amikor Sátoraljaújhely példa volt az ország számára
A 19. században Sátoraljaújhelyen és a többi hegyaljai településen is meghatározó gazdasági ág volt a szőlőművelés és a borászat. A borászat, a hozzá kapcsolódó kiszolgáló mesterségek és természetesen a borkereskedelem az egyik – ha nem a legfontosabb – tényező volt, mely a város és környéke fejlődését elősegítette. Az ún. „boldog békeidőkben” Sátoraljaújhely megyeszékhely lett, kiépült a vasútvonal és a hármas vasúti csomópont, valamint a közművek. A lakosságszám meredeken emelkedett, a város ígéretes fejlődési pályán állt a 19. század utolsó harmadában.
A „filoxéravész” azonban megtörte ezt a lendület, kipusztítva a hegyaljai szőlők túlnyomó részét. A filoxéra nevű kártevő rovar (szőlőgyökértetű, korabeli nevén Phylloxera vastatrix, ma elfogadott megnevezése Daktulosphaira vitifolae) valószínűleg fertőzött szőlővesszőkkel került át Amerikából Európába, kártékony hatása az 1880-as évek elejétől mutatkozott meg tömeges méretekben Zemplén vármegyében is. Hiába igyekeztek a szakemberek és a központi hatalom is mindent elkövetni a szőlőterületek megmentéséért, hiába alakított Zemplén vármegyében Dókus József főispán közigazgatási szakemberekből, szőlészekből és természettudományokban jártas orvosokból álló „Filloxéra Bizottság”-ot, a pusztítást nem sikerült megakadályozni. Az újhelyi szőlőket 1887-ben érte el a dél felől terjedő vész és 1891-re többségük teljesen tönkrement.
A filoxéravész következményeinek érzékeltetésére néhány számadat: Tokaj-Hegyalja szőlőterülete 12000-13000 holdról 2100-2400 katasztrális holdra csökkent, a filoxéra előtt a szőlőterületek holdanként 1000-6000 korona közötti értéket képviseltek, utána viszont ezen területek ára 20-50 koronára zuhant. A filoxéra pusztítása a 20. század elejéig eltartott, s nemcsak a szőlőbirtokosokat, hanem a szőlőmunkákból élő kapásokat, vincelléreket és az ágazatot ellátó kézműves-kisiparos réteget is rendkívüli mértékben sújtotta. A munkájukat és megélhetésüket vesztő emberek tömege hagyta el a vármegyét.
A szakemberek idővel megtalálták a megoldást a kártevő ellen – amerikai szőlőtöveket hoztak és ebbe oltották az itteni fajtákat, mivel ezek gyökérzete ellenállóbb volt, illetve homokosabb talajra telepítették a szőlőket, mivel ott kevésbé terjed a filoxéra – és 1896-ban megkezdődött a szőlőterületek rekonstruálása. Addigra azonban nem maradt elegendő munkaerő a rigolírozás fáradtságos munkafolyamatának elvégzésére. Megoldást kellett hát találni, melyben elengedhetetlen volt az állam segítsége – mely egyebek mellett kedvező kamatozású hitel formájában valósult meg –, de a munkaerőhiányt önmagában ez nem tudta volna orvosolni, nem tudta volna „10 év alatt a pusztulás nyomait teljesen eltüntetni s a gazverte parlagokból ismét viruló édent alkotva, a nemzeti vagyon értékét sok-sok millióval megnövelni” – ahogy Czagány Ferenc írta A sátoraljaújhelyi szőlők felújításának tíz éves története című, 1906-ban megjelent munkájában.
Ahogy az Egy város 1000 arca című állandó várostörténeti kiállításunkban is kiderül, Sátoraljaújhelyt története során többször érték nagyon komoly kihívások, melyekre gyakran saját megoldást igyekezett találni, és általában talált is. Így történt ez a századfordulón, a kipusztult szőlők újratelepítésének esetében is – a hiányzó munkaerőt az országban addig egyedülálló módon, az újhelyi fogház elítéltjeinek munkájával váltották ki.
