Galuska

Túrós, káposztás, mákos, diós, grízes, murcos…máris összefutott a nyál a számban. Tudom, hogy jobb helyeken tésztának szokás nevezni, de nálunk csak galuskának hívják. Családi történelmünk fontos és szeretett étele. Illatok, érzések, hangok, kacaj és könnyek kötődnek hozzá.

Minden héten friss tésztát gyúrt nagyanyám. Előttem van most is, ahogy hozza a nagy nyújtótáblát. Leteszi a konyhaasztalra, ráhalmozza a lisztet, közepébe mélyedést váj, beleüti a tojásokat, pici sót, és kezdődik a szertartásos mozdulatok sora. Gyönyörű, sárga tészta gömbölyödik a keze alatt. Szórja rá a lisztet, dédelgeti, paskolgatja, mint egy kisbabát. Majd előkerül a nyújtófa. Határozott, gyors mozdulatokkal dolgozik, a tészta ritmusra jár a fa alatt. A hokedlin térdelek és ámulattal nézem, ahogy egyre nagyobb és vékonyabb lesz az áldott kéz alatt az anyag. Tekeri, megrántja, nyújtja, gurítja…tökéletes. Halkan fújtat, homlokán apró cseppek fénylenek. Felcsévéli a fára a tésztát, s gyakorlott mozdulattal, hosszában kettéhasítja. Kezdődik a darabolás. Minden szál egyforma, mintha nem is kéz, hanem gép készítené. Most jön a kedvenc részem, én is beszállok a munkafolyamatba. Szétszórjuk a tésztát a lisztes deszkán, rázogatjuk, terítjük, majd mehet a selyempapírral bélelt dobozba. Kétmaréknyit kint hagyunk, abból lesz egy kis kóstoló. Murcos, vagyis szilvalekváros, a kedvencem.

De szerettem ezeket a pillanatokat! A nagymamám és én, a konyhában. Két szövetséges, élénk fantáziájú, érzelmes-érzékeny nő. Egyik érett, a másik még érik, de egyre gondolnak, egyet akarnak, s a világ végére is elmennének együtt. Ha szeretem a konyhai munkát, hát miatta szeretem. Szívvel és odaadással készítette az ételt. Ott kotnyeleskedtem körülötte mindig. Dagasztottunk, gyúrtunk, krémet főztünk, húst sütöttünk. Mindent megengedett. Nyakig másztam a kelt tésztába, kavartam a krémeket, paníroztam. Amíg vártuk, hogy a tészták keljenek, a krémek hűljenek, a húsok puhuljanak, játszottunk. Kedvenc játékom az volt, hogy a híres színésznő (jelesül én) látogatóba érkezik a nagymamájához Budapestről Sátoraljaújhelybe. Volt egy kis karton bőröndöm, rajta a világ fővárosai, kellett még anyukám egyik magas sarkú cipője, kék szemfesték a szemhéjamra, mentolos szipka a kezembe (bagós színésznő voltam), s már el is indult a játék. Nagymamám összecsapta a tenyerét, amikor meglátott, szaladt elém az előszobába, megcsókolt, betessékelt. Kávét főzött – egy korty feketekávé rengeteg kristálycukorral, a kanál megállt benne –, s elmeséltette velem, hogy mi újság a fővárosi színházban. Én nagy lelkesedéssel meséltem, ő értő figyelemmel hallgatott, közben néha kavart egyet a lábasban rotyogó ételen, a tálban dermedő krémen, vagy éppen összekeverte a kifőtt galuskát a túróval, mákkal, dióval, lekvárral vagy káposztával. Én búcsúztam, mert ment a vonatom, este „prömier”. Fordultam, szerepet váltottam, s már masíroztam is vissza a konyhába. A jövőből a jelenbe zökkentünk, nyikordult a kertkapu, jött nagyapám ebédelni. Kedvenc étele volt a galuska. Biztosan azért, mert gyerekkorában gyakran szerepelt az étlapon (szegény család, sok gyerek). Nem volt drága étel, gyorsan elkészült, el is telítette az éhes porontyokat, akik azt hitték, jóllaktak, de aztán hamar kiderült az igazság. Ahogy dédnagyapám mondotta, galuska után lábujjhegyen kell az ágyba menni!

