Libacomb
Nem fogják elhinni, van egy karácsonyi történetem!
1944 decemberében befut Kassára az a vonat, amely a menekülteket szállítja. Huszonéves nagyanyám és az édesanyja az egyik nyitott tetejű vagon lakói. Három hónapja zötykölődnek Szászrégenből…valahová. Az állomáson mentők várják a betegeket. Nagyanyám épphogy él. Tífuszos, tele a teste sebekkel, kiszáradt, nem tud megmozdulni. Beviszik a kórházba. Amerre a szem ellát, mindenütt beteg, szenvedő emberek.
Jön egy nővér. Nagyanyámhoz hajol, alaposan megnézi, majd a testét takaró lepedőt a fejére húzza, s azt mondja hangosan, na, ennek, kampec! Nagyanyám annyit tud kinyögni erőtlenül, hogy: még élek!
Dédanyám nagyon megijed, az nem lehet, hogy elveszítse egyetlen gyermekét. Tülekedik a kórház folyosóján, végre meglát egy fehérköpenyes, vézna, szemüveges orvost, s könyörögve kéri, nézze meg a lányát. Az orvos megszánja, s odamegy a hordágyon fekvő beteghez. Látja, hogy nagy a baj, ide vér kell! Gyorsan megszúrja nagyanyám egyik ujját, s percekig masszírozza, hogy egy csepp vért ki tudjon belőle sajtolni. A dédnagymamámhoz fordul, s megkérdezi, hogy tőle is vehetne-e vért, ha egyezik a vércsoportjuk, karból- karba adhatná egyenesen a betegnek. Már csak az segít. Megvizsgálják a vért, egyezik, nullás mindkettő. Ott gyorsan hozzá is látnak az életmentéshez. Amikor vége, azt mondják dédnagyanyámnak, hogy a beteget elhelyezik egy kórteremben, éjszaka eldől, hogy megmarad-e. Őt útjára bocsátják. Egyedül van egy idegen városban. Soha nem járt itt. A havasokból ki se tette a lábát! Egyik utcából a másikba támolyog, zakatol az agya. Végre meglát egy templomot, bemegy és leroskad a Mária- oltár elé, s könyörög a gyermeke életéért: ne vedd el tőlem, Anyám! Egész délután a kassai utcákat rója, s minden templomba bemegy ugyanezzel a kéréssel. A kórház előtt tölti az éjszakát. Reggel bemegy, s közlik vele a hírt, hogy él a gyermeke. Gyenge, beteg, de még ver a szíve, s ha ilyen erősen küzd továbbra is, akkor van rá esély, hogy felépül. Most már hálát adni siet vissza a templomba.
Telnek a napok, ő virraszt a betegágy mellett. Egyre gyengébb, fáradtabb. Napok óta nem evett, nem ivott. Szerencsére a férje unokatestvérei Kassán élnek, s amikor megtudják, hogy ők is ott vannak, rögtön mennek, visznek a maguk kevéske ételéből, amit csak tudnak.
Így találja őket karácsony szent ünnepe. Nincs karácsonyfa, meleg otthon, teljes család, angyalok, pásztorok, ajándék. Csak háború van, menekültek, kórház, nélkülözés és félelem. Nagyanyám kicsit jobban van, már fel tud ülni az ágyban, erőtlenül, de beszélget a rokonokkal. Mariska néni szerint sápadt ez a gyerek! Endre bácsi azt mondja, ez azért van, mert a kórházi koszttól nem lehet meggyógyulni. No, majd ők kézbe veszik a dolgot!
1944 háborús karácsonyán elmennek egy Kassa melletti faluba, és libacombot hoznak az unokahúguknak. Nagyanyám ül az ágyban és sírva rágja a libacombot. A többiek nézik, közben nagyokat nyelnek és boldogok, hogy legalább a betegnek jut pár ünnepi falat.
Mariska néniék még párszor megcsinálják ezt a trükköt a libacombbal, s ennek hála a beteg egyre rózsásabb arccal mosolyog mindenkire. Jön a fiatal, vézna, szemüveges orvos, s elégedetten konstatálja, hogy hurrá, hat a kezelés! Azt mondja a nővérnek, hogy holnaptól felvehetik a kis beteget a húsos kosztra. Nagyanyám bátortalanul, a libasült ízével még a szájában megkérdezi, hogy eddig nem volt szabad húst enni? Mire az orvos azt válaszolja, hogy Isten ments, meg is halt volna tőle! A rokonság a beteggel együtt összeomlik gondolatban, de tartják magukat. Lesz, ami lesz! Az Úristenre bízzák a dolgok alakulását.
A kis beteg nem halt meg a libacombtól. Azóta is úgy tartja a családunk, hogy az mentette meg az életét. No, meg az imádság és az áldozatos szeretet, amivel ápolták, gyámolították a rokonok. Azon a karácsonyon ő, az életet kapta ajándékba a betlehemi Kisdedtől.
Mit is írhatnék Kedves Olvasóim ezen a karácsonyon, amikor semmi nem olyan, mint máskor? Azt hiszem, csak annyit: Önök pontosan tudják, hogy szüleik, nagyszüleik, dédszüleik hogyan ünnepeltek akkor, amikor embert próbáló idők jártak. Megőrizték az ünnep meghittségét, méltóságát, a hitet és a szeretetet a szívükben. Ez a szeretet sugárzik ránk most több száz év távolából. Szép lesz az ünnepünk, mert tudjuk, hogy mindegy, milyenek a körülmények, a csoda a lelkünkben születik meg, csak az elmúlt évtizedek kényelmében ezt valahogy elfelejtettük. Mondják el idén a karácsonyfa körül a saját karácsonyi történetüket, az legyen az ajándék!
Álljon itt végezetül ruszin nagyapám karácsonyi köszöntője, amit minden évben elmondunk. Családi történelmünk értékes kincse, nagyapám után az öcsémre szállt, most már a fiaim mondják.
Adjon az Úristen több karácsonyestéket megérni!
Nem ilyen szomorút, hanem örvendeteset!
Bort, búzát eleget! Haragot keveset!
Holtunk után lelki üdvösséget, ezt kívánom az egész ház népének!
Ahányszor a tarka-szarka megbillenti farkát, annyi ezres bankó üsse a házigazda markát!
Szívemből kívánom!
Szívemből kívánom!
Szívszorítóan szép.