A vállalkozás sikerében, sőt tulajdonképpen abban, hogy egyáltalán elindulhatott ez a program, Schweitzer János kir. fogházfelügyelőnek volt elévülhetetlen érdeme. Az addig példa nélküli kísérletet ugyanis nem volt egyszerű végigvinni az akkori közigazgatáson. Hlavathy József akkori sátoraljaújhelyi kir. ügyészt nem volt könnyű meggyőzni, hogy a felügyelete alá rendelt rabokat a fogház falain kívüli munkára engedje. Ehhez végül csak úgy járult hozzá, hogy Schweitzer János minden felelősséget magára vállalt arra az esetre, ha valami balul ütne ki a munkák során. A Magyar királyi Igazságügy Ministérium 1783/897. számú igazságügyminiszteri rendeletben hozzájárult ahhoz, hogy „a felügyelete alatt álló kir. törvényszéki fogházból szőlőrigolirozásra rabmunkaerő engedélyeztessék” részletes feltételrendszer betartása mellett.
A kikötések közül csak néhány érdekesebbet emelnék most ki: a rabok külső munkára engedésének feltételei között rögzítették azt, hogy mennyi pénzt kell fizetni ezért a munkáért, mennyit kapnak ebből a rabok és ezt a pénzt hogyan használhatják fel, hogy változik az őrök ellátása, a rabok milyen emelt ételadagot kapjanak, hogyan kell gondoskodni a rabok és az őrök részére vihar esetén védett helyről, stb. Ahhoz képest, hogy nem volt példa korábban a rabok ilyen jellegű munkáltatására, figyelemre méltó alapossággal és átgondoltsággal határozták meg az egész vállalkozás feltételrendszerét. Olyan szintű részletszabályozás történt, hogy a rendelet előírta például azt, hogy hány dkg plusz ételadagot kapjanak a munkára kirendelt rabok (ráadásként „naponkint és fejenkint 3 deciliter fehér bor” is járt nekik), vagy „miután az őröket a rabok étrendjére szoritani nem lehet”, így az ő étkeztetésükről külön módon volt szükséges gondoskodni. Megszabta, hogy a rabmunkások a napi 10 kr jutalomban részesüljenek és „a keresmény fele megengedett magáncéljaikra felhasználható, másik fele pedig gyümölcsöztetőleg a szabályok értelmében a postatakarékpénztárba helyezendő el.” Az egész rendelet fölöttébb érdekes és tanulságos olvasmány nemcsak a közvetlen témát illetően, hanem az akkori közigazgatás működését és szakmaiságát, átgondoltságát is jól illusztrálja. Czagány Ferenc említett művében teljes terjedelmében idézi a rendeletet, mely bárki számára hozzáférhető a https://mek.oszk.hu/16400/16456/ oldalon.
A rendelethez számadási mintát is csatolt a minisztérium, azonban erre vonatkozóan Schweitzer fogházfelügyelő már a kezdet kezdetén felismerte, hogy ez az elszámolási minta nem lesz megfelelő minden felmerülő körülmény esetén, és kidolgozta saját számadási főkönyvét. Ezt a felettes hatóságok is elfogadták, sőt átvették.
Az első csoport rabmunkás – 10 fő elítélt egy őr felügyelete mellett – 1897. március 9-én vonult ki Dr. Rósenthal Sándor sátoraljaújhelyi ügyvéd szőlőjébe. Czagány Ferenc így írja le ezt az eseményt:
„Szokatlan látvány volt Saujhely város utcáin a rabok kivonulása. De szokatlan volt ez a fogház lakóinál is. Uj szellő kezdett lengeni a komor falak közt, mindannyija kimenni óhajtott a szabadban való munkára. Nem kellett soká várniok. Mikor a parlagok tulajdonosai meglátták azt a kitünően fegyelmezett, szorgalmasan dolgozó 10 ember munkájának produktumát a dr. Rósenthál szőlőjében: 3 nap múlva már szökni kellett a fogházfelügyelőnek a rabmunkásokat kérők serege és zaklatása elől. Március 20-án már 80, 31-én már 110 rab dolgozott az újhelyi parlagokban. És lön: hogy a 6-8 év óta terméketlen, bogáncsos, rőzsés föld felforgatva, uj illatot lehelve, az oltványok soraival büszkélkedett; a nagy ujjászületés megtörtént, az 1897. év tavasza egy gyönyörűséges jövő perspektíváját állította a már elcsüggedt szemlélő elé.
