Emlékeznek, amikor 2018. decemberében megnyílt az Újhely és a Nagy Háború kiállítás , amelynek igazi kuriózumai voltak a lakosság által felajánlott tárgyak és a papírra vetett korabeli személyes történetek? A Kazinczy Ferenc Múzeumnak ez a tárlata indította el az intézményt azon az úton, amellyel végül kiérdemelte az Év közösségi múzeuma díjat 2020-ban.
…és emlékeznek a korabeli levelezőlapokra, amelyek oly’ személyessé tették a tárlat által bemutatott tényeket? Azok az üdvözlőkártyák adták az inspirációt a múzeum máig egyik legnépszerűbb online sorozatához, a Sátoraljaújhelyi anziksz-hoz, amely nemcsak a régmúlt városképét segít megidézni, de megelevenít számunkra letűnt társadalmi viszonyokat, korabeli élethelyzeteket; drámákat, dilemmákat, vagy éppen megannyi derűt.
…és ennyi nosztalgiázás után az vajon eszükbe jutott-e, hogy még azon a nyáron, 2020-ban, Jászter Beáta egy blogbejegyzésben felhívta a figyelmünket arra, hogy „micsoda kincseket rejtenek az otthoni fotóalbumok, irattartók, dobozkák, amelyekben családunk múltja, emléke, történelme pihen”?
Én emlékszem, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kíváncsiság! Így most előttem hever 5-6 sátoraljaújhelyi anzix 1969-ből.
Érdekes évszám ez, tekintve, hogy éppen száz évvel korábban, a millennium évében vette kezdetét a magyar képeslapkiadás.
Az 1870-es években már keresztül-kasul utazták Európát az illusztrált képes levelezőlapok. Nem sokkal később pedig az üzenetváltásnak ez a formája népszerűségben megelőzte a levelezést, hiszen a rövid közlendők és üdvözletek gyorsabban és olcsóbban célba értek anzix formájában.
Kis képeslaptörténet
A képeslap a postai levelezőlapból fejlődött ki, de előfutárai már korábban megjelentek. Az Osztrák–Magyar Monarchiában 1869. október 1-jén hozták forgalomba az első „levelezési lapot”. Az üzenetküldésnek ezt a formáját viszont, csak majd kilenc évvel később, 1878. júniusában fogadták el hivatalos postai küldeményként a párizsi nemzetközi postakonferencián. A Postaügyi Világuniónak (UPU) ezen a kongresszusán szabványosították is a levelező- és a képes levelezőlapok méretét: a régi 122x85mm helyett 140x90mm-ben határozták meg. A díjszabást ugyancsak egységesítették, és feleannyiba került az anzixra a bélyeg, mint a borítékos levélre.
A XIX. század vége felé kőnyomásos eljárással fekete-fehér, majd színes litográfiák készültek képeslap gyanánt. Az 1878-as postakonferenciával egy időben jelentek meg a „Gruss aus….” (Üdvözlet….ből) lapok, melyek ugyancsak litográf eljárással készültek, de a különböző díszítő elemekkel együtt az adott település nevezetességeit mutatták be – általában mozaikos elrendezésben. A század vége felé jöttek divatba a fényképek alapján sokszorosított tájképes – művészi – anzix lapok.
Ez a nyomdatermék sokak számára könnyítette meg a világ megismerését, amikor még kevés kép jutott el az emberekhez a távoli tájakról, és utazni sem igen volt lehetőségük, hogy saját szemükkel lássanak megannyi idegen helyet a nagyvilágban. Az illusztrált levelezőlapok révén a szerencsés utazók családtagjaikkal, barátaikkal vagy ismerőseikkel is megoszthatták élményeiket és a látottakat; bennük is felkeltve az igényt a távoli, eddig ismeretlen hazai és külföldi tájak megismerése iránt.
A szövegezésre nem is kellett sok időt szánni, hiszen ott volt helyettük a szavak nélkül is üzenetet közvetítő képi ábrázolás.
