A klorofillok mennyiségének csökkenése után bekövetkező levél elszíneződésért ezek a pigmentmolekulák illetve a levelekben lejátszódó különböző biokémiai folyamatok felelősek. Ezen molekulák színét látjuk akkor, amikor rácsodálkozunk egy-egy különösen tarka, vagy aranyló sárgába öltözött levél szépségére.

A hűvösebb idő beálltával valamint a napsugárzás mennyiségének és minőségének csökkenésével azonban nem csak a klorofill molekulák koncentrációja esik vissza. A növények növekedési és fejlődési folyamataiban kiemelt szerepük az ún. növényi hormonoknak, vagy szakkifejezéssel fitohormonoknak. Közülük az egyik legismertebb az auxin. Az auxin egyik legfontosabb élettani hatása a növény növekedési folyamatainak serkentésében rejlik.

A környezeti tényezők megváltozásával azonban csökken a levelekben mérhető auxin mennyisége. A hormonszint csökkenésével aktivizálódik a levélnyél és levélszár közötti leválási vagy más néven abszcissziós zóna. Ez a terület egymástól elválni képes sejtrétegeket tartalmaz, ezen a ponton válik le a lehulló levél a növényről.

A levél lehullásában az auxin mellett fontos szerepet kap az etilén. Azt mondhatjuk, hogy az etilén az auxin antagonistája. Az etilén egy olyan gáz halmazállapotú anyag, amely hasonlóan a fitohormonokhoz hatással van a növények növekedési és fejlődési folyamataira. A növény anyagcsere-folyamatai során keletkezik. Az etilén csökkenti a növekedési hormon szintézését, gátolja transzportját és serkenti az auxin bomlási folyamatait. A növekedési hormon szintjének csökkenésének eredményeképpen aktivizálódott leválási zónában aktivizálódnak az ott található sejtjek génjeinek celluláz és pektináz enzimeket kódoló régiói is. Ez a két enzim felelős a növények sejtfalában található cellulóz és pektin lebontásáért. A folyamat eredményeként a növényi sejtek fala úgy mond feloldódik, a levél leválik a növényről.

A lombhullás folyamatában az auxin és az etilén mellett szerepet kap még abszcizinsav. Korábban ennek a fitohormonnak tulajdonítottak meghatározó szerepet az abszcissziós vagyis leválási folyamatokban, ezért is nevezték el ezt a molekulát abszcizinsavnak. Csak a későbbiekben mutattak rá a kutatók az etilén meghatározóbb szerepére. Mindazonáltal az abszcizinsavnak alapvető funkciói között tartják számon a levél leválásának, így a leválási zóna kialakulásának serkentését.

A lombhullatás célja a növény nedvességtartalmának megőrzése. A növény levelei jóvoltából hatalmas felületen párologtat. Mivel a fagy beálltával a fagyott talaj gátolja a víz utánpótlását, ezért a biokémiai folyamatokhoz elengedhetetlen vizet tartalékolni kell. Valamint így kevesebb energiára is van szüksége a növénynek, hiszen nem kell még a leveleket is tápanyaggal ellátnia. A kertészettel foglalkozó szakemberek arra is rámutatnak, hogy a lombkorona „elvesztése” hatékony védekezés a leveleket károsító kártevőkkel szemben.

Tudományos háttér ide, tudományos háttér oda, talán abban mindegyikünk egyetért, hogy az őszben talán az egyik legelbűvölőbb dolog a levelek tarka tánca.

„Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél.”

Elizabeth Lawrence

The post Mindennapi (őszi) életünk apró csodái appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Több, mint negyedszázada végzek természettudományos kutatásokat a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban. Biológus, ökológus végzettséggel elsősorban a zempléni tájak rovartani feltérképezésével foglalkozok 1992 óta. Leginkább a bogarak kutatása volt az a cél, amit fiatal, kezdő múzeumi alkalmazottként kitűztem magam elé, de ennek „melléktermékeként” számos más információt is gyűjtöttem, valós tapasztalatra is szert tettem, ami a rovarok és az emberek természeti környezetében is fontos lehet.

A kis termetű rovarok, amik közé a bogarak is tartoznak, egészen másnak érzékelhetik a körülöttük levő világot, mint mi, emberek. A több ezernyi különböző rovarfaj mind-mind eltérő életfeltételeket igényel életének fenntartásához, a megmaradáshoz és a szaporodáshoz. Az állandóan itt tenyésző fajok populációinak nagyon sok feltételhez kell alkalmazkodniuk, hiszen ezek nélkül nem tudnának itt huzamosan meglenni. Méreteik miatt mikrokörnyezetük a legfontosabb számukra: a táplálék, a hőmérséklet, a búvóhely és a velük együtt élő rokon vagy idegen fajok. Legtöbbjük valamilyen más, nagyobb állat táplálékát is képezi egyúttal, tehát a túlélésnek, a sikeres szaporodásnak komoly stratégiája is kifejlődött szokásaikban.

A táplálékuk legtöbbször valamilyen növény vagy gomba, ami a zempléni és abaúji tájakon szintén nagy változatosságot, fajgazdagságot mutat, így nem véletlen, hogy a rovarvilág is a leggazdagabbnak mondható. Az éghajlat és a nagyrészt vulkáni kőzetek következtében, a hegyvidéki domborzaton nagyon eltérő kitettségű és lejtőszögű, emiatt is sokszínű talaj mindezt még tovább gazdagítja. Ismert tény, hogy a Zempléni-hegységben Magyarországon egyedülállóan kárpáti növényzet és állatvilág is található. Mindez néhány száz méterre vált át a szőlőtermő Tokaj—Hegyalja, illetve a pannon alföldi (Bodrog-menti) táj sokkal melegebb és szárazabb vidékétől a csapadékosabb és hűvösebb hegyvidékire. A délies kitettségű hegyoldalon szőlő, sőt mediterrán igényű füge is terem, a rovarvilág ehhez a klímához alkalmazkodva jelenik meg. Ugyanannak a hegynek az erdőkkel borított északi felén alpesi gőték, foltos szalamandrák, kék meztelencsigák vagy kora tavasszal virágzó ikrás fogasírek között szaladgálhatnak a pompás és zempléni futrinkák, nyáron havasi cincérek sütkérezhetnek a bükkfák oldalain.

Ezeknek a változatos élettereknek az ismerete évszázadokkal korábbra tehető, ám sokáig nem volt kellően ismert. Például a kárpáti flóratartományt már sok évtizeddel korábban is felismerték, lehatárolták a botanikus kutatók. Az elmúlt években azonban rájöttek, hogy a hegyvidéki terület a hegységben jóval délebbi részeken is megjelenik, kifejti a flóra és fauna összetételbeli módosító hatását. Az elmúlt években elkezdett gombakutatás is azt igazolta, hogy a vártnál gazdagabb az itteni élővilág. A sok évben jelentkező aszály ellenére is a hosszú távon itt élő élővilág képes túlélni a számára nem optimálisnak tűnő heteket, hónapokat. Csak úgy lehetséges ez, hogy az itteni növény-, gomba- és állattársulások annyira jól szervezettek, hogy tudják a káros hatásokat is tolerálni. Mi ebből csak a számunkra észlelhető részeket, a jobb vagy gyengébb terméseket vesszük észre, azokat, amelyek számunkra a közvetlen gazdálkodásunk eredményeinek számítanak.

Tudjuk, észleljük, hogy a globális klímával együtt változik a miénk is. Extrém száraz, meleg vagy éppen esős időszakok váltják egymást. Nagyon sok invazív gyomnövény, gomba vagy rovar jelenik meg évről évre a zempléni vidékeken. Ezek egy része kevésbé, mások komolyabb károkat okozhatnak. A múzeumi rovarkutatások számos ilyet is kimutattak már. (Ilyen pl. a harlekinkatica 2008-tól, az amerikai darázscincér 2017-től, az afrikai zöld vándorpoloska, az ázsiai márványos poloska és az amerikai lepkekabóca, de a 2019-től egyre elterjedtebb tölgy-csipkéspoloska is.) Mindezek, és még sok más, a mindennapi életünket is befolyásolhatják. A faunakutatások eredményei elsősorban egy területen élő átlagos rovar-állományt mutatnak ki, de alapot adnak ahhoz, hogy ha ebben változás történik, akkor tudjuk, hogy milyen volt, amikor még nem következett be.
A zempléni (főként hegyaljai és bodrogközi) tájakon kutatott rovarokat és pókokat egy jeles elődünk: dr. Chyzer Kornél, a vármegye tiszti főorvosa. A 19. század végén tanúja volt a szőlő-gyökértetű pusztításának is. Tanulmányaiban közreadta azokat az ismereteket, amiket néhány segítőjével együtt azokban az évtizedekben (1869-től 1905-ig) tapasztalt. Ezek a régi adatok nekünk támpontokat adtak a saját terepi munkáinkhoz, hogy észrevehessünk változásokat több mint száz év múltán. Bízunk abban, hogy jelenkori adatsoraink is hasznosulnak majd a következő nemzedék értő kutatói számára.

A Kazinczy Ferenc Múzeum százezernyi példányát, bizonyítékát őrzi a korábbi kutatók (pl. Fóriss Ferenc, Moldvai Rezső, Vásárhelyi István, Répási Gábor, Wirth Tibor, Gyulai Iván és társaik) tájainkon végzett munkáinak. Ezek többsége nem olyan, kiállításra készített, látványos preparátum, ami esztétikai élményt is okoz, hanem csupán tudományos információkat, adatokat hordoz. A szakértők számára készültek ezek a példányok, amelyek védettebb, biztonságosabb raktárakban vannak elhelyezve, mint azok, amiket a nagyközönség nap mint nap láthat. Időnként azonban – mint ahogyan az elmúlt évek múzeumi őszi fesztiváljain is – az érdeklődőknek betekintést biztosítottunk a raktári terekbe is.

A múzeum, amely tárgyakat őriz sok éven át, a tárgyakon keresztül a múltat is elénk tárhatja. Mi olyan korban élünk, amikor technikánk lehetővé teszi, hogy nem csak a kicsiny bogarak preparált maradványait őrizzük meg, de digitális felvételek által azokat az élőhelyeket, tájakat is, amelyeken velük együtt mi is élni tudtunk.

Hegyessy Gábor

biológus, muzeológus

The post A természettudományos múzeumi tárgyak információtartalma és hasznosíthatósága appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.