A munkaadók egymásnak adták a zordon fogház kapujának kilincsét. Uj életre kelt a szürke épület csendes belseje, de vele uj életre kelt egy milliókat kitevő közvagyont magában rejtő hegyvidék is. Mérhetetlen kincs adatott vissza itt a nemzetnek.”
A következő év tavaszára már országos híre volt az újhelyi szőlőfelújítási munkálatoknak, olyannyira, hogy Darányi Ignác földművelésügyi miniszter személyesen is leutazott Hegyaljára, hogy megszemlélje a szőlőterületeket és a felújítási munkálatokat.
Persze nem mindenki nézte jó szemmel a rabok általi szőlőmunkálatokat. „A magyarnak nemzeti betegsége, a széthúzás és okvetetlenkedés kezdé felütni hydra fejét a csecsemő korát élő, de nagy reménységgel biztató rekonstrukció életének történetében.
Szerencsére a jók, az okosan gondolkozók erősebbek voltak és nem sikerült a fejlő bimbót letörniük. Darányi Ignác miniszter hegyaljai útja elejét vágta a további intrikáknak, amelyek azután egyszer és mindenkorra el is vesztették lábuk alól a talajt és soha sem ismétlődtek meg, mert a fokozatos fejlődés folyamatán maguk az eszme ellenségei szégyenkeztek később és belátták, hogy az adott viszonyok közt leghálásabb dolog lesz, ha az uj kultúrát támogatni mindannyian vállvetve iparkodnak.”
A projekt tehát sikeresen beindult, a rabok munkájára nagyobb igény mutatkozott, mint amennyit az ki tudott elégíteni, ezért felmerült, hogy az újhelyi fogházban őrzött rabok létszámát növelni kell. Ezt a kassai kir. főügyész hozzájárulásával úgy érték el, hogy a 2 évnél rövidebb időre elítélt foglyok és rabok a kassai, beregszászi, lőcsei, eperjesi, miskolci és rimaszombati fogházakból átszállításra kerültek Sátoraljaújhelybe, ebből következően a fogházőrök létszáma 18-ról 32-re emelkedett. Az intézkedések hatására 1898. szeptemberére már 250 rabmunkás vonult ki naponta a szőlőkbe, 25 őr felügyelete mellett.
Fontos kiemelni azt is, hogy a fogház életének ilyetén átszervezése az őrök és a rabok életére is nagy hatással volt. Többször előfordult például, hogy a rabokkal kivezényelt őrök mellett a többi őrnek a törvényszéki tárgyalásokon kellett szolgálatot teljesíteni, és ennek következtében a fogházban a három őrmester kényszerült őrszolgálatra, a kapukulcsot pedig maga Schweitzer fogházfelügyelő kezelte. Ugyanakkor ez a mintaprogram a rabok életében is változást hozott, az akár 400 fős rablétszám mellett is évekig nem került sor fegyelmi büntetésre, a rabok halálozási száma pedig a kültéri munka előtti évek 20-30 körüli értékéről kevesebb, mint tizedére csökkent – mindez a rablétszám emelkedése mellett.
Czagány Ferenc művében részletes kimutatást ad a szőlőfelújítási munkák 10 éves eredményéről, melyek közül a fő tételek a következők: közel 1500 holdnyi szőlőterület került újratelepítésre, az állam 156 ezer korona bevételre tett szert, a rabok 81 ezer korona tiszta jövedelmet szereztek munkájukkal, nagyságrendileg 2-300-al kevesebb rab vesztette életét (a szám becslés a korábbi fogházi elhalálozási statisztikai adatokból kiindulva).