Apáim képcsarnoka
Magyarországon a képeslapkiadás 1952-ben állami monopóliummá vált. Mire 1956-ban édesapán megszületett, már két éve csak a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata készített üdvözlőkártyát. A szocialista rendszer politikája évtizedekre rányomta a bélyegét a képeslapkiadásra. Kommersz képi megjelenésük ellenére különös kordokumentumot jelentenek, legalábbis az én családomban.
A miskolci nagyszüleim lakásában álló, rejtett fiókos szekreter tartalma mindig fúrta az oldalamat. Magamtól belelesni sosem jutott eszembe, de mindig a nagyi felé álltam, ha valamit beletett vagy kivett belőle. Felnőtt fejjel azt hittem, csak én akartam, gyerekként, hogy titkot rejtsen valamelyik fiókja.
Évtizedek múltán a bútor hozzám került. Úgy, ahogy nagyanyám hagyta: minden tárgyával együtt. Hónapokig hozzá sem nyúltam. Aztán egy tervezett DIY-projekt miatt szortírozásra kerültek a papírok és az apró csecsebecsék.
De sehol semmi titok!
Majd kezembe került egy köteg fekete-fehér és színes újhelyi képeslap 1969-ből. Előlapjaikon a Zója kollégiummal, az Esze Tamás Általános Iskolával, a Bortemplommal és a belváros látványosabbnak ítélt helyszíneivel. Olyan épületek ezek, amelyek karakterükben alig változtak valamit az elmúlt 50 évben.
Anzix vagy távirat helyett azonnal meg is írtam chat-en a Kazinczy Ferenc Múzeumnak, hogy mit találtam, és majd viszem a lapokat hozzájuk. „Hátha hasznát veszik!” – gondoltam – „Ha nem is most, talán néhány évtized múlva. Akkor pedig mindenki olyan ámulattal tekint majd a korabeli utcaképekre vagy épületekre, mint ahogyan mi is tesszük egyik-másik – vagy mindegyik – múltszázad eleji képeslappal.”
A „majd”, amiről négy éve tettem ígéretet a múzeumnak, máig sem jött el; az anzixokat még nem volt alkalmam nekik ajándékozni. Eltettem a lapokat. Sőt, idővel el is felejtettem, hogy hova. Újra múlt lett valamennyi. Máig. Valahogy bevillant az emlékezetembe, hogy léteznek, és az is, hogy sosem fordítottam meg őket, így nem is tudom ki küldte kinek.
Szekreter nélkül fedte fel magát előttem annak évtizedes titka: az anzix hátlapjára írt és többségében a nagyapám nevére címzett, de igazából a nagyanyának vagy nagynénémnek szóló sorok apró kortörténetet villantottak fel.
A lapokat nagybátyám írta Sátoraljaújhelyről Miskolcra. Két évvel fiatalabb öccsével, apámmal, itt végezték a középiskolát. Iskolaválasztáskor az anyagi megfontolás is szerepet játszott a szülői döntésben. A kollégiumi ellátás állami támogatása tehermentesítette az anyagilag nehéz helyzetbe került családot, miután a nagyapám a téeszesítés miatt szinte pillanatok alatt lett nemesből gyári munkás – amihez persze nem is értett igazán. A borsodi földbirtokok és a gyerekkorának helyszíne, a boldvai családi kúria, állami tulajdon lett, a kutyabőrt a fiók mélye rejtette, és csak suttogott családi legendárumként mesélték egymásnak a gyerekek, hogy dédapjuk Rákóczival tartott a lengyel- és franciaországi bujdosás során, amelyen naplóírójaként és egyik legfőbb bizalmasaként kísérte végig a fejedelmet.
A szűkös anyagi lét nem tette lehetővé, hogy a Szathmáry-fiúk Sátoraljaújhelyről havonta hazalátogassanak Miskolcra, és a nagyszüleim sem jártak a vidéki kollégiumba lakó fiaikhoz. Az iskola négy éve alatt leginkább csak szünetekben ölelhették magukhoz egymást. A postás hozta-vitte köztük az üzenetet képes levelezőlapokon.
