Február különös hónap a természet ritmusában. Még tél van, a hideg sokszor kitartóbb, mint januárban, a táj gyakran szürkébbnek, mozdulatlanabbnak tűnik. Ugyanakkor ez az időszak már nem a teljes nyugalomról szól. Február a felkészülés hónapja, amikor az élővilág láthatatlanul hangolódik át a tavasz felé.

A fény visszatérése

Bár a hőmérséklet gyakran még alacsony, február egyik legfontosabb változása nem elsősorban a hideghez, hanem a fényhez kapcsolódik. A nappalok érezhetően hosszabbodnak, a napállás változása pedig biológiai jelként működik számos élőlény számára. A fény mennyiségének növekedése hormonális és anyagcsere-folyamatokat indít el növényekben és állatokban egyaránt, még akkor is, ha a felszínen ebből egyelőre keveset érzékelünk.

Ez az oka annak, hogy februárban már megjelennek az első, rendkívül finom jelei az ébredésnek: a rügyek enyhe duzzadása, a talajfelszín közelében meginduló mikrobiológiai aktivitás, vagy a mohák élénkebb színű foltjai a még téli környezetben.

Februári napsugarak (Fotó: Dobronoki Dalma)

A növényvilág rejtett mozgásai

A fák és cserjék többsége továbbra is nyugalmi állapotban van, de ez a nyugalom már nem teljesen passzív. A rügyekben olyan belső folyamatok zajlanak, amelyek a későbbi kihajtást készítik elő. A tápanyagraktárak átrendeződnek, a sejtek víztartalma változik, alkalmazkodva a még mindig előforduló fagyos éjszakákhoz.

A talaj felszínén és közvetlen közelében élő növénycsoportok – például a mohák – februárban gyakran aktívabbak, különösen enyhébb, csapadékos időszakokban. Egy-egy napsütéses nap után a zöld színek meglepően élénken jelenhetnek meg a barnás, téli háttér előtt, jelezve, hogy az élővilág már reagál a változó körülményekre.

Sütkérezők (Fotó: Dobronoki Dalma)

Az időjárás bizonytalansága mint ökológiai kihívás

Február egyik legjellemzőbb sajátossága az időjárás kiszámíthatatlansága. A rövid enyhüléseket hirtelen visszatérő fagyok szakíthatják meg, ami komoly kihívást jelent az élővilág számára. Ezek az ingadozások különösen próbára teszik azokat a szervezeteket, amelyek már megkezdték a felkészülést a tavaszra. A korai aktivitás előnyt jelenthet, de kockázatot is hordoz: egy túl hamar elinduló folyamat érzékenyebbé válhat a későbbi hideghullámokra.

Éppen ezért február a finom egyensúly időszaka. Az élőlények nem csupán a pillanatnyi hőmérsékletre reagálnak, hanem hosszabb távú jelzések – elsősorban a fényviszonyok – alapján „döntenek”. Ez a stratégia segít abban, hogy a természet ne egy-egy enyhe napra válaszoljon, hanem a valódi évszakváltásra készüljön fel.

Februári tél (Fotó: Dobronoki Dalma)

Állatok, hangok, mozgás

Február az a hónap, amikor az állatvilág első hangosabb jelzései is megjelennek. A madarak viselkedése fokozatosan megváltozik: egyes fajoknál gyakoribbá válik az ének, megindul a territóriumok kijelölése. A cinegék, rigók, harkályok hangja sokszor már nem pusztán kapcsolattartás, hanem előkészítő jelzés a közelgő költési időszakra.

Az emlősök esetében is megfigyelhető az aktivitás enyhe növekedése. Bár az időjárás továbbra is változékony, az állatok mozgása, nyomai egyre változatosabb mintázatot rajzolnak a talajra. Februárban a természet már nem csak túlél, hanem időzít, felkészül a következő szakaszra.

Korán kelők (Fotó: Dobronoki Dalma)

Február mint átmeneti állapot

Ez a hónap nem látványos, és talán éppen ezért nehéz észrevenni jelentőségét. Február a küszöb időszaka: a tél még jelen van, de a tavasz már dolgozik a háttérben. A természet nem egyik napról a másikra vált évszakot, hanem finom, egymásra épülő folyamatok során.

Egy februári séta során érdemes nem a virágokat keresni, hanem a változás irányát figyelni. A hosszabbodó nappalokat, az egyre hangosabb madárvilágot, a rügyek alig észrevehető átalakulását. Február arra tanít, hogy a megújulás nem mindig látványos – gyakran csendben, előkészületek formájában zajlik.

Februári látkép (Fotó: Dobronoki Dalma)

The post Egy év a természet ritmusában – február appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

A fagy működés közben

A fagy fizikai jelenségként egyszerű törvények szerint működik: a víz megfagyáskor kitágul. Ez az apró, mégis rendkívül erőteljes tulajdonság az alapja számos téli természeti jelenségnek. Amikor a talaj pórusaiban, a fakéreg repedéseiben vagy a növényi szövetekben lévő víz megfagy, nyomást gyakorol környezetére. Ez a nyomás képes kőzeteket repeszteni, kérget hasítani, talajrögöket megemelni – lassan, de olykor látványosan alakítva a tájat.

Az erdőkben télen gyakran figyelhetünk meg fagyrepedéseket a fák törzsén. Ezek a hosszanti, sokszor hangos reccsenéssel keletkező hasadások nem betegségre utalnak, hanem a hirtelen hőmérséklet-változás következményei. A nappali felmelegedés és az éjszakai lehűlés váltakozása olyan feszültséget kelt a fatestben, amely repedéshez vezethet. Ezek a repedések gyakran a fa természetes öregedési és alkalmazkodási folyamatának részei. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a fagyrepedések a fiatalabb fákat ugyanúgy érinthetik, mint az idősebb példányokat. Bizonyos fafajok, mint például a csertölgy és a nemes nyár kifejezetten érzékeny rá.

Dér, zúzmara, jégvirág – a hideg rajzai

A fagy látványos formákat is létrehoz. A dér akkor keletkezik, amikor a levegőben lévő vízpára közvetlenül jéggé fagy a hideg felszíneken. A zúzmara ennél is különlegesebb: ködös, párás időben, erősebb szél hatására alakul ki, amikor a vízcseppek azonnal megfagynak az ágakon, vezetékeken, fűszálakon. Az eredmény sokszor meseszerű, fehérbe burkolt világ.

A jégvirágok talán a tél egyik legfinomabb alkotásai. Ezek a vékony, tollszerű jégkristályok nyugodt, szélcsendes éjszakákon jelennek meg ablakokon, korhadt faanyag felszínén vagy akár elhalt növényi szárakon. Keletkezésükhöz pontos körülmények szükségesek: megfelelő páratartalom, lassú lehűlés és apró egyenetlenségek, amelyek mentén a jég „nőni” kezd. A jégvirág sosem ismétli önmagát – minden példány egyszeri és megismételhetetlen.

Jégbe zárt világ (Fotó: Dobronoki Dalma)

A fagy hatása az élővilágra

Bár a fagy sok élőlény számára veszélyt jelent, az élővilág nem passzív elszenvedője a hidegnek. A növények sejtjeiben található oldott anyagok csökkentik a fagyás hőmérsékletét, egyes fajok pedig kifejezetten „fagyálló” fehérjéket termelnek. A talaj felszínén élő mohák és zuzmók a téli napfény hatására akár aktív anyagcserét is folytathatnak, miközben környezetük fagypont alatti.

A fagy ugyanakkor észrevehetőbbé teszi az állatvilágot is. A lombtalan fák között a madarak mozgása sokkal feltűnőbb: a cinegék, vörösbegyek, rigók könnyebben megfigyelhetők, hangjuk messzebbre hallatszik a csendes téli tájban. A hideg időszakban az energiatakarékosság létkérdés számukra, ezért gyakran aktívabbnak tűnnek, és rendszeresen felkeresik az etetőket, erdőszéleket, településközeli élőhelyeket.

Az emlősök jelenlétét sokszor nem maguk az állatok, hanem a nyomaik árulják el. A hóval vagy dérrel borított felszínen az őzek, rókák, mezei nyulak vagy nyestek lábnyomai jól kirajzolódnak, elmesélve egy-egy éjszakai útvonal, táplálkozóhely vagy pihenőhely történetét. Januárban a természet mintha jegyzetelne helyettünk: a fehér háttéren minden apró mozdulat nyoma megmarad egy időre.

Januári élet (Fotó: Dobronoki Dalma)

Mit figyelhetünk meg mi magunk?

Egy januári séta során érdemes lelassítani. Nézzük meg közelről a deres fűszálakat, a zúzmarával bevont ágakat, a fák kérgén futó repedéseket. A fagy nem rejtőzik – csak más léptékben dolgozik, mint amit megszoktunk.

A tél nem az élet hiányáról szól, hanem a formaalkotás csendes időszakáról. Amikor a természet kevesebb színnel, kevesebb mozgással dolgozik, de annál pontosabban rajzolja meg saját mintázatait. Januárban elég egy pillanatra megállni – és máris láthatóvá válik, hogyan alkot a hideg.

