A háború lazított a boldog békeidő fűzőin
Comme il faut, azaz, „ahogyan kell”
Mostantól máshogy nézek az Újhely és a Nagy Háború című kiállítás első, a boldog békeidőt megidéző egységében bemutatott csipkézett legyezőre. Pedig egykor elég volt egy pillantást vetnem erre a női kiegészítőre, és megdobbant a szívem, felébredt bennem a vágyakozás a kor eleganciája után. Számomra a darázsderék, a földet söprő uszályos szoknya, a csipkés napernyő és kesztyű sokáig a századforduló gazdasági, szellemi és kulturális fellendülését idézték, és a nyugodt, elegáns és gazdag belle époque-nak voltak a jelképei. A korabeli divatfotókat látva a „Bár akkor éltem volna!” sóhaját súgtuk barátnőimmel egymás fülébe. De mire végeztem a kutatással, amit ehhez a blogbejegyzéshez végeztem, úgy érzem, a legyező köré font női divatideáimat elfújta a 2021-es májusi szél. Az első gondolat vele kapcsolatban most már inkább a comme il faut, tehát az „ahogyan kell”; a szabályok, amelyek gúzsba kötötték a csipkébe bújt hölgyeket.
A Nagy Háború előtti évtizedekben fűzők húzták karcsúra a derekakat, és illemszabályok a lehetőségeket. Mindkettő elvette a levegőt a nőktől. Jó pár évtized, és, sajnos lehet, hogy éppen egy mindent felforgató háború kellett ahhoz, hogy végre fellélegezhessenek.
A háborút megelőzően a valódi elegancia alapelveit szabálykönyvekben gyűjtötték csokorba. Ilyen volt például a Wohl nővérek – Janka és Stephanie – Egy nagyvilági hölgy: Az illem című kötete, amit a gyermekeik jövőjére nagy gondot fordító zempléni nemesi családok is megrendelhettek. Sőt, ott sorakozhatott még az ajánlott irodalmak között a külföldi nemesi körökben is partiképes kisasszonyt nevelő Újhelyi szülők könyvespolcán Balzac illemkönyve, Az elegáns élet fiziológiája. A comme il faut kötetek csak nagy általánosságban foglalkoztak az öltözködési szabályokkal. Azokat inkább a divatlapok ismertették. Amelyik család járatta például a Magyar Bazárt, az egy év alatt mintegy háromszáz szabásmintát és ezer különféle rajzot kapott a legújabb német divatról a megannyi kötelező öltözködési illemszabály mellé. De alapműnek számított ezen a téren, a legismertebb divatáruház, a Holzer 1909-ben megjelent kötete.
Egy jó hírére adó úri hölgynek sok mindenre vigyáznia kellett viselkedésében és öltözködésében. A lányokat kiskoruk óta tanították arra, miként lehet úgy járni, hogy a cipőjüknek csak az orra látszódjon ki. A korabeli nők, akiket a férfiak tartottak el, inkább akartak szépek lenni, mint egészségesek. A 19. század végén a comme il faut miatt a hölgyek még a legnagyobb hőségben is tűrték a 10-15 kilós, 25-30 méter textilből készült krinolinos és turnűrös reprezentatív öltözékeket, amelyek alatt halcsonttal keményített fűzők és acélabroncsokkal megformázott alsószoknyák gyötörték a testet.
A kötetekben és újságokban is rögzített szigorú illemszabályok határozták meg, hogy mely alkalomra és napszakban hogyan kell felöltözni. Nem illett például egy délelőtti korzózáshoz délutáni ruhát felvenni, de otthoni vendégfogadáshoz sem volt ildomos vacsorához való ruhát ölteni. Mindennek megvolt a helye és a rendje. Egy tisztességes nő nem jelenhetett meg otthonán kívül fűző vagy kalap nélkül. Utóbbi minden esetben hozzátartozott a női öltözékhez. A kalap lehetett virágokkal, tollakkal dúsan díszített, vagy egyszerű girardi is, a lényeg az volt, hogy nem lehetett túlságosan a homlokba húzni. Az összképet a kesztyű, illetve az alkalomhoz illő kis táska, valamint erős napsütésben a napernyő és legyező tette teljessé.
A szabályok figyelmen kívül hagyását ugyan törvény nem büntette, annál inkább az emberek. Mégpedig pletykákkal és kiközösítéssel. A 20. század előtt az öltözködés szabályainak célja az volt, hogy bemutassa az emberek társadalmi pozícióját és foglalkozását. Minden társadalmi réteget érintett, mindegyiknek megvoltak a maga előírásai.
Ezek az intelmek és tanácsok határozták volna meg ki tudja még milyen hosszú ideig a zempléni nemesi családok mindennapjait, és nevelték volna ki a sátoraljaújhelyi comme il faut asszonyokat is pl. a Szirmay, Meczner, Dókus és Lónyay családokban, ha 1914-ben nem jön az illemet és öltözködési szabályokat is fenekestől felforgató és megváltoztató Nagy Háború.
