(Ez a cím némi magyarázatra szorul: anyukám így nevezte-becézte kislány korában a lenti írás főszereplőjét.)
Új év, új élőlények a figyelem középpontjában. Bár múzeumpedagógusként személyesen még mindig nem mesélhetek róluk, hiszen a múzeum ajtaja zárva a látogatók előtt, így marad az írott szó.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya idén úgy döntött, hogy a zöld varangyra szeretné ráirányítani a figyelmet. Tavaly a hüllőket képviselő keresztes vipera után most a kétéltűekre került sor.
Hogy miért a zöld varangy? Hazánk leggyakoribb békafaja. Nagyon jól alkalmazkodott az emberi környezethez és az időjárás szélsőségeihez egyaránt. Ennek ellenére még mindig nagyon sok tévhit lengi körül. Sokan undorodnak a békáktól, a varangyoktól pedig a kinézetük miatt különösképpen. Egy-egy megtermett, idős, 10-12 éves példányt már egyenesen a gonosz cimborájának, boszorkányok hírnökének tekintenek. Pedig, ha szembenézünk egy zöld varanggyal, láthatjuk barátságos tekintetét, szinte mosolyra húzódó széles száját.
Szürkés-krémes alapszínen zöld foltok láthatók a testén, mely szemölcsös, egyenetlen. Ugrálni nem látjuk, inkább lépked, mászik a talajon. Jellemzően éjjeli állat, este jön elő búvóhelyéről, és indul éjszakai vadászatra. Főként rovarokat, pókokat, ászkarákokat, gilisztákat fogyaszt, tehát már ezért is kedvelnünk kellene őkelmét. Megtisztítja kertünket az olyan apró állatoktól, amiket lehet, hogy még kevésbé szeretünk. Előfordul olyan eset is, amikor nyári délutánon előmerészkedik, hiszen ő már érzi, hogy esni fog az eső, rajzanak a szárnyas hangyák, finom falatok vannak kilátásban.
Mi is ez a kétéltűség? A különböző békafajoknak eltérő a vízben töltött időmennyiségük. Ami közös, hogy szaporodni, petéket rakni csak vízben képesek. Lárváik, az ebihalak fejlődése szintén vízhez kötött, hiszen ekkor kopoltyúval lélegeznek. A kifejlett egyedek már képesek elhagyni „születésük” helyét. Az unkákat és tavi békákat szinte csak vízben látjuk. A varangyok a kifejlődésüket követően rögtön elhagyják a vizet, csak az ivarérettség elérésekor, néhány év elteltével mennek vissza oda. Meleg nyári estéken pillanthatjuk meg őket úgy, hogy a vízpótlás céljából beleülnek a téglis virág alátétjének vizébe. Szaporodási időszakban, április-május hónapokban felkeresik a tavakat, vízállásokat, ott hallatják a hímek pirregő hangjukat, amivel jelzik a nőstények számára a helyszínt. A zöld varangy petéit könnyű felismerni, olyan, mintha fekete gyöngysorokat – egy füzér két soros – látnánk a vízinövények szálai körül kacskaringózni. Télen védett, fagymentes helyre húzódnak.
Minden hazai kétéltű és hüllőfaj védett, tehát a zöld varangy is. Természetes ellenségei a lárvakorban őket fogyasztó ragadozó rovarlárvák, halak, vízisiklók. A kifejlett példányok ellensége sajnos az ember. Egyesek eltávolítják udvarukról – jobb esetben élve. A kerti tóból kiszedik a petefüzéreket. Télen számolják fel a búvóhelyeiket, amikor teljesen védtelenek az időjárással szemben. Lehetne még sorolni azokat a negatív eseteket, melyekkel az ember vét ennek az ártalmatlan, igen hasznos állatnak az élete ellen.
Ezért is fontos ez a kezdeményezés, mely során minden évben kiemelnek egy-egy kétéltűt, hüllőt, rovart, madarat, emlőst, gombát, virágot, fát, hiszen ezáltal célzottan ismerhetjük meg ezek életét, viselkedését. Örök érvényű mondat, hogy amit ismerünk, attól nem félünk, azt képesek vagyunk megóvni, tiszteletben tartani az életét. Tegyük ezt idén a zöld varanggyal!