Januári természet (Fotó: Dobronoki Dalma)

The post Egy év a természet ritmusában – január appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Múzeumunk gyűjteményében vannak hegyközi, főleg keresztszemes hímzéssel készült kosárkendők, gyúrósurcok, vőfély kendők, kisebb-nagyobb terítők. Ezek között találunk két tele hímzett vásznat, s egy-két kisebb vászondarabot, amelynek funkciója nem sorolható be az előbbiek egyikébe sem. Azt nyomozzuk, mik ezek, honnan származnak?

Mit is láthatunk ezeken a vásznakon? Látszólagos összevisszaság van, hiszen különböző méretű, típusú, s az egyiken többféle színnel hímzett, de főleg sorokba rendezett betűket, számokat, sormintákat találunk. Mivel a betűk ÁBC sorrendben jelennek meg, a számok növekvő sorrendben, lehetett-e ez valami oktatás, tanítás eszköze? Igen, csak nem a betűvetést és olvasást, számolást tanították vele. Ezek a vásznak úgynevezett mintakendők, amelyen a hímzéstechnikát, a hímzéseken előforduló számok, betűk, sorminták kialakítását tanulták, gyakorolták a lányok.

Különböző betűtípusokat, sormintákat tartalmazó hímzett vásznak már a 18. század előtt megjelentek, de ebben az időszakban kezdett egységesedni a ma ismert forma. Ennek lényege az volt, hogy a különböző minták egy-egy sorban, vagy félsorban megjelentek, ezzel a hímzéstechnikának a tanulása, a hímzés gyakorlása, a minta megtanulása, és magának a mintának a továbbélése is biztosítva volt. Hazánkban a hímzésminta-kendő kevésbé elterjedt, mint német területeken, vagy Angliában, azzal ellentétben, hogy egyébként a hímzés maga, a magyarság népművészetében különösen jelentős. A 19. század vége felé az iskolai oktatásban is megjelent, hiszen a lányoknak kézimunka keretében hímzést is tanítottak, ekkor több mintakendő született. Előfordult, hogy a minták között a készítő nevét, a készítés helyét és idejét is ráhímezték a kendőkre.

A múzeum gyűjteményében lévő két vászon is ehhez az időszakhoz kapcsolódik. A pirossal hímzett darabon – ami korábban került hozzánk – a K. E. monogram, valamint SA. UJHELY. 1906. JUN 21 felirat olvasható. A másik mintakendőn – amihez Rák György adományaként jutottunk -, a Gelencsér Mariska 1887. feliratot találjuk. A hímzett dátumokat általában kritikával kezelem, mert előfordul, hogy egy műtárgyat korábbinak szeretnének feltűntetni, ezért direkt írnak, vésnek, akár hímeznek korábbi dátumot rá. Érdemes megvizsgálni ilyenkor a tárgy állapotát, a felhasznált anyagokat, hogy tükrözik-e valóban a kor megjelölést. Esetünkben azt gondolom, hogy a készítés éve kerülhetett a két mintakendőre.

A Gelencsér Mariska által készített hímzésen feltűnt, hogy a szőlős mintát már láttam valahol. A raktár textiles szekrényében nem kellett sokat keresni, hogy két olyan vőfélykendőt és egy terítőt is találjak, amin rendkívül hasonló a mintázat. A terítőnek az érdekessége, hogy az nem hímzett, hanem szövött. A hímzésmintákkal sokszor a szövőszéken elkészíthető mintákat igyekeztek lemásolni, utánozni. Ez az egyezés itt annyira meggyőző, hogy nem lehetett véletlen, egy a térségünkben népszerű, elterjedt mintáról van szó.

Darmos István

Forrás:
Verebélyi Kincső: Jegyzetek a hímzésminta-kendők történetéhez. In: A Nógrád megyei múzeumok évkönyve 2001. 183-189. o.
Magyar Néprajzi Lexikon, hímzés szócikk

Fotó:
Szoboszlay Marcell

The post Nyomozás a múzeumban XVII. appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Gyűjteményünkben található több sárospataki kerámia tárgy. Ezek közül 2 tányért és egy kis korsót igyekeztem tüzetesebben megvizsgálni. A három tárgy közül kettőn Sárospatak felirat olvasható, így a készítés helyét nem nehéz meghatározni. A fazekas, vagy a tarkázó személye már nem ilyen egyértelmű. Sajnos a kerámia edényeken ritkán található alkotói jelzés, fenékbélyeg. Ezek közül is csak az egyiken van egy valószínűleg a korábbi tulajdonos, gyűjtő által a fenekére ceruzával ráírt Sárospatak felirat és egy a masszába benyomott SZ B jelzés. Lássuk az edények formáját. Ez a jelzett egy mélytányér, ún. alacsony sincű forma, jellemző terméke a pataki fazekasoknak, később is sok ilyen tányér készült.

A másik egy a mai leveses tányérokhoz hasonló, szélesebb peremű sinces tányér. Ez korábban ritkábban használt tányér forma volt. A korsó egyfülű, csörgős, csöcsös korsó, nem igazán jellemző a sárospataki fazekasokra, hogy sok ilyet készítettek volna. Nézzük a díszítést. Mindhárom tárgynak az alapszíne fekete, ami a fehér alapszín mellett – talán részben az ungvári kerámia hatására – a pataki kerámiára jellemzővé vált. A díszítésre használt színek – a veres, zöld, fakó, fehér – is jellemzőek, bár a korsón kék és sárga is előfordul, ez utóbbiak itt ritkábban használt színek. Mindhárom darabon látható a fehér írókázott minta, és az ecsettel felvitt színes díszítés.

Az első tányér közepén egy gyöngyvirág látható, amely a pataki fazekas termékeken nem a leggyakrabban ábrázolt virág volt, s azokon az edényeken, amelyeket én eddig láttam, inkább koszorú szerűen vagy virágcsokorban elhelyezve jelentek meg, nem így önálló díszként. A tányéron látható egy „pikkelyhez” hasonló szerkesztésű díszítés, ez köti össze a másik tányérral, amelynek a peremet szintén ez a motívum uralja. E tányér közepén egy fehér szirmú virág látható, engem ez a havasi gyopárra emlékeztet, ez sem a leggyakoribb motívuma a pataki kerámiaművességnek. A korsón egy gerberára emlékeztető virágot láthatunk, ami szintén nem egy gyakran használt motívum. Ezen és a laposabb tányéron egy-egy Sárospatak felirat tanúskodik arról, hogy a tárgyak nem használati edénynek, hanem emléktárgynak, dísztárgynak készültek.

Igaz, nincs grafológiai gyakorlatom, de a két Sárospatak feliratot megvizsgálva találunk egyezéseket. Az S kialakítása, az r formázása, vagy az o s betűk összekötése arra enged következtetni, hogy egy kéz munkájáról van szó. A Rákóczi Múzeum egyik időszaki kiállításán látott, a Szkircsák család által 1938-ban készített, datált, és Sárospatak felirattal ellátott tányérral összehasonlítottam a vizsgált tárgyakat. Az S betű kialakítása, valamint az os betűk összekötése nagyon hasonlít a mi tárgyainkon látottakhoz. Az már csak érdekesség, hogy a Rákóczi Múzeum tányérjának virágkompozíciójában megjelenik a gyöngyvirág is. Ennek kapcsán megállapíthatjuk, hogy nagy valószínűséggel ugyanaz a tarkázó díszítette a kiállításon látott tányért, mint a mi kerámiáinkat. Az írásom elején említettem az egyik tárgyon a masszába nyomott SZ B jelzést. Ez arra utal, hogy azt Szkircsák Bertalan készítette. Mivel a tágyakat már a díszítésük alapján összekötöttük, talán nem merészség kijelenteni, hogy edényeink Szkircsák Bertalan keze alól kerültek ki, s ezeket nagy valószínűséggel felesége tarkázta.

Szkircsák Bertalan 1890-ben került Patakra, Ungvárról, ahol elsajátította a fazekas mesterség alapjait. Itt először Kiss István, majd Czibere János fazekas mesterek segédje volt. 1896-tól 1949-ben bekövetkezett haláláig önálló műhelyt üzemeltetett, ahol a segédek mellett felsége és gyermekei is vele dolgoztak. Halála után a felesége vitte tovább a műhelyt, s 1953-ban elnyerte a Népművészet Mestere címet. Mivel a mi három tárgyunk is Szkircsák Bertalanhoz és családjához köthető, így a készítés idejét a 20. század első felében határozhatjuk meg.