Boldog (béke)idők a divatban is
Az 1900-as évek még nem engedtek az illemszabályokból, főleg nem vidéken. De divatjuk már a reformok jegyében született. A női ruha 15 méter helyett már csupán 5 méter anyagból készült, és egy átlag kánikulai napon a 10 kg anyag helyett már csak kb. hármat kellett cipelni. Ebből csak a fűző és tartozékai nyomtak még mindig fél kilót, a felső és alsóruházat másfelet. A többi súlyt a kötelező kiegészítők tették ki: a cipő, a napernyő, a kesztyű, a retikül, a kalap és az a legyező. Ugyan eltűnt az abroncsszoknya és kevesebb lett az alsónemű, azonban a ruhák magas gallérja a legnagyobb hőségben is fülig ért, és a nagy, agyondíszített kalapoknak bizony komoly súlya volt. Az elől és hátul földet seprő szoknyák fazonja nyújtotta az alakot, de megvolt a veszélye: hosszában könnyen orra lehetett esni. Emiatt viselőjének meg kellett emelnie, és így gyakran kivillant a hosszú évtizedekig letagadott láb.
A fűzőre továbbra is szükség volt, mert a Gibson-lányok által divattá tett S vonal sziluettje tartotta magát a divatpiacon. A Zemplén hírlapban a kereskedők még a kombiné 1930-as piacra törését követően is ajánlották a fűzőket. Igaz, már nem a klasszikus halcsonttal vagy acéllal merevített változatot, hanem azok reform változatát. A nagyvárosi trendeket tehát a vidék csak nagy lemaradással tudta követni. Az öltözködési és az illemszabályok térben és időben is változtak. Hiába érkeztek meg a zempléni családokhoz a korabeli divatlapok lapszámai a legújabb trendekről, amíg a köztudatba be nem gyűrűzött az új szabásvonal, addig viselője különcnek számított volna. Így a rendeléssel vagy varratással inkább mindenki kivárt.
Az 1910-es évekre az újhelyi báli alkalmakon már megjelentek a mell alatt elvágott, egyenes szabású ruháikat fűző nélkül viselő hölgyek. Valamennyien a felsőbb társadalmi osztályt képviselték öltözékükkel. A vármegyeházi vagy céhes ünnepi eseményeken ezeket a ruhákat feltűnő színekkel, merész, egymáshoz nem illő anyagokkal – például szőrmével és selyemmel, arany és ezüst díszekkel – tettek látványossá. A nők hétköznapi viselete ettől jóval egyszerűbb volt. Az évtized közepére pedig a fővárosban, majd fokozatosan vidéken is, szépen csöndben kialakult a munkavégzéshez is alkalmas, új, kényelmes öltözék.
A kényelem mozgalma
Ne gondoljuk, hogy a háború és a divat egymással ellentétes fogalmak. Ezt a sztereotípiát az első világháború már lerombolta. Hatására elképesztő gyorsasággal pörgött fel a korabeli divattörténet – még akkor is, ha az öltözködésben tapasztalt kezdeti puritán jelleg a megtorpanás érzetét keltette.
1914-ben már eltűntek a magas, álló gallérok, és a felsőrészek kivágottak lettek. 1915-re azonban ismét deréknál kezdődött a szoknya, amely gyorsan rövidülni és bővülni kezdett, és 1916-ra pedig az aljak kifejezetten terjengősek lettek, sőt egy évre rá a 19. századi viseletre emlékeztető abroncsszoknya jelleget kaptak. El is nevezték őket háborús krinolinnak. Úgy tűnt, hogy a racionális, kényelmes szabásnak megint vége, visszatér a karcsú derék és a dúsan ráncolt szoknya kényelmetlen divatja. A háború közbeszólt: 1917-re anyaghiánnyal küzdöttek a szabók. Hatására a szoknyaaljak szűkültek és a kabátokkal együtt rövidültek, lassan visszatért a háború előtti egyenes szabás a női viseletben.
Mivel a gyapjú drágult, csak a selyem maradt elérhető. Erre azonban nemcsak a hadipar, de a hátországban maradt dolgos asszonyok sem tartottak igényt. A hadseregbe bevonuló férfiak helyett dolgozó nők a praktikus anyagokat és szabásokat részesítették előnyben; sok zsebbel, egyszerű szabással. A Divat Szalon 1915 januárjában be is mutatott ilyen trükkös öltözéket lábszárközépig érő, legombolható szoknyával, amely alatt térdig érő nadrág biztosította a komfortos munkavégzést. A kényelem győzedelmeskedett a fronton harcoló férfiak helyett munkába álló nők körében.
A comme il faut asszonyok rigorózus elveit teljesen levetkőző nők többsége munkába állt. A gazdagabbak társadalmi munkát vállaltak, a többiek a fronton harcoló férfiak helyét töltötték be irodákban és gyárakban. A gardróbok mélyén hagyták díszes kalapjaikat, fiókjuk aljában a fűzőt, és eszükbe sem jutott a valaha nélkülözhetetlen csipkézett legyezőt a csuklójukra biggyeszteni. Rövidre vágatták a hajukat, vékony szálú harisnyába bújtatták és megvillantották lábukat. A háború után más lett a női szépség fokmérője, mint korábban: a boka karcsúsága, vagy a vádli kecses íve jelentette az igazi vonzerőt 1925-re. Felszabadult a korábban fűzőbe bújtatott, legyezővel frissített női test és lélek.
Arról, hogy hogyan öltözött a dolgos asszonysereg a munkában a Nagy Háború idején, mit viselt a KFM kiállításának Láng Nellije, és az ő gépíró, eladó, hitelintézeti tisztviselő és gyártósor mellett dolgozó barátnője, majd csak a múzeumi napló következő bejegyzésében rántom le a leplet.
