Múzeum otthon III.

Muzeális ételek

Minden családnak megvan a maga étele, ami csak a családi asztalnál elfogyasztva ízlik, senki nem tud olyan finomat készíteni. Minden háziasszonynak megvan a maga titka, amivel a főztje utánozhatatlan lesz, senki nem tud olyan jóízűt az asztalra varázsolni. Minden háztartásban van egy szakácskönyv, amelyet nagy becsben tartanak. Nekem is van egy ilyen könyvem.

Majd százéves! Dédnagymamámé volt, s már a harmadik generáció forgatja haszonnal. Pár éve újraköttettem, mert salátává olvastuk. Foltos, megsárgult lapjain ott van minden, amit egy háziasszonynak illik tudni, s egy kicsit több is, a dédanyám élete, szeretete, törődése és szolgálata. A könyvet 1928-ban adták ki Magyarrégenben, írója Szász Mártonné Bene Ilonka református lelkészné. Előszavában a következőt írja:

A jó főzés nem éppen olyan könnyű dolog, mint amilyennek első pillanatra látszik s bármilyen hajlama, akarata és ügyessége is legyen valakinek hozzá, mégis ezek mellett a gyakorlat a jó gazdasszony legfőbb mestere. Élénk felfogás, ügyes kéz, mindenre kiterjedő figyelem kell ahhoz, hogy a szó szoros értelmében jó gazdasszony lehessen valaki. Mivel alapjában véve azon fordul meg a családok jóléte és egészsége, hogy a napi eledel miként van összeválogatva, a jó szakácskönyvnek hivatása van.

Dédnagymamám – Szabó Irén – 1886-ban született Vasasszentivánon. Édesanyja, Lengyelfalvi Bartalis Lujza volt, akit jómódú ügyvéd apja egy kollégájának szánt feleségül.  Lujza azonban akkor már az erdészlegény Szabó Jóskát szerette, s meg is szökött vele. Kilenc lányuk született, a nyolcadik volt a dédnagymamám. Édesapja a természet szeretetére, embertársai tiszteletére, szerénységre és jóságra nevelte. Édesanyja a kézügyességét fejlesztette, s mindenre megtanította, amit egy jó gazdasszonynak tudnia kell. Egy napon jött egy szelíd tekintetű, jóságos fiatalember, s feleségül kérte Irénkét. Egy gyermekük született, a nagymamám. Szépen, szeretetben éltek a havasokban. Élete akkor hullott darabokra, amikor 1944-ben három órát kaptak arra, hogy elhagyják a falujukat. Az anyaországba jöttek, lányuk férjének családjához, Végardóra. Idegenek voltak, hontalanok, földönfutók. Dédnagyapám suszterként dolgozott a faluban, hogy a bérelt szobát fizetni tudják. Hárman éldegéltek egyik napról a másikra. Dédnagymamám gyönyörűen varrt, kiválóan főzött, értett a disznóvágáshoz, feldolgozáshoz. A faluban hamar híre kelt ügyességének, s ő szorgalmasan aljazta a szoknyákat, fordította a gallérokat és mandzsettákat, segített a malacot a fülétől a farkáig feldolgozni. Később már a falusi lányok is hozzá jártak, hogy megtanítsa őket mindenre, amit egy jó gazdasszonynak tudni kell. Dédnagyapám 1946-ban meghalt. Nem maradt támasza. Két nő a háború utáni Magyarországon. Anya és lánya. Otthon nélkül, férfi nélkül, munka nélkül. Nagymamám súlyosan megbetegedett, az ő ápolása, s a mindennapi betevő megteremtése mind Irénke vállát nyomta. Zokszó nélkül tette a dolgát. Kicsit könnyebb lett, amikor a nagyapám végre hazatért a hadifogságból. Onnantól a lánya családjának az életét segítette. Nevelte és gondozta az unokákat, a semmiből varázsolt mennyei finomságokat úgy, hogy ő maga meg sem kóstolta. Köténye zsebéből, a fiókból, zizegő papírból mindig előkerült valami apró finomság, amit senki sem tudott, honnan varázsolt elő. 

Olyan volt, mint egy hétköznapi tündér, aki már hajnalban kotorta a hamut a kályhából, hogy reggelre meleg legyen, s aki mindenki titkos kívánságát teljesítette. Bekötötte a sebeket, éjjel ruhát varrt, kakaót vitt az iskolába az unokának, s századszor is leszűrte a meleg tejet, ha a gyerek úgy látta, pille van a tetején. Közben nem sokat beszélt, szinte láthatatlan volt. Mikor elütötte a harang a delet, forrón tálalta az ebédet a fáradt, napszámos vejének. Ha durván szóltak hozzá, nem válaszolt, nem sértődött meg. Lelkem! – így szólított mindenkit a családban. Soha nem kért semmit, jövedelme nem volt, két keze munkájával és jó lelkével szolgálta meg az otthont és az ételt. Finom lelke, jósága miatt, aki csak megismerte szerette és tisztelte. Feltétel nélküli szeretete átsugárzott egyszerű külsején, csöndességén, s bárki tévedt be a házba, magával vitt valamit ebből a szeretetből. Szüntelenül imádkozott, a hite tartotta meg a nehéz pillanatokban.