Forrás:
Martinák Márta: A pataki kerámia hagyományai. In: Zempléni Múzsa, 2006/1.
http://nepmuveszetmesterei.hu/ (Szkircsák Bertalanné)

Fotó: Szoboszlay Marcell

The post Nyomozás a múzeumban XVI. appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Múzeumunk gyűjteményében vannak hímzett terítők, kosárkendők, s van számos keretezett festmény is. Nemrégiben fedeztem fel, hogy van olyan hímzésünk a raktárban, amit egykor keretbe foglaltak. Az alkotás hátoldalának felirata szerint Dr. Mihályik Szidorné, alsódabasi Halász Matild kézimunkája. Az is leolvasható a hátoldalról, hogy az alkotó 1847-ben született, és 1921-ben hunyt el. A leltári kartonról sem sokkal többet tudtunk meg, csupán annyit, hogy Dr. Gyulai Zsigmondné ajándékozta 1994-ben múzeumunknak, a megnevezés szerint úrihímzés. Mihályik Szidor neve ismerős volt nekem, hiszen néhány éve egy másik hozzá kapcsolódó tárggyal – egy ezüst serleggel – is foglalkoztam, amely szintén a gyűjteményünkben van. Erről munkatársaimmal készítettünk egy videót a „Gondolatok a raktárban” sorozatban.

A tárgy érdekessége miatt úgy döntöttem, nyomozok kicsit, megpróbálok minél többet kideríteni az alkotóról, és magáról e keretezett hímzésről. Nem sokat kellett keresgetni, hogy a dabasi Halász családra rátaláljak. A magyar nemesi családok között tartják számon, címeres nemeslevelet 1669-ben Ferenc és gyermekei kaptak. Címerükben vérével fiókáit etető pelikán látható kék pajzsban. Halász Ferenc szerteágazó családfáját böngészve leszármazottai között találjuk Halász Matildot. Dédapja János – 1701-1766 -, nagyszülei Péter – 1748-1809 – és Gombai Mária, édesapja Halász Zsigmond – 1793-1851, édesanyja Mária Mende de Mansfeld -1820-1870- egy másik nemesi család sarja. Sajnos az általam látott családfa adatai hiányosak, Halász Matild születési dátumát sem tartalmazzák, így a kép hátoldalára kézzel írott adatokat fogadjuk el. Érdekesség, hogy házastársaként Mihalek Izidor szerepel, aki a Pallas nagy lexikona szerint Mihályik Izidor s 1841-ben született, s mindkét névváltozat egyetlen embert jelöl, Dr. Mihályik Szidort, aki más források szerint 1837 és 1901 között élt. A dabasi Halász család történetét kutatta Valentyik Ferenc helytörténész is, munkáiból a család történetétek számos részletét megtudhatják. Ő fogalmazta meg az alábbiakat:

„A dabasi Halászok kezdetektől fogva haladó nézeteket vallottak. Szép számmal kerültek ki soraikból nagy hazafiak, politikusok, katonák, és akadt köztük akadémikus, továbbá művészi vénával megáldott irodalmi tehetség is. Befolyásuk révén elsősorban a megyei közéletet irányították, de olykor az országos folyamatokra is hatással voltak. Templomokat építtettek, alapítványaikkal oktatási intézményeket támogattak, tehetséges, szegénysorú fiatalokat taníttattak.”

Az előző megállapítást támasztja alá az a tény, hogy a család egy másik ágából Halász Mária és nővére Zsuzsanna teljes ingatlanvagyonukat – 114 kataszteri holdat – és 10.000 koronát adományoztak az alsódabasi katolikus templom építtetésére. Érdekesség és kapcsolódási pont Sátoraljaújhellyel a Kossuth család. Az említett Halász Mária gyermekként párszáz méterre lakott az 1838-ban bebörtönzött Kossuth Lajos Dabasra költöző családjától. Cselédje rendszeresen járt a Bényey fiskális házába, akinél Kossuthék laktak, az ő visszaemlékezéseiből vetette papírra Gróf Vay Sándor az alábbiakat

„Egészen tisztán emlékszem rájuk. Ott laktak a mai Pollák-féle házban. Abban az időben ez a ház a Bényey fiskális háza volt… Azt is elmondta Szucsánszkiné, hogy Bényey semmi bért nem fogadott el Kossuthéktól, s hogy ő naponta látta a Kossuth lányokat, vagy cselédjüket, mert kerti veteményeket, túrót, tejfölt hordattak tőlük. Ilyenkor rendesen megkérdezte az akkor még fiatal Mari kisasszony, hogy mit csinál a néni – Kossuthné -, vagy a tekintetes úr (Kossuth László). A cseléd rendesen azt felelte: ír, meg olvas, aztán sokat szomorkodik. Az öreg Kossuth valóban sokat bánkódott Lajos fiának sorsa felett…”

Dabas – Sátoraljaújhelyhez hasonlóan – őrzi a Kossuth család emlékét. Kossuth Lajos édesapját, Kossuth Lászlót 1839-ben itt temették el, később nyughelye fölé vörös márvány síremléket készíttettek, amely a mai napig ott megtalálható.

E kis kitérő után térjünk vissza a Halász Matild által készített úrihímzésre. Maga a kifejezés 1918 után került a szóhasználatba, addig a régi magyar hímzés megjelölést használták. Korábban – a17-18. században – jellemzője volt az úrihímzésnek, hogy sokszor egy-két színt, s általában arany vagy ezüst szálakat használtak. Híres volt Lorántffy Zsuzsanna pataki hímzőműhelye, erről említi Szőcsné Gazda Enikő, hogy a fémszálakat sokáig külföldi kereskedők hozták be, de a Rákócziak korában Sárospatakra fémszálhúzó mestereket telepítettek. Később színesedett a hímzés, amelynek fő motívumai a növények virágok, de sokszor állat, vagy akár emberábrázolás is előfordult. Főleg a reneszánsz időszakában a gránátalma, tulipán, pálmalevél, törökös-keleties motívumok voltak népszerűek. Az egyházaknak készült darabokon természetesen a vallási szimbolika is megjelent.

A Halász Matild által készített hímzés viszonylag késői, az 1860-as évek és 1921 között készülhetett. Nincs rajta fémszálas hímzés, ember vagy állatábrázolás. Az aprólékos munkával készült alkotáson felismerni vélem a száröltést, laposöltést és a keresztszemes öltés különböző változatait, hímzés szakértő erről pontosabb képet tudna adni. A valószínűleg egykor ragyogó színekben pompázó textília mára kissé megfakult, hiszen nem a szekrény mélyén őrizgették, hanem valahová ki lehetett akasztva. Rajta folyómintát láthatunk, zöld levelekkel, barna és zöld szárakkal, kacsokkal, kék és rózsaszín virágokkal. Egy-egy szín több árnyalata is megtalálható. Legjobban azonosítható virág a tulipán, amely a kék szín különböző árnyalataiból áll. Ez az úrihímzés és a magyar paraszti hímző kultúra egyik leggyakoribb motívuma is. Szintén sötétebb, s világosabb kék színekkel hímzett egy másik virág – talán valamilyen liliom féle – amelynek közepéből kacskaringós minta nő ki. Hasonlót láthatunk a Szőcsné Gazda Enikő által közölt tanulmány mellékletei között, egy 17. századi szilágysági hímzésen. Az előző virágokból 3-3 darab, míg egy rózsaszín virágból két darab látható a textílián. A rózsaszín virág szirmai is szépen árnyaltak, s még mintázatuk is többféle. A hímzett textil funkcióját nem ismerjük, a nemes kisasszonyok sokszor templomi terítőket, abroszokat, párna- és lepedővégeket, egyes ruhadarabjaikat, keszkenőiket, jegykendőiket díszítették hímzéssel. Ha nem lenne bekeretezve, a hosszúkás formája miatt valamiféle futó terítőnek gondolhatnánk. Keretezve dísze lehetett a Halász kastély szalonjának, vagy valamely szobájának. Az sem kizárt, hogy nem magában volt kiakasztva, hanem esetleg párban, vagy egy hármas kompozíció egyik szélső része lehetett. Elképzelhető az is, hogy nem faliképnek készült, később kapott keretezést. Azt, hogy ez az eredeti mérete, vagy egy nagyobb, esetleg hosszabb darabból lett utólag elvágva talán akkor tudnánk megállapítani, ha kivennénk a keretből, s látnánk, el van-e dolgozva a széle.  A fehér keret arany szegélyekkel 20. századi. Hasonlót láttam már templomi szentképek kereteként is, de itt a hímzésben vallási szimbólumok nincsenek, tehát nem gondolom, hogy templomot díszített egykoron.

Sok mindent kiderítettünk erről a hímzésről, s alkotójáról, persze maradtak még titkok. Talán az is a célja egy ilyen írásnak, hogy egy tárgy kapcsán számos információt összegyűjtsünk a korszakról, amelyben készült, az alkotóról, annak családjáról, vagy jelen esetben az úrihímzés történetéről. Számomra izgalmas, hogy egy Dabashoz kapcsolódó műtárgy történetében felbukkannak sátoraljaújhelyi, vagy sárospataki vonatkozások is. Amikor hozzákezdtem az íráshoz, ez eszembe sem jutott, időközben, ahogy kutattam, olvastam, akkor kerültek elém ezek az információk. Kollégám fotói nagyon szép részleteket mutatnak a hímzésből, élénkek rajta a színek, a valóságban ez a több mint 100 éves textília azért sokkal fakóbb.

