Kazinczy portrék a Facebookon és a múzeumban

A minap a Facebook ajánlotta figyelmembe ismerősként a portréműfaj leglelkesebb 19. századi propagátorát, Kazinczy Ferencet. A profilképről visszaköszönt a nyelvújító egyik kedvelt „portraiter” festőjének, Donát Jánosnak az alkotása, így rákattintottam. Természetesen szó sincs semmiféle időutazásról, okkultista mágiáról, vagy efféléről, ami a 19. század elején élt nyelvész-irodalmárt megidézte volna. Csupáncsak egy álprofil volt, aminek kezdetben talán az lehetett a célja, hogy Kazinczy Ferenc életeseményeinek és munkásságának ismertetésével szélesebb körben is felhívja a figyelmet a nyelvújító nagyságára. 

Az ötlet nekem kedvemre való; a kivitelezés kevésbé. De a kezdeményezés – amit lehet, hogy egy iskolai feladat inspirált – hamar hamvába is holt, mert csak alig egy hónapig kezelték a Facebook-profilt 2016-ban. Kutakodni kezdtem a közösségi oldalon, és ráleltem egy másik, kevésbé kreatív hozzáállással létrehozott, „intézményesítettebb” oldalra Kazinczy Ferenc nevének és portréjának felhasználásával, és a vele kapcsolatos mai kutatási eredmények és megemlékezések publikálásával.  

Vajon felháborítaná ez az írót? Egyáltalán kedvelte volna a közösségi oldalakat Kazinczy? Ha ő maga dönthetett volna erről, akkor fent lett volna bármelyiken? Facebookozott vagy twitterezett volna? Esetleg az Instán találta volna meg a helyét? Mit posztolt volna? Melyik portréját választotta volna profilképnek? Úgy gondolom, a válaszaink a bennünk élő Kazinczy-képtől függnek. Attól, hogy a róla szerzett információk, személyiségjegyek milyen karakterré formálták őt gondolatainkban, valamint, hogy melyik festett portréjával találkoztunk legtöbbet, és azon mit sugallt nekünk az arca. Mindannyiunk más válaszokat adna a fenti kérdésekre, így a sajátjaim is szubjektívek, gondolatindítók. 

Ha képzeletben eljátszom a közösségi oldalak és Kazinczy viszonyával, akkor egy megfontolt, tudatos felhasználónak tippelném az írót. Aki ezeken a felületeken csak alkalmanként, de annál hathatósabban igyekezett volna kritikai hangján felszólalni a fentebb stíl képviselőjeként. Kapcsolattartásra, tájékoztatásra és tájékozódásra használta volna ezt a közösségi oldalt; szűk körrel kontaktálva, csak arra időt szánva, akinek véleményére ad. Éppen ezért, a Facebookon nem lett volna közszereplői státusza, így oldala sem „Kazinczy Official”. Posztjainak többségét mégsem magánjellegűnek képzelem el. Szerintem inkább az ismerőseinek szánt vitaindító cikkek sorakoztak volna az idővonalán, amelyeket az Orpheus és a Magyar Museumok írásaiból válogatott volna. Ám Instáján megnyílt volna a világnak, közzétéve a képeit a kertjéről, utazásairól vagy olyan hétköznapi dolgokról, amelyekhez szóalkotásai köthetők – persze mindegyiket hashtaggel ellátva. A LinkedIn-en lett volna a legaktívabb, és biztosan blogot is írt volna.  Elvetem a gondolatát, hogy élt volna szelfikkel. Profilképei jól kimunkált műtermi képek lennének valamennyi webkettes oldalon, hiszen mindig fontosnak tartotta, hogy a róla készült arckép előnyös legyen; és ha valaki rátekint, akár ismeretlenül is, abban pozitív asszociációkat keltsen. Volt eset, hogy a számára tökéletes vonások elérése érdekében egy portréra megannyi variációt készíttetett magáról (de erről bővebben később írok). 

Éppen ezért, nem hinném, hogy a munkásságában a „fentebb stílt” követő és az esztétikai stílusreform képviselőjeként tevékenykedő író a tartalom-előállításért megveregette volna a Facebookon neki emléket állító profilok kezelőit, de a profilképeket bizonyára jóvá hagyta volna, mert életében is kedvére való volt mindkét róla készült alkotás. 

A képzőművészetet is a nemzeti kultúra szerves részének tekintő Kazinczy – aki maga is műkedvelő festő és rajzoló volt –, számos alkalommal állt modellt portréfestőknek, és kiterjedt levelezésében hívta fel barátai figyelmét a tehetségesebbekre. Befolyásával és tekintélyével sokat tett az általa nagyra értékelt festőművészek elismeréséért. 