De a puszta számokon túl fontos érzékeltetni azt is, hogy mit jelentett a lakosság mentalitása szempontjából ennek a programnak a sikere. A Zemplén című újság 1897. április 25-i számában ezt olvashatjuk: „A teljesen puszta, kedvezőtlen fekvésű parlag, melynek jövedelme a régi alacsony borárak mellett alig volt képes fedezni a műveltetés költségeit, most jobb áron kél el, mint ezelőtt termő állapotában. A szőlők vásárlása körül élénkség, valósógos börzei „hausse“ mutatkozik. Valóban az árfolyam ez idő szerint hallatlan magasságot ért el. Ha Tokaj-hegyaljánknak más vidékén is ilyen szorgalmat fejtenek ki a szőlőépités körül, bátran megjövendölhetjük, hogy a Hegyalja felújítása nem tartozik többé a beláthatatlan jövendő álmai közé, hanem olyan reménység, mely már a legközelebbi időben is teljesedésbe mehet.” Ez alapján a lakosság a filoxéra pusztítása után azt hihette, hogy a hegyaljai szőlőknek végképp befellegzett, évtizedeken belül ezek rekonstrukciója nem fog végbe menni, rövidtávon bizonyosan nincs remény az ágazat számára. A rabok általi szőlőrekonstrukció tehát a fizikai eredményei mellett a lakosság gondolkodását is megváltoztatta, egyrészt példát, mintát adott az elvégzendő munka tekintetében, másrészt visszaadta a reményt, hogy éveken belül is eredményeket lehet elérni, ha az állam és a lakosság együtt, összefogással dolgozik a közös cél érdekében.
A sátoraljaújhelyi fogház rabmunkásai által végzett szőlőrekonstrukciós program úttörő jellegű megoldást nyújtott az egész térséget és az egész országot sújtó problémára. Nem véletlen, hogy a térség és az ország más vidékein is átvették a példát, miután maga a földművelésügyi miniszter is elismerően vélekedett az elért eredményekről. A program sikere köszönhető volt a feltételek ritka együttállásának, melynek következtében mindenki jól járt, aki valamilyen formában részt vett benne. A rabok munkájukért fizetést és emelt élelmiszeradagot kaptak, elhagyhatták a fogházat és egészségi állapotuk is jobb lett, emellett az állam is bevételt realizált. A szőlőstulajdonosoknak csaknem 1500 holdnyi területen termett újra hegyaljai szőlő, ráadásul ezért kevesebbet kellett fizetniük, mintha piaci alapon felfogadott szőlőmunkásokkal végeztették volna el ugyanezt – feltéve, hogy találtak volna egyáltalán elegendő munkaerőt. Mindezek következtében a szőlőterületek értéke ismét magasba emelkedett, hiszen a lakosság is visszakapta a reményt, hogy évtizedek helyett évek alatt újra termővé tehető Hegyalja szőlőtermő vidéke.
A program motorja kétségtelenül Schweitzer János fogházfelügyelő volt, akit elismerésül magasabb fizetési fokozatba léptettek elő, sőt kitüntetésre terjesztették fel érdemeit az igazságügyminiszter felé, míg Hlavathy József kir. ügyészt kir. főügyészi-helyettesi címmel tüntették ki. A rabmunka szőlőtelepítésre és szőlőmunkákra való alkalmazása a sátoraljaújhelyi minta alapján, az itt kitalált és használt főkönyvek rendszeresítésével később az ország több más pontján is megjelent.
Felhasznált irodalom:
Csorba Csaba: Sátoraljaújhely városkönyve: 750 év krónikája. Sátoraljaújhely, 2011.
Czagány Ferencz: A SÁTORALJAÚJHELYI SZŐLŐK FELUJITÁSÁNAK TIZ ÉVES TÖRTÉNETE. Zemplén Könyvnyomtató Intézet, Sátoraljaújhely, 1906.
Sátoraljaújhely lexikona. (szerk.: Dr. Kováts Dániel). Sátoraljaújhely, 2001.