Nagyapám egy hatgyerekes, szegény családban nőtt fel Végardón a két világháború között. Egy lány és öt fiú. A legidősebb, Anna volt a fiúkkal, amíg a szülők látástól vakulásig dolgoztak a szántóföldön. Nagyapám szerint rosszak voltak, mint az ördögök. Szegény Anna nehezen bírt velük. Hamar férjhez is ment, elege lett az ördögfiókákból. Végardóról Karosba költözött a férje családjához. Nagyapám annyira szerette a nővérét, hogy kisfiúként naponta elgyalogolt hozzá Ardóról, Karosba. Jó nagy út volt, árkon-bokron keresztül, nyáron mezítláb. Az iskolát ugyan látogatta, de sokszor kapott büntetést. A falusi pap lánya tanította őket, nagyapám szerint kikészítették. Rendre előkerült a pálca, s jött a fenekelés. Nagyapa egy kalapot dugott a nadrágjába, hogy felfogja az ütéseket. Vigyorogva állt fel a padról. Emlékszem, hogy már idős volt, amikor először látta a tévében az Indul a bakterház című filmet. Nézte, nézte Regős Bendegúzt, somolygott az orra alatt, majd diadalmasan azt mondta:

 – Látod, lyányom? Én ilyen gyerek voltam! – El is hittem neki. Mindig ott táncolt egy huncut kis fény a szemében.

Szerettem nézni, ahogy evett. Hang nélkül, minden idegszálával az ételre koncentrálva. Leves és második. Ahogy a csípős paprikát a húslevesbe szeletelte, majd a kanállal eldörzsölte, az maga volt a művészet. Aztán a szájához emelte a kanalat. Lassan, nagy mozdulatokkal lapátolta az aranyló levet. Csípett veszettül, az arca pirossá vált, köhögés kínozta, de ő evett tovább. Csak akkor emelte fel a fejét a tányérból, amikor az üres volt. Akkor nagy levegőt fújt ki, s várta a következő fogást. Szeretett enni. Olyan sokat volt éhes gyerekkorában, s annyit éhezett a hadifogolytáborban – ahol még a füvet is megették, meg a nyers halat a patakból –, hogy áldásként, a nap ünnepélyes pillanataként élte meg az étkezéseket. Nem habzsolt, nem volt telhetetlen, megadta a módját. Főiskolás koromban, hozzájuk jártam ebédelni. A lépésemet is megismerték, ahogy közeledtem a lépcsőn. Már az ajtóban álltak. Mint két kismadár, úgy röpködtek körülöttem. Nagyi terített, nagyapa leült mellém az asztalhoz. Míg ettem, meséltem a nap fontos történéseit. Nagyapám itta a szavaimat, még a szája is mozgott közben. Nagymamám galuskát hozott a leves után. Én a villával átforgattam, közben lazán magyaráztam, s hol innen, hol onnan vettem egy falatot a számba. Nagyapám arca elkomorult.

– Ej, lyányom! Nem tudod, hogy a galuskát jobbról balra kell enni? Szépen haladva csíkokban a tányéron? Nem össze-vissza turkálni!

Na, bumm, nem tudtam! Akkor rosszul estek a szavai, azóta, ahányszor a galuska fölé hajolok, eszembe jut: szépen, jobbról balra, csíkokban haladva a tányéron.

Sokszor készítek galuskát a családomnak. Túrós, káposztás, diós, mákos, grízes, murcos…összefut a nyál a számban. S összefut a könny is a szememben.

Kapcsolódó bejegyzések

Hozzászólások (1)

Koleszterin Nándorné

Kedves történet ez is mint a többi. Nekem is jó emlékezni miközben olvasom.
Köszönöm Betti.

Szólj hozzá