Forrás:

Valentyik Ferenc: A dabasi Halász család történetének válogatott bibliográfiája. 2022., Antológia Kiadó, Lakitelek

Gróf Vay Sándor: Kossuth Lajos családja. Pesti Hírlap, 1902. szeptember 19. (http://epa.niif.hu/) Honismeret 49. évfolyam, 1-es szám.

www.dabas.hu

muvelodes.net/enciklopedia/regi-magyar-urihimzesek

Szőcsné Gazda Enikő: Adatok az úrihímzések történetéhez (www.sulinet.hu)

www.youtube.com/watch?v=Q9tl8Js7PgQ

Fotó: Szoboszlay Marcell

The post Nyomozás a múzeumban XV. appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Megdobban a szív: életek százait rejti eme kis tó, s azok, akik itt élnek, nem is tudják, mennyire különlegesek. Ha most nappal lenne, gyors röptű szitakötőket látnék. Kötődnek a vízhez, lárváiknak ad ez otthont. A szitakötő lárvák évekig fejlődnek a vizekben, s ha eljön az idő, a lárva életében először elhagyja a vizet, kimászik egy erősebb növényi részre, vagy akár kőre, és utoljára veti le lárvabőrét: imágóvá vedlik. Elkezdődik szárazföldi élete, ő lesz a levegő rovar ura. Talán nehéz elképzelni, hogy sok millió évvel ezelőtt a szitakötők őseinek szárnyfesztávolsága akár a 70 cm-t is elérhette, de így volt.

Kifejlett szitakötő

S ahogy ezen elmélkedek, eszembe jutnak a tegzesek. Micsoda építészek ezek! A vízben fejlődő lárva teste védelméért különböző, a víztestben hozzáférhető anyagokból épít magának lakócsövet: homokszemek, apró kavicsok, növényi részek, magvak, mind-mind építőanyagként szolgálhatnak. Malterként a saját maguk által kiválasztott ragasztóanyagot használnak.

Egy tegzes lakócsöve

Hajoljunk le a vízparton, nézzünk bele a vízbe: számtalan apró rovart pillanthatunk meg. Megannyi rovarcsalád számos képviselőjét. Számukra (is) elengedhetetlen a víz. Csíborok, csíkbogarak, mennyi-mennyi élet. A felszín is hemzseg: keringőbogarak, molnárkák könnyed táncot járnak a vízfelszínen, ügyesen használva ki a felületi feszültséget. S néhány futrinka már most a parton szaladgál.

Poloska a vízfelszínen

Teszek néhány lépést a nádas irányába, és a nedves parton apró csigaházakat pillantok meg. Csupán négyet, ötöt, de ott vannak. Talán sokszor azt gondoljuk, csigák csak a szárazföldön élnek, de ott vannak ők a vizekben is. Apró rákocskák, kagylók és férgek között élik mindennapjaikat. Ezeknek is, mint minden élőnek a Földön, megvan a szerepe, fontos részei az ökoszisztéma táplálékhálózatainak.

Nagy mocsárcsiga

Kisgyerek voltam, amikor először láttam ebihalakat. Ugyanitt, csak sok évvel korábban. A sekélyebb vizekben cikáznak, fejlődnek, növekednek, hogy egy nap kifejlett békaként hagyhassák el a vizet. Kétéltűek, mondják rájuk hangzatosan. A gőték, szalamandrák, szintén kétéltűek: egyedfejlődésük kezdeti szakaszában a vizekben élnek. Kedvelem a gőtéket, különleges lények. Ott vannak a tavakban, sőt még az erdei pocsolyákban is. Sokszor elgondolkozom egy apró víz élővilágát figyelve, számukra ez a pocsolya maga a világ. Nincsenek nagy igényeik. Csodálom őket.

Kétéltűek

Felnézek az egyre sötétedő égboltra, egy ragadozó madár körvonalait pillantom meg.

– Sas! – ujjongok magamban. Közelebb érve látom, csupán egy ölyv. Máskor, talán a délelőtti órákban még sasokat is megfigyelhetnék, és a védett madáróriások mellett képviseltetnék magukat más madarak is. Gémek, kócsagok, gólyák, fecskék, szerkők. A környező bokrokon cinegék, sármányok. Egy nagy közösség ez, sok madárbarát kedvence.

– Bölömbika! – suttogom magamban, miközben meghallom jellegzetes, távolban szóló kürtre emlékeztető hangját.

– Van itt minden, ami szem-szájnak ingere.

Tovább sétálok. Egyre hűvösebb van, de a fény még mindig elengedő a szemlélődéshez. Finom lábnyomokat pillantok meg a sárban: vidra. Hol bújkálhat? A közelben lehet. Vajon hány hallal csillapítja ma étvágyát? Talán olykor-olykor a róka is erre téved. Na meg az őzek! A tó mögötti nádason túl a szántás, rajta, akárhányszor járok erre, őzeket látok. Mozgásuk lenyűgöz. Ősszel pedig szarvasbőgéstől zeng a mocsár.

Őz

Mennyi élet… Akárhányszor megyek mindig más és más arcát mutatja a tó és környezete. Tipikus vizes élőhely a maga számtalan értékével. Értékekkel, amelyek becsülendők, hogy az elkövetkezendő nemzedékek is részesei lehessenek a csodának.

S ahogy ott állok, figyelve a vizet, lassan ránk száll az este. Rám, és mindenre ami él, létezik, mozog, és felragyognak az első csillagok.

Fotók: Dobronoki Dalma, Hegyessy Gábor (nagy mocsárcsiga)

The post Tavasszal a tónál appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Igaz-e az, hogy a múzeumok életében meghatározó szerepet játszik a kommunikáció? Igaz. A múzeum nem egy olyan értelemben vett kutatóintézet, mint az egyetemek, vagy azok a szerveztek, intézmények, amelyek nevükben is feltüntetik: kutatóintézet. Annak ellenére, hogy a muzeális intézményekben is komoly kutatói munka folyik, az ezekben őrzött értékes információk számos kutatás alapját képezik, még is van egy alapvető különbség: a kommunikáció.

A múzeum, mint híd

A múzeum egyfajta hidat képez a tudomány és a laikus közönség előtt. Érthető, izgalmas formában adja át az érdeklődőknek a tudást. A szakzsargon megfelelő mértékű elhagyásával teszi befogadásra alkalmassá a tudást. A cél az, hogy felkeltse az érdeklődést. Személy szerint úgy vélem, hogy ha szeretnénk a szakmai utánpótlást, szükség van már egészen fiatal kortól kezdve a gyerekek érzékenyítésére. Egy nagyon közismert példa: ha az emberrel már egészen kicsi korától kezdve megismertetik a könyvekben rejlő világot, jó eséllyel olvasó felnőtt válik belőle. Nyitott lesz az olvasásra, és ahogy anno kedvenc mesekönyvei, úgy később a kedvenc regényei fognak ott sorakozni a polcán. Az olvasás társadalmi rétegtől és anyagi háttértől függetlenül mindenkinek adott lenne, hiszen nem szükséges könyveket vásárolni, ha azokat a könyvtárból is ki tudjuk kölcsönözni. Például az Országos Széchényi Könyvtárba a teljes árú éves olvasójegy 2500 Ft új belépők számára. Ennek a megújítása már csak 2000 Ft. (2024-es adatok.)

Nincs ez másképpen a természettudományokkal sem. Ha a fiatalnak, legyen az akár óvodás vagy középiskolás megmutatjuk, miért érdekes az, amit csinálunk, ha segítünk neki megérteni az élővilág alapvető működéseit, az már jó alap lehet arra, hogy a jövőben egy, a környezetét és önmagát, mint biológiai lényt jobban ismerő és értő egyén legyen. Azonban tanulni, új ismereteket szerezni sosem késő, és saját tapasztalatból mondhatom azt is, hogy számos felnőtt, legyen az akár egy ifjú vagy akár egy idős ember, egyaránt képesek rácsodálkozni a természetre, és sokszor vannak igazán jó meglátásaik. A múzeumi látogatások pedig többek között különböző tévképzetek eloszlatására is alkalmasak.

A múzeum és az ismeretterjesztés

A múzeumok kommunikációja nem csak a kiállítás tereiben zajlik, hanem egyre inkább helyt kap az online tér. A különböző internetes felületek remek lehetőséget biztosítanak az információ átadásra, a tanulásra, és a kommentek írásával még a kérdezésre is adott a lehetőség.

Amikor egy múzeumi szakember, muzeológus kifelé kommunikál, tegye azt akár szakvezetések vagy ismeretterjesztő tartalmak készítésével, sosem szabad elfeledkeznie a célközönségről. A célközönség pedig nem egy másik biológus, vagy régész vagy bármilyen egyéb kutató az adott szakterületen. Persze a szakmabeliekhez is elérhetnek és el is érnek ezek a kommunikációs csatornák, de többségében az adott tudományterületen laikus, de érdeklődő személyeket ér el, és pontosan ők is a cél. Hiszen azt szeretnénk, hogy a múzeumokban zajló munka, az adott tudományterületekhez tartozó tudásanyag ne csak egy szűk rétegben, hanem szélesebb körökben terjedjen és minél több emberhez eljuthasson. Én azt szoktam mondani, hogy ha 100 emberből akár már 1 is másképpen kezd el tekinteni önmagára, az életműködéseire, és a környezetére, már megérte. Ijesztő volt olvasni a koronavírus-járvány során mennyire hiányos ismeretekkel rendelkeznek az emberek a saját maguk szervezetét tekintve, arról már nem is beszélve, hogy sajnos az emberek többsége az alapvető immunológiai működésekkel sincs tisztában. Ez persze nem baj, viszont a tanulás, az új ismeretek szerzése, a szakemberek megkérdezése mindig adott. Ahogy mondani szokták, a jó pap holtig tanul. Senki nem tud mindent, és minél mélyebbre ássa magát egy ember egy adott témakör mélységeiben, egyre inkább rájön, az egészet tekintve milyen keveset tud még.

Jól kommunikálni

Napjaink múzeumaiban szinte elengedhetetlen a közösségi médiában való megjelenés, és mint ahogy a példa mutatja, a blogírás is. Üdítő olvasni azon muzeológusok írásait, ahol adott téma úgy van kifejtve, hogy az szinte mindenki számára érthető. Amikor az adott kutató célja, hogy a tudást, az ismereteket minél szélesebb körbe eljuttathassa. Valljuk be, ha egy monoton, szakzsargonnal teletűzdelt szöveg látna napvilágot, kevés ember olvasná el, és még kevesebb válna a blog rendszeres olvasójává. Senki nem olvas szívesen olyan írásokat, ahol minden második szó szakszó. Azok az írások más fórumra valók. A tudományos folyóiratok, szakmai konferenciák kiváló lehetőséget nyújtanak a tudomány eredményeinek szakmai szinten történő megvitatására.

Amíg nem dolgoztam múzeumban, én sem gondoltam volna, hogy a múzeumi élet ennyire összetett. A talán sokak által kevésbé ismert pályának viszont megannyi szépsége van, melyek közül az egyik legnagyobb szépsége, amikor hatékonyan adhatjuk át a tudást. Amikor a látogató elégedett megy el a múzeumból, vagy amikor kijelenti, nem gondolta volna, hogy egy múzeum ennyire jó lehet. Szívet melengető élmény, amikor a különböző rendezvényeken érdeklődő fiatalokkal találkozunk. Szép dolog kutatással foglalkozni, hasonlóan emberekkel is, de talán a muzeológusi pálya legnagyobb kihívása (a szó legjobb értelmében) hidat építeni a kettő között.

Fotó: Szoboszlay Marcell

The post Múzeumi kommunikáció appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Múzeumunkba nemrégiben bekerült egy Erdőbényei Fürdő feliratú lapos, ún. gyógyszeres üvegpohár, amelyen egy színes kép is található, rajta egy épület homlokzata. Ismerős volt a kép, a polcon kis keresés után meg is találtam egy korábban hozzánk került poharat, amelyen nagyon hasonló elhelyezéssel, ugyanaz az épület látható, Erdőbényei Emlék felirattal. Ha az üvegtárgyakon nincs fenékbélyeg, vagy gyártói jelzés, és nem nagyon jellegzetes a díszítése, akkor a gyártás helyét nehéz meghatározni. Esetünkben sincs ez másképp, hiszen semmilyen jelzés nincs a poharakon.

Erdőbényei emlékpoharak (Fotó: Szoboszlay Marcell)

A 19. század első felében kezdett divatba jönni, második felében erősödött, s a 20. század elején öltött tömeges méreteket a kirándulóhelyek, fürdőhelyek felkeresése. Az emberekben kialakult egy igény az utazásra, az idegenforgalom jelentősen növekedett, ez köszönhető a közlekedés – többek között a vasút – fejlődésének, és a megerősödő polgárságnak. Míg korábban csak a tehetősebbek – nemesek, gyárosok, nagykereskedők – engedhették meg maguknak a nyaralást, kirándulást, ebben az időben már a polgári lakosság is felfedezte magának a Balatont, az egyéb kiránduló- és fürdőhelyeket. Ez egyenesen hozta magával az igényt arra, hogy valamiféle emléktárgyat vihessenek magukkal a kirándulásról az emberek. Az emléktárgyak gyártása, árusítása új megélhetési forrás volt, a mai napig is virágzik ez az ipar. Egyik ága ennek a vallási központokhoz, búcsújáró helyekhez kapcsolódott, számos kerámia és porcelán tárgy van múzeumunkban is Máriagyüdről, Besnyőről, Máriaremetéről. Szintén akadnak kirándulóhelyekhez kapcsolódó csészék, poharak, kistányérok a raktári polcokon. A gyári emléktárgyak sokszor úgy készültek, hogy a festetlen csészéket, poharakat nagy számban megvásárolták, s erre kerültek rá különböző technikákkal a matricák, épületekről, szobrokról, városképekről, feliratokkal, esetleg utólagos aranyozással, némi kézi festéssel. Valószínűleg így készültek erdőbényei poharaink is. Hogy ilyen ajándéktárgyak készültek, az azt feltételezi, hogy kedvelt hely lehetett az erdőbényei fürdő, bár manapság a neves fürdőközpontok között e települést nem tartják számon, sokkal inkább híres a bortermelésről, szüreti hagyományairól, vagy éppen a kádármesterségről.

Fürdő Erdőbényén (KFM – archívum)

A képeslapok is arról tanúskodnak, hogy egykor jelentős fürdőélet volt Bényén. Nem sokat kellett keresgélni, hogy kiderüljön, Fehér József, múzeumunk korábbi igazgatója feldolgozta a fürdő történetét. Eszerint az első említést Szirmay Antalnak köszönhetjük, 1803-ban kiadott „Notitia topographica Zempléniensis” című művében. Ekkor a 19. század második feléig a Szirmay család birtokolta ezt a területet. Tudományos igényű írás először Mindszenti Dánieltől jelent meg, aki 1831-ben felsorolta térségünk fürdőhelyeit, közöttük az „Erdő-Bényei fördőt”, amely „kölönösen a tagok öszve-zsugorodásában segédszert nyújt orvosi vizével”. 1848-ban Török József, „A két magyar haza elsőrangú gyógyvizei és fürdőintézetei” című munkájában a timsós, vasgálicos vizekhez sorolja a bényeit, megemlíti, hogy azt 1820-ban fedezték fel az uraság által elrendelt irtás alkalmával – ez egyébként ellent mond Szirmay korábbi említésének-, de akkor kiderült, hogy azt már „emlékezetet túlhaladó időktől fogva használják a nyomorék koldusok”. Ekkor a forrást az uraság kitisztíttatta, először kisebb, majd a növekvő látogatószám miatt nagyobb épületeket emeltek mellette. Ezt a gyógyvizet akkor többek között csúz, köszvény, ízületi bántalmak, fekélyek gyógyítására javasolták. Chyzer Kornél, Zemplén megyei főorvos 1877-ben egy kis füzetben összegezte az akkori ismereteket a fürdőről. A Sárospatakon kiadott „Az Erdő-Bényei fürdő ismertetése” című, „Útmutatás orvosok és betegek számára” alcímű munkában a helyrajzi viszonyokról, a fürdő idényről, árakról, a forrásról, a víz tulajdonságairól, ásványi összetételéről, hatásáról, a különböző gyógymódokról is ír alapos részletességgel. Kiderül a füzetből, hogy 1877 június 14-én a Zemplén-megyei Orvos-gyógyszerészegyletnek itt tartották a közgyűlését, valamint hogy ekkor több épület között egy 24 szobás fürdőház, számos kisebb épület, összesen 60 szoba várta az idelátogatókat, 19 fürdőszobával, 26 – kisebb részben porcelán, nagyobb részben fa – káddal, és étterem is volt. Ezt az építkezést a 19. század közepén Szirmay Ödönnek tulajdonítják. Számos más forrás is említi a fürdőt, Gross Lipót 1858-ban írt róla, Kun Zoltán 1900-ban, Erdős József 1911-ben, ezek a források is bizonyítják, hogy jelentős fürdőhelynek számított Erdőbénye. A Szirmayak után rövid időre Ferenczy Elek majd báró Waldbott Frigyes tulajdonába került a birtok. Ez utóbbi szintén jelentős fejlesztésekbe kezdett. 1898-ban építtette kőből az oszlopos, emeletes, 55.5 méter hosszú, 14.5 méter széles főépületet, a korábbi fa házak helyére. A fürdő a századfordulótól a II. világháborúig élte újabb fénykorát, ebben az időszakban 95 szoba, két vendéglő, 24 gyógyászati helyiség, réz és fa kádfürdőkkel, gőzfürdővel, iszapfürdőkkel, lábfürdőkkel állt a vendégek rendelkezésére. A fürdőkultúrához hozzátartozott az is, hogy állandó zenekari térzene, olvasóterem, játszószoba, tekepálya, céllövölde szolgálta a vendégek szórakozását, az étterem bálok, zenés mulatságok helyszíne volt. Egy 1937-es kiadványban tulajdonosként már Dr. Asztalos Kálmán és Társai vannak feltűntetve, akik először bérelték, majd 1930-ban megvásárolták a fürdőt. Ekkor medencefürdőt és szénsavas fürdőt is említenek a korábban leírtakon túl. 1945 után az államosítást ez az intézmény sem kerülte el, leromlottak épületei, történetében hányatott évtizedek következtek. Többek között hadiárvák, majd a Debreceni Agrártudományi Egyetem diákjainak üdülőhelye, a Megyei Tanács mezőgazdasági tanfolyamainak helyszíne, a Polgári Védelem Országos Parancsnokságának helyőrsége volt. 1988-ban rendeződött újra a sorsa, ekkor kapta meg a Magyar Honvédség, s napjainkig Honvéd Üdülőként működik. Miközben ezeket az adatokat olvastam, tudatosult bennem, hogy én is jártam már ott, rendezvényeken, lakodalomban. Bejutni nehéz, előzetesen engedélyt kell kérni, hiszen honvédségi objektum, viszont rendezett, van egy úszómedencéje is, s ott áll a poharakon látható épület, a víz korábbi nagyságrendű gyógyászati felhasználásnak azonban mára híre-hamva sincs.

Korabeli fénykép „Erdöbénye gyógyfürdő. Fehér ház és Kálmán lak.” felirattal (KFM archívum)

Nyomozásunk során a poharak gyártási helyét nem tudtuk kideríteni. Mivel a képeken látható épület 1898-ban épült, s ekkortól 1945-ig jelentős idegenforgalmi szerepe volt, így nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy poharaink ebből a korból valók. Mindemellett ennek az írásnak nem célja, hogy összefoglalja az erdőbényei fürdő történetét, sokkal inkább, hogy felkeltse az Önök érdeklődését a téma iránt. Aki többet szeretne megtudni erről a mára kissé elfeledett fürdőhelyről, annak ajánlom Fehér József, Chyzer Kornél, és más említett szerzők munkáit.

Erdőbényei képeslap (KFM archívum)

Forrás:

Chyzer Kornél: Az Erdő-Bényei fürdő ismertetése. Sárospatak, 1877.

Fehér József: Erdőbénye –Fürdő. Kézirat a Kazinczy Múzeum adattárában. Év nélkül.

Dr. Frank Miklós (szerk.): Magyarország fürdőinek, ásványvizeinek, üdülőhelyeinek ismertetése. Budapest, 1937.

The post Nyomozás a múzeumban XIV. appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

A 19. században Sátoraljaújhelyen és a többi hegyaljai településen is meghatározó gazdasági ág volt a szőlőművelés és a borászat. A borászat, a hozzá kapcsolódó kiszolgáló mesterségek és természetesen a borkereskedelem az egyik – ha nem a legfontosabb – tényező volt, mely a város és környéke fejlődését elősegítette. Az ún. „boldog békeidőkben” Sátoraljaújhely megyeszékhely lett, kiépült a vasútvonal és a hármas vasúti csomópont, valamint a közművek. A lakosságszám meredeken emelkedett, a város ígéretes fejlődési pályán állt a 19. század utolsó harmadában.  

A „filoxéravész” azonban megtörte ezt a lendület, kipusztítva a hegyaljai szőlők túlnyomó részét. A filoxéra nevű kártevő rovar (szőlőgyökértetű, korabeli nevén Phylloxera vastatrix, ma elfogadott megnevezése Daktulosphaira vitifolae) valószínűleg fertőzött szőlővesszőkkel került át Amerikából Európába, kártékony hatása az 1880-as évek elejétől mutatkozott meg tömeges méretekben Zemplén vármegyében is. Hiába igyekeztek a szakemberek és a központi hatalom is mindent elkövetni a szőlőterületek megmentéséért, hiába alakított Zemplén vármegyében Dókus József főispán közigazgatási szakemberekből, szőlészekből és természettudományokban jártas orvosokból álló „Filloxéra Bizottság”-ot, a pusztítást nem sikerült megakadályozni. Az újhelyi szőlőket 1887-ben érte el a dél felől terjedő vész és 1891-re többségük teljesen tönkrement.

A filoxéravész következményeinek érzékeltetésére néhány számadat: Tokaj-Hegyalja szőlőterülete 12000-13000 holdról 2100-2400 katasztrális holdra csökkent, a filoxéra előtt a szőlőterületek holdanként 1000-6000 korona közötti értéket képviseltek, utána viszont ezen területek ára 20-50 koronára zuhant. A filoxéra pusztítása a 20. század elejéig eltartott, s nemcsak a szőlőbirtokosokat, hanem a szőlőmunkákból élő kapásokat, vincelléreket és az ágazatot ellátó kézműves-kisiparos réteget is rendkívüli mértékben sújtotta. A munkájukat és megélhetésüket vesztő emberek tömege hagyta el a vármegyét.

A szakemberek idővel megtalálták a megoldást a kártevő ellen – amerikai szőlőtöveket hoztak és ebbe oltották az itteni fajtákat, mivel ezek gyökérzete ellenállóbb volt, illetve homokosabb talajra telepítették a szőlőket, mivel ott kevésbé terjed a filoxéra – és 1896-ban megkezdődött a szőlőterületek rekonstruálása. Addigra azonban nem maradt elegendő munkaerő a rigolírozás fáradtságos munkafolyamatának elvégzésére. Megoldást kellett hát találni, melyben elengedhetetlen volt az állam segítsége – mely egyebek mellett kedvező kamatozású hitel formájában valósult meg –, de a munkaerőhiányt önmagában ez nem tudta volna orvosolni, nem tudta volna „10 év alatt a pusztulás nyomait teljesen eltüntetni s a gazverte parlagokból ismét viruló édent alkotva, a nemzeti vagyon értékét sok-sok millióval megnövelni” – ahogy Czagány Ferenc írta A sátoraljaújhelyi szőlők felújításának tíz éves története című, 1906-ban megjelent munkájában.

Ahogy az Egy város 1000 arca című állandó várostörténeti kiállításunkban is kiderül, Sátoraljaújhelyt története során többször érték nagyon komoly kihívások, melyekre gyakran saját megoldást igyekezett találni, és általában talált is. Így történt ez a századfordulón, a kipusztult szőlők újratelepítésének esetében is – a hiányzó munkaerőt az országban addig egyedülálló módon, az újhelyi fogház elítéltjeinek munkájával váltották ki.

A vállalkozás sikerében, sőt tulajdonképpen abban, hogy egyáltalán elindulhatott ez a program, Schweitzer János kir. fogházfelügyelőnek volt elévülhetetlen érdeme. Az addig példa nélküli kísérletet ugyanis nem volt egyszerű végigvinni az akkori közigazgatáson. Hlavathy József akkori sátoraljaújhelyi kir. ügyészt nem volt könnyű meggyőzni, hogy a felügyelete alá rendelt rabokat a fogház falain kívüli munkára engedje. Ehhez végül csak úgy járult hozzá, hogy Schweitzer János minden felelősséget magára vállalt arra az esetre, ha valami balul ütne ki a munkák során. A Magyar királyi Igazságügy Ministérium 1783/897. számú igazságügyminiszteri rendeletben hozzájárult ahhoz, hogy „a felügyelete alatt álló kir. törvényszéki fogházból szőlőrigolirozásra rabmunkaerő engedélyeztessék” részletes feltételrendszer betartása mellett.

A kikötések közül csak néhány érdekesebbet emelnék most ki: a rabok külső munkára engedésének feltételei között rögzítették azt, hogy mennyi pénzt kell fizetni ezért a munkáért, mennyit kapnak ebből a rabok és ezt a pénzt hogyan használhatják fel, hogy változik az őrök ellátása, a rabok milyen emelt ételadagot kapjanak, hogyan kell gondoskodni a rabok és az őrök részére vihar esetén védett helyről, stb. Ahhoz képest, hogy nem volt példa korábban a rabok ilyen jellegű munkáltatására, figyelemre méltó alapossággal és átgondoltsággal határozták meg az egész vállalkozás feltételrendszerét. Olyan szintű részletszabályozás történt, hogy a rendelet előírta például azt, hogy hány dkg plusz ételadagot kapjanak a munkára kirendelt rabok (ráadásként „naponkint és fejenkint 3 deciliter fehér bor” is járt nekik), vagy „miután az őröket a rabok étrendjére szoritani nem lehet”, így az ő étkeztetésükről külön módon volt szükséges gondoskodni. Megszabta, hogy a rabmunkások a napi 10 kr jutalomban részesüljenek és „a keresmény fele megengedett magáncéljaikra felhasználható, másik fele pedig gyümölcsöztetőleg a szabályok értelmében a postatakarékpénztárba helyezendő el.” Az egész rendelet fölöttébb érdekes és tanulságos olvasmány nemcsak a közvetlen témát illetően, hanem az akkori közigazgatás működését és szakmaiságát, átgondoltságát is jól illusztrálja. Czagány Ferenc említett művében teljes terjedelmében idézi a rendeletet, mely bárki számára hozzáférhető a https://mek.oszk.hu/16400/16456/ oldalon.

A rendelethez számadási mintát is csatolt a minisztérium, azonban erre vonatkozóan Schweitzer fogházfelügyelő már a kezdet kezdetén felismerte, hogy ez az elszámolási minta nem lesz megfelelő minden felmerülő körülmény esetén, és kidolgozta saját számadási főkönyvét. Ezt a felettes hatóságok is elfogadták, sőt átvették.

Az első csoport rabmunkás – 10 fő elítélt egy őr felügyelete mellett – 1897. március 9-én vonult ki Dr. Rósenthal Sándor sátoraljaújhelyi ügyvéd szőlőjébe. Czagány Ferenc így írja le ezt az eseményt:

„Szokatlan látvány volt Saujhely város utcáin a rabok kivonulása. De szokatlan volt ez a fogház lakóinál is. Uj szellő kezdett lengeni a komor falak közt, mindannyija kimenni óhajtott a szabadban való munkára. Nem kellett soká várniok. Mikor a parlagok tulajdonosai meglátták azt a kitünően fegyelmezett, szorgalmasan dolgozó 10 ember munkájának produktumát a dr. Rósenthál szőlőjében: 3 nap múlva már szökni kellett a fogházfelügyelőnek a rabmunkásokat kérők serege és zaklatása elől. Március 20-án már 80, 31-én már 110 rab dolgozott az újhelyi parlagokban. És lön: hogy a 6-8 év óta terméketlen, bogáncsos, rőzsés föld felforgatva, uj illatot lehelve, az oltványok soraival büszkélkedett; a nagy ujjászületés megtörtént, az 1897. év tavasza egy gyönyörűséges jövő perspektíváját állította a már elcsüggedt szemlélő elé.

A munkaadók egymásnak adták a zordon fogház kapujának kilincsét. Uj életre kelt a szürke épület csendes belseje, de vele uj életre kelt egy milliókat kitevő közvagyont magában rejtő hegyvidék is. Mérhetetlen kincs adatott vissza itt a nemzetnek.”

A következő év tavaszára már országos híre volt az újhelyi szőlőfelújítási munkálatoknak, olyannyira, hogy Darányi Ignác földművelésügyi miniszter személyesen is leutazott Hegyaljára, hogy megszemlélje a szőlőterületeket és a felújítási munkálatokat.

Persze nem mindenki nézte jó szemmel a rabok általi szőlőmunkálatokat. „A magyarnak nemzeti betegsége, a széthúzás és okvetetlenkedés kezdé felütni hydra fejét a csecsemő korát élő, de nagy reménységgel biztató rekonstrukció életének történetében.

Szerencsére a jók, az okosan gondolkozók erősebbek voltak és nem sikerült a fejlő bimbót letörniük. Darányi Ignác miniszter hegyaljai útja elejét vágta a további intrikáknak, amelyek azután egyszer és mindenkorra el is vesztették lábuk alól a talajt és soha sem ismétlődtek meg, mert a fokozatos fejlődés folyamatán maguk az eszme ellenségei szégyenkeztek később és belátták, hogy az adott viszonyok közt leghálásabb dolog lesz, ha az uj kultúrát támogatni mindannyian vállvetve iparkodnak.”

A projekt tehát sikeresen beindult, a rabok munkájára nagyobb igény mutatkozott, mint amennyit az ki tudott elégíteni, ezért felmerült, hogy az újhelyi fogházban őrzött rabok létszámát növelni kell. Ezt a kassai kir. főügyész hozzájárulásával úgy érték el, hogy a 2 évnél rövidebb időre elítélt foglyok és rabok a kassai, beregszászi, lőcsei, eperjesi, miskolci és rimaszombati fogházakból átszállításra kerültek Sátoraljaújhelybe, ebből következően a fogházőrök létszáma 18-ról 32-re emelkedett. Az intézkedések hatására 1898. szeptemberére már 250 rabmunkás vonult ki naponta a szőlőkbe, 25 őr felügyelete mellett.

Fontos kiemelni azt is, hogy a fogház életének ilyetén átszervezése az őrök és a rabok életére is nagy hatással volt. Többször előfordult például, hogy a rabokkal kivezényelt őrök mellett a többi őrnek a törvényszéki tárgyalásokon kellett szolgálatot teljesíteni, és ennek következtében a fogházban a három őrmester kényszerült őrszolgálatra, a kapukulcsot pedig maga Schweitzer fogházfelügyelő kezelte. Ugyanakkor ez a mintaprogram a rabok életében is változást hozott, az akár 400 fős rablétszám mellett is évekig nem került sor fegyelmi büntetésre, a rabok halálozási száma pedig a kültéri munka előtti évek 20-30 körüli értékéről kevesebb, mint tizedére csökkent – mindez a rablétszám emelkedése mellett.   

Czagány Ferenc művében részletes kimutatást ad a szőlőfelújítási munkák 10 éves eredményéről, melyek közül a fő tételek a következők: közel 1500 holdnyi szőlőterület került újratelepítésre, az állam 156 ezer korona bevételre tett szert, a rabok 81 ezer korona tiszta jövedelmet szereztek munkájukkal, nagyságrendileg 2-300-al kevesebb rab vesztette életét (a szám becslés a korábbi fogházi elhalálozási statisztikai adatokból kiindulva).

De a puszta számokon túl fontos érzékeltetni azt is, hogy mit jelentett a lakosság mentalitása szempontjából ennek a programnak a sikere. A Zemplén című újság 1897. április 25-i számában ezt olvashatjuk: „A teljesen puszta, kedvezőtlen fekvésű parlag, melynek jövedelme a régi alacsony borárak mellett alig volt képes fedezni a műveltetés költségeit, most jobb áron kél el, mint ezelőtt termő állapotában. A szőlők vásárlása körül élénkség, valósógos börzei „hausse“ mutatkozik. Valóban az árfolyam ez idő szerint hallatlan magasságot ért el. Ha Tokaj-hegyaljánknak más vidékén is ilyen szorgalmat fejtenek ki a szőlőépités körül, bátran megjövendölhetjük, hogy a Hegyalja felújítása nem tartozik többé a beláthatatlan jövendő álmai közé, hanem olyan reménység, mely már a legközelebbi időben is teljesedésbe mehet.” Ez alapján a lakosság a filoxéra pusztítása után azt hihette, hogy a hegyaljai szőlőknek végképp befellegzett, évtizedeken belül ezek rekonstrukciója nem fog végbe menni, rövidtávon bizonyosan nincs remény az ágazat számára. A rabok általi szőlőrekonstrukció tehát a fizikai eredményei mellett a lakosság gondolkodását is megváltoztatta, egyrészt példát, mintát adott az elvégzendő munka tekintetében, másrészt visszaadta a reményt, hogy éveken belül is eredményeket lehet elérni, ha az állam és a lakosság együtt, összefogással dolgozik a közös cél érdekében.

A sátoraljaújhelyi fogház rabmunkásai által végzett szőlőrekonstrukciós program úttörő jellegű megoldást nyújtott az egész térséget és az egész országot sújtó problémára. Nem véletlen, hogy a térség és az ország más vidékein is átvették a példát, miután maga a földművelésügyi miniszter is elismerően vélekedett az elért eredményekről. A program sikere köszönhető volt a feltételek ritka együttállásának, melynek következtében mindenki jól járt, aki valamilyen formában részt vett benne. A rabok munkájukért fizetést és emelt élelmiszeradagot kaptak, elhagyhatták a fogházat és egészségi állapotuk is jobb lett, emellett az állam is bevételt realizált. A szőlőstulajdonosoknak csaknem 1500 holdnyi területen termett újra hegyaljai szőlő, ráadásul ezért kevesebbet kellett fizetniük, mintha piaci alapon felfogadott szőlőmunkásokkal végeztették volna el ugyanezt – feltéve, hogy találtak volna egyáltalán elegendő munkaerőt. Mindezek következtében a szőlőterületek értéke ismét magasba emelkedett, hiszen a lakosság is visszakapta a reményt, hogy évtizedek helyett évek alatt újra termővé tehető Hegyalja szőlőtermő vidéke.

A program motorja kétségtelenül Schweitzer János fogházfelügyelő volt, akit elismerésül magasabb fizetési fokozatba léptettek elő, sőt kitüntetésre terjesztették fel érdemeit az igazságügyminiszter felé, míg Hlavathy József kir. ügyészt kir. főügyészi-helyettesi címmel tüntették ki. A rabmunka szőlőtelepítésre és szőlőmunkákra való alkalmazása a sátoraljaújhelyi minta alapján, az itt kitalált és használt főkönyvek rendszeresítésével később az ország több más pontján is megjelent.

Felhasznált irodalom:

Csorba Csaba: Sátoraljaújhely városkönyve: 750 év krónikája. Sátoraljaújhely, 2011.

Czagány Ferencz: A SÁTORALJAÚJHELYI SZŐLŐK FELUJITÁSÁNAK TIZ ÉVES TÖRTÉNETE. Zemplén Könyvnyomtató Intézet, Sátoraljaújhely, 1906.

Sátoraljaújhely lexikona. (szerk.: Dr. Kováts Dániel). Sátoraljaújhely, 2001.

The post Szőlőrekonstrukció rabmunkával appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.