Számos alkalommal megesett, hogy a képek születésénél nem volt jelen, és csak másoltatta egyiket a másikról. A megrendeléskor pedig mindig valamilyen változtatást kért a festményen. A legtöbb esetben Josef Kreutzinger 1808-ban készített portréja volt a mérvadó festmény. 

Hasonló keletkezéstörténete van a facebookon fellelhető Kazinczy profilok képeinek is. Bár a Donát portré nem másolata a Kreutzingerének – mint legalább tíz másik Kazinczy portrénak –, de mindenképp az a festmény az ihlető forrása. 

Az osztrák Kreutzinger a mértékadó képet eredetileg egy 1 láb magasságú vászonra festette– ahogy az író fogalmaz a méretet illetően: amelyre feje a csecsbimbóig fért* (hiv.: Szentgyörgyi Józsefhez írt levél, 1811). A végeredménnyel Kazinczy is elégedett volt: „oly mív, hogy még az is gyönyörűséget lelhet nézésében, a kit én éppen nem interesszálok (érdeklek)”. Kreutzinger festői erényeink elismerése ellenére Kazinczynak voltak fenntartásai az eredeti alkotással kapcsolatban, és ezt el is panaszolta Szentgyörgyi Józsefnek: „Csak az kár, hogy szenvedőt és nem mást, mint szenvedőt, még pedig asszonyi nyavalygásokkal szenvedőt festett – pedig tanúk társaim, hogy én nem így szenvedtem.” És hasonló sorokban panaszkodik a Horvát Istvánnak írt levélben is: „Ha Kreutzinger a képnek kedvetlenséget, búslakodást adott volna, nem panaszkodnám. De álmosnak festeni a képet nagy vétek.” Ezért a másolatok megrendelésekor minden esetben apróbb változtatásokat kért a festőktől. Kutatók szerint legalábbtíz változat készült. 


Donát J.: Kazinczy
(Kreutzinger kép másolata)

Az egyes utánzatokon tapasztalt eltérések nyomon követhetők a Kazinczy Ferenc Múzeum A Szép és a Jó című kiállításában is. A tárlatban ugyanis az eredeti Kreutzinger-kép négy másolata is található, és köztük van a Donát József által készített másolat. 

Aki mielőtt lemásolta Kreutzinger festményét, Horvát István megrendelésére elkészítette Kazinczy portréját a saját kompozíciója alapján. Ezt a jól ismert és sokat publikált Kazinczy Ferenc arcképet választotta profilképnek az egyik fake(ál) Facebook-profil kezelője.

Erről, a Donát tervei alapján készült képről a modell így emlékezett Helmeczy Mihálynak írt levelében: „addig panaszkodtam a ‘Kreutzinger által festett kép fagyos hidegsége ellen, hogy Donát a magáét mosolygani hagyandja, holott nekem elég lett volna a’ képet csak szabad tekintetűvé, vidámmá tenni.” Kazinczy elismerte és kedvelte az idős festőt. Olyannyira, hogy a Bécsben munkálkodó, de porosz születésű Donát pest-budai letelepedését is segítette azzal, hogy ismerősei figyelmébe ajánlotta munkáját.

A következő években sorra születő Kreutzinger-másolatokra leginkább azért volt szüksége a Magyar Királyság területén keresztül-kasul levelező Kazinczynak, mert levelezőtársai jelentős részével személyesen nem, vagy csak egy-két alkalommal találkozott a korabeli viszonyok miatt. Ezért képet cseréltek, megajándékozták velük egymást. Mivel a fotográfia története csak évtizedekkel Kazinczy Ferenc halála után indult el (hát még a facebook…), így a festészet volt az elsődleges – és meglehetősen költséges – eszköze az arc megörökítésének. 

Két évvel a Kreutzinger-mű megszületése után és szintén két évvel a Donát által készített arcképek előtt, 1810 szeptemberében, Balkay Pállal is másolatot készíttetett az eredeti portréról Kazinczy. A végeredmény nem volt épp kedvére való a hiú vagy éppen a művészetekben is a stíluseszményét kereső írónak: „Balkay nálam volt a minap kevés órákig… Ne tudassa az úr vele, amit mondok; ő nem szerencsés portraitirozó. Még azt a kópiát sem dolgozta jól, amit b. Prónay Simonnénak készítettem vele a Kreutzinger által festett képem után, holott azt csudálta, s szemeit róla (a K. munkájáról) elvonni nem tudta. Örömmel tenném a barátságnak azt a kedves áldozatot, hogy azt az úrnak ajándékban küldjem, de erszényem ezt a költséget nem győzi, mert sok ilyes toldult öszve.” 

Mint ahogyan ezekben a Döbrentei Gábornak címzett sorokban is írja Kazinczy: a festmények bizony költségesek voltak. Az árat leginkább a festőművész ismertsége szabta meg. Kreutzingernek például 100 forintot fizetett a nyelvújító azért a kb. 30 cm magas képért, amelyről később az olcsóbb másolatok születtek, és amely Kazinczynak a legismertebb arcát adta a köznek; sőt amely most éppen a legnépszerűbb közösségi oldalon emlékeztet minket nagyságára.

Ha már árakról és Kazinczy művészetet pártoló tevékenységéről is esett szó, akkor hadd említsem meg Stunder János Jakabot, aki Donáthoz hasonlóan, szintén Kazinczy hívására és pártfogására lelt új hazát Magyarországon. A dán születésű, és a Koppenhágai Képzőművészeti Akadémián tanult festővel Bécsben találkozott az akkor 32 éves író. 

Stunder János Jakab képének másolata A Szép és a Jó kiállításban. Eredeti festmény: Kazinczy Emlékcsarnokban, Széphalmon

Történt ugyanis – tizenkilenc évvel az említett Kreutzinger kép születése előtt –, hogy hivatala megszűnése után, és tanfelügyelői állása visszaszerzésének okán, Kazinczy a királyi városba utazott. Az audienciára váró író a szabadidejét az akkor formálódó művészeti gyűjtemények látogatásával töltötte. Így jutott el barátja javaslatára Stunder műtermébe is. Bár sem úti célja, sem anyagi helyzete miatt nem állt szándékában megfestetni magát, a „koppenhágai dán” által ajánlott baráti ártól elcsábult.  A kedvezményt arra az ígéretére kapta az író, hogy visszatérve Magyarországra, bevezeti a festőt a befolyásos és művészetekre áldozó barátainak körébe. 

Az alkotáshoz Stunder egy ajtónyi vásznat készített elő. Ennek láttán Kazinczyt már csak a becsülete nem engedte, hogy visszakozzon az alkotás elkészítésétől – amelynek korabeli piaci ára az író számításai szerint, baráti alapon is, elérhette az 500 forintot. Még aznap délre el is készült az egész alakos kép első változata. „Én valék a’ kép, a’ színek lángoltak, gyönyörű munka, de a fej verschoben” – írja Szentgyörgyinek. Néhány nap múlva ismét modellt állt a festőnek az Orpheus és a Magyar Museum alapító–szerkesztője, hogy Stunder javíthasson az arcvonásokon. „Eggy fákkal beültetett tájékon egy felfordult Jóniai Capitelre ültetett a’ képen, zöld mentében, arannyal és nércczel fejér lajbliban, bőr nadrágban, ’s a’ Capitelen egy violaszínű posztózatot (Draperie) vetett el” – a Szentgyörgyinek írt levélből kiderül, hogy a festmény végül 90 forintba került, és olyan hű és pontos Kazinczy ábrázolás született, hogy Tessedik ez alapján ismerte fel a korábban sosem látott írót. „ Magadat – úgymond – nem láttalak, de képedet sokat láttam Stundernél”– idézi a lelkészt Kazinczy a Pályám emlékezetében. A festmény ugyanis még akkor is a Stunder-ház vendégszobájának falán száradt, amikor Tessedik két hétig a festőnél vendégeskedett. 

Ennek a teljes alakos műremeknek mi már csak töredékét, az arcképet csodálhatjuk meg. Eredetije tönkrement. Rámájáról ugyanis levették és összetekerték, így az olajfesték megrepedezett a felületén. Csak az arcképet, sikerült megmenteni. (Fehér József: Honismeret 2009.) A 36×26 cm-es arckép eredetijét Széphalmon őrzik. Tavaly restauráláson esett át, és hamarosan újra látható lesz az Emlékcsarnok megújuló kiállításában. Másolatát azonban A Szép és a Jó kiállításban Sátoraljaújhelyen, Kazinczy Ferenc Múzeum is kiállította a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Kíváncsi vagyok, hogy Önök számára melyik Kazinczy portré a leghitelesebb! Esetleg ez a legutóbb említett Stunder képtöredék, vagy a másolatban A Szép és a Jó kiállításban is fellelhető Pesky József-portré az élő Kazinczy arc az Ön gondolataiban? Vagy Donát János 1828-ban festett művére esne a választása, amelyen a nyelvújító portréja megszólalásig hasonlít a dédunoka, Kazinczy Ferenc vonásaira? Én csak lelkesíteni tudom mindnyájukat, hogy tegyenek egy sétát a múzeum kiállításában, és keressék ki a sok-sok változatból, másolatból az Önök Kazinczyját, azt, akinek a közösségi oldalon is szívesen írnának.    

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá