Képes nap

Október 18, a Magyar Festészet Napja

Amikor először láttam kisgyerekként a debreceni Déri Múzeumban az Ecce homo-t, bizony elhittem Munkácsy Mihálynak, hogy ott volt, amikor Pilátus kivezette a tömeg elé a megkorbácsolt Jézust bíborpalástba öltöztetve, fején töviskoronával. A mai napig nem tudom elképzelni máshogy a jelenetet, úgy belém ivódott az arcokra kiülő, hátborzongatóan hiteles düh, a gesztusokban rejlő elfordulás és Mária Magdolna szívet tépő kétségbeesése. Akkor, ott, a magam alig több mint egy méterével a 4 méter magas és 6 és fél méter széles festett vászon előtt állva, úgy éreztem, hogy ilyen szívbe markolóan hiteles alkotásra csak Isten segítségével képes valaki. Meg sem kérdőjeleződött bennem, hogy Munkácsy nem élte át a pillanat fájdalmát, amikor Jézus nyugodt arccal, emelt fejjel, egyenes tartással állta az őt elítélő, becsmérlő tömeg hálátlan szóáradatát.

Munkácsy Mihály: Ecce Homo

Más gyerekkori élményem nem sok van közvetlenül a festészettel kapcsolatban. A családom nem volt a képzőművészetek rajongója. Nem jártunk múzeumba, galériába pedig pláne nem. Rejtett tehetségem (ha volt is?) kibontakozását pedig egy kritikus rokon húzta keresztbe, amikor körülbelül tizenkét évesen elé tettem rajzomat. El is fordultam a képzőművészetektől, és a kultúra egy másik ágában leltem meg örömömet. Ekkor találkoztam Abigéllel, és visszatérő olvasmányaim lettek Szabó Magda írásai.

A kultúra sokszínű lehetőségei közül sokáig a könyveket – no, meg a színházat – választottam, és az olvasmányélmények vezettek vissza oda, hogy – immár felnőttként – ajtót merjek nyitni a galériákra. Mert igaza van Winkler Nórának:

„Egy kép az sok minden, de csak egy kép; attól nem kell megijedni, és nem kell azt gondolni, hogy óriási előzetes tudással van csak jogod megítélni vagy megnézni.”

Ennek lehetősége tényleg nem függ ízléstől, műveltségtől, sőt még kortól sem. Egy gyereknek is lehet véleménye, szépérzéke, fantáziája. Néha többet, vagy mást látnak bele a kép mondandójába. Ahogyan tette egyik kedvenc íróm, Szabó Magda is, akinek kisiskolásként fogalmazást kellett írnia éppen a Ecce homo egyik, maga által kiválasztott, karakteréről:

Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se szeretem. Hanem… Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! Nem valami finom kutya szegény, sovány is, valahogy hiénaszerű, de hát én minden kutyát szeretek. Árva csontváz kutya, nyilván elkergette a gazdája, vagy talán meg is halt.”

Fogalmazás született hát a vézna ebről. De talán ezen az írásán kívül nem is volt még egy Szabó Magda által papírra vetett gondolat, amely olyan nemtetszést váltott volna ki a közönségéből, hogy az apró miszlikre tépve végezze a kuka mélyén. „M. néni” ugyanis a diáki naivitásban a téma megszentségtelenítését látta:

„Ki tételezett volna fel ilyen elvetemültséget egy kislányról, hogy mikor azt hallja, az Ecce homo egy részlete, egy kutyáról ír és Mária Magdolnáról, nem pedig a Megváltóról? Minden normális embernek, aki azt hallja, az Ecce homo egy alakja, Jézus jut eszébe.”

Ezen élményt követően, lehet, hogy éppen az égiek küldték a művészettörténész-író Szobotka Tibort Szabó Magda útjába, hogy hites férjeként visszatérítse őt a festmények kreativitást előcsalogató világába.


fotó: Dávid Nóra

Attól, hogy a gyerekek más perspektívából szemlélik a híres művészi alkotásokat, mint mi, felnőttek, még az is lehet figyelemreméltó. Olyan részletekre és összefüggésekre képesek felnyitni a felnőttek szemét néha, amiket mi meg sem látunk a festményeken. Képesek bűvöletben ragadni előttük, megfogni a megfoghatatlant, majd akár napokkal később papírra vinni a pillanat ihletettségét. Mégis, ennek tudatában is sokan vagyunk, akik, ha választani kell szabadidős programként a közgyűjtemények közül, akkor sem a galériákba visszük a gyerekeinket. Döntésünket egy téveszme árnyékolja be: azt feltételezzük, hogy unnánk. Pedig sosem tudni, hogy mikor, hol és mi szül életre szóló élményt. Vagy hogy miből (kiből) lesz a cserebogár. Esetleg ki festi majd meg azt a lipicait, ami miatt magunk is galériajáró zarándokká válunk.

Kovács Dorottya pályamű (Szépművészeti Múzeum)

Bizony, az esély megvan rá, hogy a gyermekeink vezetnek vissza minket a szépségnek, szenvedélynek és kreativitásnak abba a varázslatos világába, amelyet festészetnek hívnak! Ott van a lehetőség a Kovács Dorcsi által megélt „bűvöletben” és ott van a Gánóczi Karina által újragondolt Turbános nő minden ecsetvonásában – vagy éppen minden újhelyi, zempléni gyermek pasztellképén.


fotó: Gánóczi Gábor

Johannes Vermeer: Leány gyöngy fülbevalóval (Turbános nő) /Gánóczi Karina: Turbános nő

Az ecsetnek, a vászonnak, a színeknek és a formáknak teremtő ereje van. Mindenki életében. Akkor is, ha nem mi irányítjuk őket, csupáncsak felkeressük a kész műveket, és megpihenünk általuk.

A festmények gondolatokat szülnek. A festmények elringatnak. A festmények motiválnak. A festmények térben és időben utaztatnak. Mi több, a festmények közösséget is teremtenek, ahogyan azt mi is megtapasztaljuk a Kazinczy Ferenc Múzeum befogadott kiállításaiban, amikor a falakra zempléni alkotók képei kerülnek, és mi együtt örülünk velük minden egyes alkotásnak a kiállításmegnyitón. 

fotó: Szoboszlay Marcell

Éppen ezért mindenkinek élményekben gazdag magyar festészet napját kívánok!

U.i.: …én ma Ripple-Rónai Józseffel koccintanék; csak hogy befejezzem a gondolatát: „A festő írjon a pemzlijével”, a blogger fessen lelkesítést a klaviatúrájával.


Robert Mapplethorpe, képek / önarcképek 1977.

Szólj hozzá

Adatvédelmi beállítások
Amikor meglátogatja weboldalunkat, az Ön böngészőjén keresztül információkat tárolhat bizonyos szolgáltatásokból, általában cookie-k formájában. Itt módosíthatja adatvédelmi beállításait. Felhívjuk figyelmét, hogy bizonyos típusú cookie-k letiltása hatással lehet a webhelyünkön és az általunk kínált szolgáltatásokra gyakorolt ​​élményére.