Nemrégiben azzal keresett meg bennünket Homola Krisztina, hogy egy kéziratos családtörténetet, valamint dédapjának, Hodovánszky Lászlónak 3 db nagyméretű festményét felajánlja a Kazinczy Múzeum számára. A korábbi igazgatóval, Fehér Józseffel is beszéltek már erről, most lett aktuális az adományozás. Mai nyomozásunk részben a képek alkotójára, másik részben arra vonatkozik, hogy mennyire közismert vagy elismert jelenleg az ő tevékenysége Sátoraljaújhelyben.

A családtörténet szerint Hodovánszky László lengyel származású volt, árvaságra jutott, nagybátyja nevelte fel. Magyarországon katonáskodott, majd egy lembergi leányt vett el, a lány szüleinek tiltása ellenére. Mivel Hodovánszky László katonaévei alatt jól érezte magát Magyarországon, Munkácson telepedtek le, ahol egy könyvkötőnél vállalt munkát, míg felesége a dohánygyárban dolgozott. Itt született első gyermekük Margitka, aki 6 hónaposan meghalt, 1905-ben második gyermekük Adelaide, hivatalosan Adél – akit később mindenki Etelkának hívott -, és harmadik gyermekük József. Munkácsról Kassára, majd Újhelybe költöztek, ahol 1914-ben negyedik gyermekük, István is megszületett. Lakásuk a Dobó utca 4. szám alatt volt. Ebben az időszakban kérték a honosítást és a magyar állampolgárságot, így az I. Világháborúban Hodovánszky László mint magyar katona szolgált. Később Sátoraljaújhelyben könyvkötő műhelyt nyitott – a mai főtéren a Kossuth szobor mögötti épületben volt a műhelye – , ahol 2 segédet is foglalkoztatott, felesége a Dohánygyárban helyezkedett el.

Ebben az épületben volt Hodovánszky László műhelye, fotó: Szoboszlay Marcell

Lánya, Adél segített neki a könyvkötészetben. Egy kis nyomozással megtaláltam az újhelyi temetőben Hodovánszky László sírkövét, aminek köszönhetően tudjuk, hogy 1940. július 31-én hunyt el, 66 évet élt, azaz 1874 a születési dátuma. Egy kopott porcelán portré is őrzi az emlékét. Felesége nem sokkal élte túl, 1946-ban hunyt el. Az adományozó dédunoka elmondása szerint nagyon jó kedélyű, vidám embernek ismerték, aki gyakran volt a műhelyben, főleg a segédeket irányította. A családi emlékezet megőrizte azt is, hogy jó kézügyességgel volt megáldva, szépen rajzolt és festett, ennek okán sokat utazott, sok időt töltött szenvedélyével. A múzeumunkhoz került 3 tájképén kívül az adományozó birtokában tudunk még 9 kisebb festményről, amelyek egy része akvarell, többsége olajfestmény. Sátoraljaújhelyben is él egy dédunoka, Tobozné Tálas Katalin, aki szintén őriz mintegy 10 darab festményt. Ezek többsége tájkép, egy akt és egy szentkép.  

Hodovánszky László festménye

Sátoraljaújhely Lexikonában nem találtam rá Hodovánszky László nevére. Könyvkötőként a 19. század második felében a Mádról ideköltöző Glück Jakabot és Glück Jakabnét említik, a náluk dolgozó Pick Adolffal együtt, valamint Lipsitz Bernát neve tűnik fel. Az 1931-es Iparos Almanachban Hesiler Zsigmond – Széchenyi tér 9. – és Hodovánszky Szaniszló – Fő út 10. – szerepel, mint könyvkötő. Valószínűleg itt Lászlóról van szó, Szaniszló nevű gyermeket, rokont, nem említ a családtörténet. Elképzelhető, hogy a László és ennek lengyel megfelelője Wladyslaw, Szaniszló keresztnév keveredése figyelhető meg.

Könyvkötó prések

A könyvkötést önálló mesterségként a 17. század végétől tartják nyilván, addig főleg kolostori műhelyekben, nyomdákban kötötték a könyvet. Térségünkben a Református Kollégium tevékenységének köszönhetően Sárospatakon foglalkoztak többen könyvkötészettel, Sátoraljaújhelyben kisebb igény volt erre. Nagyobb megrendelő talán néhány iskola, vagy a Vármegyeházában működő hivatal volt. A korabeli sajtóban nem találtuk meg a könyvkötő műhely hirdetését, ennek vagy az lehet oka, hogy nem akartak, esetleg nem tudtak hirdetésre költeni, vagy pedig állandó megrendelőknek dolgoztak. Ez utóbbi feltevést erősíti az, hogy a családi emlékezet szerint jó anyagi körülmények között éltek, s az újhelyi levéltárban lévő könyvek, levéltári iratok kötésének nagy részét ők végezték a két világháború között. Múzeumunk tárgyi anyagában két – a 20. század elejéről származó – könyvkötő prés emlékeztet az egykori mesterségre, amelyek Kerekes Emiltől vásárlás útján kerültek intézményünkbe, közel 35 évvel ezelőtt.

Könyvkötő prés-részlet

A könyvkötészet emléke megmaradt, de már nem Hodovánszky Lászlóra, hanem István fiának a feleségére, Sári nénire emlékeznek az Újhelyiek, aki az egykori műhely melletti lakásban lakott. Őt és a család többi tagját jó szívű, segítőkész embereknek ismerték.

A Lexikonban a festők között sincs említve Hodovánszky László neve. Felsorolni is nehéz a számos itt született, vagy itt élő, alkotó festőművészt, meg sem kísérlem összefoglalni Sátoraljaújhely képzőművészeti életét. Néhány nevet említek csupán, amelyekkel a Lexikonban találkozunk. Többek között Jencsik Béla, Kássa Gábor, Harasztos Gyula, a Petrasovszky család több tagja – Emánuel, Leó és Pál -, Takács Tibor, Sárdi Éva, Koncz József, Kerényi István, Hubay Miklós, Juhász Jenő, Kulits Kálmán, Lengyel Zoltán, Péter Sándor, Révész György, Romhányi Imre, Szabó Edit, Szabó János, Zakar Zoltán, Zsarnóczy Alajos nevét említik a 19-20. századi, itt született, vagy itt tevékenykedő alkotók között. Találunk szócikket olyan, e városban született képzőművészekről – Boruth Andorról, Bars (Bartizek) Lászlóról, Cserépy Árpádról, Haussmann Gézáról, Legenyei Pintér Jenőről, Horgonyi-Hradil Ágostonról, Hornyay Ödönről – akik országos, vagy nemzetközi hírnévre tettek szert. Többen vannak, akik ugyan nem itt születtek, de életük egy részét itt töltötték, alkottak is Sátoraljaújhelyben, köztük van Czinke Ferenc, Farkas Eszter, Farkas Lajosné Ómajtényi Éva, Kricsfalusi György, Lavotha Géza, Nemes Lampért József. Gross-Bettelheim Jolán – aki szintén neves képzőművész – Bettelheim Frigyes újhelyi orvos neje volt, néhány évet éltek itt, mielőtt kivándoroltak Amerikába. Az internet is szolgál információkkal a városhoz kapcsolódó művészekről. Révész Imre Sátoraljaújhelyben született Csebrai Imre néven, de Nagyszőlősön nevelkedett, európai hírű képzőművészként tartják számon. Csete Ildikó is e város szülötte, híres festőművész, textiltervező.

Könyvkötő prés-részlet

Ha Hodovánszky László életének eseményeiről nem is, de elhunytáról megemlékezett a korabeli sajtó. Gyászhíre a Zemplén című folyóiratban 1940.08.03-án jelent meg: „Sátoraljaújhely város dolgozó magyarsága ismét szegényebb lett egy példásan szorgalmas, ügybuzgó és lelkiismeretes tagjával. Hodovánszky László könyvkötő mester életének 67-ik évében hosszas szenvedés után elhunyt. Özvegyével és három gyermekével együtt széles körökben gyászolják az elhunytat, aki munkás életének ujhelyi évtizedei alatt érdemessé tette magát a megbecsülésre. Pénteken temették el, nagy részvét mellett.” Ugyanezen lapban 08.10-én özvegye és gyermekei rövid köszönetnyilvánítása is megjelent. 

Hodovánszky László festményei

Látható, hogy Hodovánszky László iparos és képzőművészeti tevékenységéről kevés információ gyűjthető össze, de tudunk arról, hogy legalább 22 db alkotása fennmaradt. Néhány napos nyomozásom során ennyit tudtam kideríteni, de bármilyen információt, amivel kiegészíthető az ő életműve, örömmel fogadunk Önöktől, olvasóktól.

Forrás:
Sátoraljaújhely Lexikona

Wikipedia

Kéziratos családtörténet

Szóbeli visszaemlékezések ( Homola Krisztina, Tobozné Tálas Katalin)

Iparos Almanach

Zemplén című folyóirat

Köszönet Gánóczi Gábornak segítségéért

Fotó:
Szoboszlay Marcell

The post Nyomozás a múzeumban XIII. appeared first on Kazinczy Ferenc Múzeum.