Nagyszüleim talán sosem sétáltak végig Sátoraljaújhelyen sem. Jó, ha egyszer látogatást tettek a városban. A beiratkozáskor. Idő hiányában akkor is inkább csak betekinthettek a helyi utcák életébe: elsétáltak a vasútállomásról az iskolába – amely a városban található összes Alma Mater közül a legközelebb volt (van) a pályaudvarhoz –, majd vissza, hogy búcsút intsenek a fiaiknak és a zempléni hegyeknek onnan, ahonnan Svejk is tette.
Az anzixok sokat jelentettek számukra: segítettek megismerni a Miskolctól 80-90 kilométerre fekvő Sátoraljaújhelyt. Az üdvözlőkártyák megmutatták az elegáns, klasszicista épületekkel szegélyezett utcákat és a várost ölelő barátságos zempléni lankákat is. Miközben nagyszüleim ezeket a látképes postai levelezőlapokat mutogatták a munkatársaknak és barátoknak, lassan maguk is megnyugodtak, hogy jó helyen vannak a gyermekeik.
Nagybátyám, pedig éppen ezért, rendre tette a szülők által rárót kötelességét és postázta sorra a lapokat. Persze nővére legnagyobb örömére, aki gyűjtötte az anzixokat és kollekciójába illesztette ezeket zemplénieket is. A kötelességtudás nagybátyám részéről néha praktikákkal párosult, és nem maradt el az sem, hogy a szülők orra alá dörgölje az írás és postára járás „fáradságos” munkáját.
„Megkaptam a pénzt. Köszönöm. Az előbbit is megkaptam. Azt akkor hozták ki, amikor mentem érte. Magyarból kaptam egy négyest. Földrajzból is kaptam négyest.
Most két képeslapot vettem, hogy két hét múlva csak be kelljen dobni. Most ti gyösztök az írásban. Anita néninek is küldök egy lapot, pedig még nem kaptam választ. Remélem elegendőt írtam. Most már többet nem írok.”
Kiderült az üzenetekből az is, hogy valóságos volt az Amerikából csomagban érkező Wrangler farmer kultuszépítő jelentősége, amely – apám elmondása szerint – a Szathmáry-fivéreket a kisváros iskolájának felső ”kasztjaiba” repítette. Ettől a ruhadarabtól újra úrnak érezték magukat. Így a csomag nem késlekedhetett, és megérte az árát a bélyeg, amelybe az emlékeztető üzenet került: „Ha jön a farmer, azt is rögtön küldjétek.” – írta haza nagybátyám.
Hány édesanya olvass a nagybátyáméhoz hasonló üzenetet ma is a kollégista gyermekétől, miszerint „Szombaton jó kajával várjatok!”. Csak éppen most chat-ben vagy sms-ben érkezik az üzenet. Ha látképes postai levelezőlapot akarunk olvasni és nézegetni, akkor leginkább a múzeumban tehetjük meg. Anzixból pedig a Kazinczy Ferenc Múzeumnak is szép gyűjteménye van, de a szerencsi Képeslapmúzeumé az igazán páratlan, amelynek mára 1 millió darabos kollekciója éppen a nagybátyám által postára adott első anzixot megelőző évben, 1968-ban jött létre dr. Petrikovits László magángyűjteményére alapozva.
A Magyar etimológiai szótár azt írja az anzix szavunkra, hogy „elavulóban van”. Vajon csak maga a szó kopik ki a nyelvünkből, vagy vele együtt eltűnik a látképes postai üdvözlőlap is a kínálatból? Az valamiféle jelzés lehet, hogy az utóbbi időben csak letűnt korok üzenetein és képein ámulunk múzeumokban, valamint simulunk bele az üzenetváltásnak ebbe a kedves és figyelmes fajtájába? Én már rég leltem rá a postaládámban messzi tájakról készült képes levelezőlapokra, amelyek szöveg nélkül is üzennek: „Gondolok rád, és szeretném megosztani veled az élményt.” A nosztalgia érzése most gyerekkoromig repít vissza.