Én nem ismerhettem. Kétéves voltam, amikor meghalt. Mindazt, amit most leírtam, mások történetéből raktam össze, de tudom, hogy minden szó igaz. Amikor megszülettem, anyukámék megkapták a belső szobát, hogy az új jövevény az egyszerű körülmények között is nyugodtan élhessen. Dédnagymamám kikerült onnan a konyhába. Halkan elsírta magát, s annyit mondott, hogy egyre kijjebb kerül, a következő állomás már a temető lesz. Nem panasz volt ez, csupán szembenézés az elkerülhetetlennel.

A jó szakácskönyvnek hivatása van

– írja Szászné Bene Ilonka. A jó szakácsnak is hivatása van. Szeretettel főzni– sütni, táplálni az étellel a testet és a lelket, ahogyan dédnagyanyám tette. A könyv 107. oldalán, a Laci almás bélesnél karcsú betűkkel a következő kiegészítést jegyezte be a 4 tojás sárgája mellé: 4 tojás habja! Igen, így lesz tökéletes!

Ez a könyv az erdélyi havasokból jött, ott volt a végardói szabadkéményes konyhában, a nagymamám újhelyi, Rákóczi úti lakásban, az anyukám konyhájában, s most itt van az én polcomon, kilencvenkét éve szolgálatban. Ebből dagasztom az aranygaluskát, ami azért olyan finom, mert minden egyes kiszaggatott pogácsát egyesével forgatok meg az olvasztott vajban és a cukros-citromos dióban. Receptje alapján sütöm a karácsonyi puha püspökkenyeret, ami olyan könnyű, mint a hab. A savanyú káposztát is úgy tapossuk, ahogy ebben van leírva, kicsit kiegészítve az apai nagymamám tanácsaival. A könyv közepén lépésről-lépésre bemutatja a szerző, hogyan vágjunk disznót, s hogyan dolgozzuk fel. A levesek, levesbetétek, mártások, hús – és tésztaételek, főzelékek, fagylaltok, savanyúságok, befőttek és sütemények mellett hasznos tippeket ad az asztalterítéshez, a ruhák tisztántartásához, a hajápoláshoz, a szobanövények átültetéséhez, de még azt is leírja, hogy a különböző foltokat hogyan tudjuk a textíliákból eltávolítani. Tudták, hogy a kocsikenőcsöt hideg tejjel lehet kivenni a ruhából? Remélem, van, akinek még hasznos lehet ez a tanács!

Bene Ilonka református lelkészné ellenállhatatlan stílusban ír, ha lehet ilyet mondani. Mondatai egyszerűek, világosak, határozottak. Az „amennyi lisztet felvesz” az egyik kedvencem. Kezdő konyhatündér korom rettegett pillanata volt, amikor vártam, hogy felveszi– e vagy sem?! Az „ugorka eltevés” és a „krumplipire készítés” lépései is nagyon kedvesek számomra, akárcsak a „nokkerli” receptje. A „szaloncukerli” készítésének leírása mesés!  Gyerekkoromban azt hittem, hogy nagymamám rosszul ejti ki ezeket a szavakat, majd rájöttem, hogy ő pontosan úgy mondja, ahogy ebben a könyvben van!

Hűséges szeretettel őrzöm dédanyám szakácskönyvét. Otthoni –  ha szabad ilyet mondani –, konyhai múzeumom legértékesebb darabja. Ezeket főzte, sütötte Irénke dédanyám az erdélyi kisházban, s most én is ezt tálalom a szeretteimnek. Remélem ugyanazzal az odaadással és szeretettel! Így lesz az ételből muzeális érték.

Keressenek Kedves Olvasóim egy régi családi receptet! Míg készítik, s ízlelik, megelevenedik a családi történelem!  

Kapcsolódó bejegyzések

Hozzászólások (1)

Szép történet, kedves. Épp elgondolkoztam olvasás közben, leragadva a dédmama születési dátumánál. Az én nagyapám születési dátuma 1888. Milyen furcsa, hogy nagyjából egyidősek vagyunk és mégis nekem a Nagyapám a kortársa a Te Dédmamádnak. Na, de ez csak úgy jött. Gratulálok, így Karácsony közeledtével szeretek ilyen szépen “lefestett” családi történeteket olvasni.

Szólj hozzá