Hátsó füves

Az első kiállítás,

… ahol lehet szotyizni.

…amelyben Ringer István múzeumigazgató szívesen cserélne feladatkört a tárlatvezetővel.

És ez az első focis kiállítás, amely nálam, anti-futballszurkolónál is betalált!

Tagadni sem tudnám alulműveltségemet a labdarúgás terén. Hiányosságom négy évtizedes érdektelenségből fakad. Éppen ezért komoly dilemmát okozott, hogy szánjak-e időt a KFM új időszaki tárlatának, a Hátsó füvesnek a megnyitójára. De, gondoltam, nem lehetek ennyire diszkriminatív a focival, mint kiállítási témával! Elmentem. Szerencsémre. Engem ennyire, ilyen komoly téma (mert bizony az!) még nem nevettetett meg. Ennek a kiállításnak is szerelmese lettem.

fotó: Szoboszlay Marcell

A megnyitón pódiumra lépők mindegyike sorra hozta történeteit saját fiatalkora hátsó füveséről. Talán csak Dankó Dénesnek kellett kölcsönöznie egyet-egyet aktív, vagy egykorvolt aktív focista barátaitól. (Így rögtön nem éreztem már magam annyira kakukktojásnak a résztvevők között, akiknek soraiban ült Pisont István, válogatott labdarúgó, a Budapest Honvéd FC egykori klasszisa és számos helyi STK futball-legenda.) Alpolgármester úr az egyik történetet Szamosvölgyi Péter polgármester úrtól kapta kölcsön, aki a „Spori, lejt a pálya” mondásra az amatőr bajnokságban szerzett saját élményével ajándékozta meg: Telkibányán annak idején olyan pálya volt, hogy ha kapusként lefeküdt a gólvonalra, a másik oldalon nem látszott a kapu.

Sikerült elképzelni? Jót nevettek? Akkor folytathatják a szórakozást, a foci- és szociokalandot a kiállításban!

A vidéki labdarúgás minden esetlen, megmosolyogtató bája (jobb szót nem találtam), közvetlensége és naív szenvedélye benne van a képekben, és az azokat kísérő cikkek részleteiben. A fotókon megjelenő girbe-gurba középvonal, a nádasban landoló labda, az összecsapások hevében arcokra kiülő meglepetés és félelem mókássá torzult mimikája, a szerelme játékáért aggódó nő ragaszkodása, a pályára legelni kihajtott juhnyáj, az összecsapás utáni baráti sörözés az ellenféllel, vagy a templomi ünneplőben szurkoló tömeg a vasárnapi meccsen, mind egy eltűnőfélben lévő történet – életforma (?) – része. Minden fotóban, minden cikkrészletben, minden lejegyzett pálya széli fekete-humorban ott van a hagyományos falusi futball-kultúrának az emberi, közvetlen és természetes megnyilvánulása.   A vidéki hátsó füvesek világa, ahol álmok születtek, és váltak valóra (ahogy Pisont Istváné is).

fotó: Szoboszlay Marcell

A képeken megjelenő hangulatok átélésére én sosem adtam magamnak lehetőséget. Életemben nem volt kapcsolódási pontom ezzel a sporttal azt leszámítva, hogy fruskaként tetszett egy helyi focista legény, aki egyébként múzeumban lakott (mindenki fantáziájára bízom, aki ismer, hogy eldöntse, melyik körülmény imponált jobban).

A KFM első emeleti kilátótermében most pótolhattam mindent elmaradt élményt. Felülhettem a lelátóra, kereplőt tekerhettem szotyolázva, majd a műfűre dobált bugahéjon végigropogtatva benézhettem a öltözőbe, meghozhattam a játékvezető helyett a felelősségteljes döntéseket az igazolások kapcsán, végighallgathattam miket kiabál a szurkolótábor a kispadon ülő játékosok háta mögötti tribünön, míg végül megérkeztem a Harmadik félidő bisztróba az STK-ról nosztalgiázni.

fotó: Szoboszlay Marcell

Az installáció egy-egy darabjáért a KFM képes volt átutazni az országot. Így került például Pécsváradról Sátoraljaújhelyre egy piros telefonfülke (akarom mondani: jegyárusító bódé). De azért, hogy a kiállítás elképzelt arca megszülethessen, dolgoztak az összképen még régészek is. Feladatuk egy mohával benőtt sportcipő megtalálása lett volna az olaszliszkai sportpályán (a munka eredményességéhez Olaszországból drukkolt az EB-ről tudósító Csillag Péter – sajnos sikertelenül). Rengeteg energiát tett a múzeumi csapat a kiállítás tárgyainak beszerzésébe, de megérte.

Az installáció és a beszédes fotók valóban remek kiegészítői a Csillag Péter szavaival papírra vetett történeteknek. A Nemzeti Sport díjazott országjáró sorozata, a Hátsó füves, öt éven át futott, és ez idő alatt a stáb tagjai közel százötven helyszínen gyűjtöttek élményeket. A sorozat a hozzá fűzött múzeumi kiállítástól lett valahogy kerek egész – és ezt nem csak én, laikus, elfogult múzeumrajongó érzem így. Ballai Attila, a Mediaworks sportdivíziójának igazgatója a kiállításmegnyitón úgy fogalmazott: döbbenetes, ahogy a téma a múzeumban tálalva van; mert örült amikor megnyílt a fotókiállítás a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumban, és akkor is, amikor tárgyiasult formában könyvben megjelent, de most érzi először azt, hogy a Hátsó füves hazatért.

Ha én, laikusként teljes átéléssel tudtam magam belevetni a Hátsó füves múzeumba költöztetett világába, akkor el sem tudom képzelni milyen élménycunami öntötte el azokat, akik egykor a futballpályákon élték meg a szabadidejük és a foci örömét. Ott, ahol a falvak hétköznapi valósága egybeér a focipálya közegével, és letükrözi azt. Ott, ahol – Csillag Péter szavaival élve – a „kötődés, közösség ereje és az érdek nélküli áldozat” tisztasága határozza meg a labdarúgást, és ahol „harangszó töri meg a gólcsendet”.

U.i.: Még egy dolog érdekelne: Vajon Lenár Gyuri bácsin (akit Ani néni facebook-bejegyzésben „buktatott le”) kívül még hány újhelyi férfi ment haza a kiállításmegnyitó után úgy, hogy napokig dudorászta: “Stoplis cipőt sej-haj….; Akkor érzem jól magam vasárnap délután…”

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá