A vasárnap délutánok szent hevülete

Fejezetek a sátoraljaújhelyi labdarúgás hőskorából

Kedves, gyönyörű látvány volt a vasárnapi football mérkőzés. Maga a versenypálya is érdeket keltő kép. Telve színekkel, hangulattal. Aranyos verőfénytenger hullámzik rajta végig. A sok színes dress ideges nyugtalanággal csillog-villog. Szép, elegáns közönség, bájos fiatal leányok, asszonyok tarka csoportjai mindenütt. Zavaros moraj, izgalom, forróság, láz támad, keskeny női kezek verődnek össze, amint megkezdődik a verseny és viaskodva, egymást kergetve, megelőzve, az izmok működésének kontesszenciáját bemutatva, törekednek a versenyzők a labdájukkal a goal felé.

A fenti, minden túlzás nélkül költőinek mondható sorok az első sátoraljaújhelyi labdarúgó mérkőzést követő tudósításból valók, 1909 augusztusából. A modern futball ekkor már több mint fél évszázada megkezdte világhódító körútját. Az „angol rúgósdi” hazánkban is gyors népszerűségre tett szert, s 1897. május 9-én a Budapesti Torna Club két csapata lejátszotta az első mérkőzést – egymás ellen. „A tűzzel-vassal jövő Dzsingisz-khán nem hódított olyan rohamosan, mint a futball Magyarországon” – írta találóan a Miskolci Reggeli Hírlap.

Bő egy évtized múltán a labdarúgás (melynek nemzetközileg elfogadott első szabályrendszerében az egyik legfontosabb pont az volt, hogy lábbal rúgni csak a labdát lehet!) hivatalos, egyesületi keretek között is megjelent Sátoraljaújhelyen. Az első újhelyi labdarúgóklub megalakulását, s így a futball intézményesítését hatalmas érdeklődés, felfokozott várakozás előzte meg. A mértékadó városi lapok hosszú írásokban üdvözölték a sportág hazai és városi megjelenését, hangsúlyozva annak remélt, pozitív népegészségügyi és népjóléti hatásait. Többek között olyasmikre utalva, hogy ahány ember futballozni kezd, annyi ember szabadul meg a kocsmák és a kávéházak füstös odúitól. (Ez a kétségkívül szimpatikus, ám meglehetősen naiv prognózis nemigen állta ki az idők próbáját. Ugyanakkor nekünk, a magyar labdarúgás imádattól közönyig tartó, időben fájdalmasan elnyúló kálváriastációit végigjáró kései utódoknak oktalanság lenne mindezt számon kérni a derék lapírókon – akik ha ismerhették volna, mondjuk Urbán Flóriánt vagy Váczi Zoltánt, aligha írnak ilyet).

A futball szeplőtelenül fogant Sátoraljaújhelyen is, s a sportágnak – ahogyan a Zemplén egyik írása fogalmaz –

célja van, s az emberi energia, a tudás működik benne, amely a dolgozó szoba rideg területét összekapcsolta a levegő, a nagyvilág, a szabadság szféráival…Aki valaha egy labdát kergetett a goal felé, a trükkök egész láncolatával ismerkedett meg és megtanulta, hogy a becsületességgel is kell egy adag ravaszság, de ez a ravaszság nem megvetendő succrescentia. Ellenkezőleg. Egész bölcsességet, higgadtságot, logikát jelent, mert megmutatja azt az arkimedesi pontot, amellyel minden nehéz dolgot meg lehet közelíteni.

A futballt filozófiai magasságokba emelő sorok érzékeltetik azt, hogy micsoda társadalmi elvárás és presztízs övezte az újszülött sátoraljaújhelyi labdarúgást. Pattogott a rongylabda a városban: a Hecskén, a Diána-kertben, s a kisállomás melletti téren. Az 1909-es esztendő aztán elhozta a történelmi pillanatot. Január 17-én a Magyar Király szálloda vendéglőjének kistermében néhány derék városi férfiú eldöntötte, hogy megalakítják a Sátoraljaújhelyi Athletikai és Football Clubot, s elindítják az ezzel kapcsolatos jogi procedúrát.

(Érdemes lenne valakinek egyszer külön tanulmányban megvizsgálnia, hogy vajon hány legendás futballklub alakulhatott vendéglőkben, kávéházakban, kocsmákban világszerte. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de jelen sorok szerzője ezen a ponton erős nosztalgiával gondol arra a nem teljesen véletlen esetre, amikor a liverpooli The Sandon pubban sörözött. Vagyis ott, ahol a Liverpool FC és az Everton is megszületett. Erre egy komplett turisztikai iparág létesült, a hely mottója – „Minden itt kezdődött el” – jól rímel napjainkban is. Ezzel szemben a sátoraljaújhelyi Magyar Király szállodát hiába is keresnénk városunkban, pedig a kezdet nagyon hasonló lehetett).              

 A közvélemény labdaéhségét jócskán felkorbácsoló Zemplén újság 1909. július 10-én terjedelmes írásában már arról számolhatott be, hogy a Sátoraljaújhelyi Athletikai Club – a Dókus Gyula és Bernáth utca végén, a Gyártelep mellett létesített – pályáján igazi sportélet zajlik. A vármegyeháza dísztermében 1909. július 13-án 56 pontos alapszabályzattal és Dókus Gyula elnökletével hivatalosan is megalakult a piros-sárga színeket viselő sportegyesület, melynek kebelén belül létrejött a futball szakosztály is. Szakosztályi előadóvá Veress Józsefet, a szakosztály tagjává Nagy Miklóst, Haranghy Gyulát, és Gasparik Andort választották, míg a labdarúgók csapatkapitánya Medveczky Zoltán lett. Az egyesület azzal kezdte meg munkáját, hogy játékosokat igazolt. Mindjárt 28-at (!), kivétel nélkül a Kassai Athleticai Club csapatából. Itt vélhetően arra kell gondolnunk, hogy városi egyesület hiányában sok újhelyi futballozhatott Kassán, akik ekkor hazatértek. A futballcsapat hetente három alkalommal – kedden, csütörtökön és vasárnap – tréningezett. A szakosztály első ülését is megtartotta, ahol a játékosokat képességeik alapján az I. és a II. csapatba sorolták, s kitűzték a bemutatkozó mérkőzés időpontját is.

A frissen megalakult egyesület saját berkeken belüli tréningmérkőzéseket játszott, s megkezdve a felkészülést az első nyilvános megmérettetésre. A Magyar Labdarúgók Szövetsége ugyanis az újonnan alakult egyesületeket három, nyilvános bemutató mérkőzés lejátszására kötelezte, mielőtt engedélyezte a tagfelvételt és a bajnoki rendszerben történő indulást. A július 18-án az I. és a II. számú csapat között lezajlott tréningmérkőzésen az első csapat szoros, 4:3 arányú győzelmet aratott, s ez aggodalomra adott okot a közelgő bemutató mérkőzés előtt. Az edzőmérkőzésről szóló híradás kiemeli, hogy az első csapat centere, Veres a kapu előtt bizonytalan, habozó és lassú, s a hozzá kerülő labdát addig igazítgatja, míg az ellenfél lekapcsolja. Medveczky, a csapatkapitány viszont pozitív kritikákat kapott: gyors labdavezetése, beadásai és heves shotjai révén kiemelkedett társai közül. A következő edzőmérkőzésen aztán az I. számú csapat már 6:0 arányban mosta le a tartalékokat a pályáról, s a sajtótudósítások rohamléptékű fejlődésről számoltak be.

SAC első ellenfele a Kassai Athletikai Club előző évi bajnokcsapata lett. A mérkőzés előtt a szakosztály külön ülésen tárgyalta meg a teendőket. A várost ellepték a mérkőzést hirdető falragaszok, 20 fillérbe kerültek az álló, 50 fillérbe az ülőhelyre szóló tikettek. A mérkőzés napján a Felsőmagyarországi Hírlap címoldalán közölte egy ismeretlen poéta Krónika című versét, mely kifejezetten a történelmi mérkőzésre íródott. Álljon itt néhány strófa ebből a korántsem mindennapi költeményből:

"Készül viadalra,
Biztos diadalra,
Nagy garral a SAC.
Ám szembe merészen
Jő küzdeni készen,
Érckarral a KAC
 
(…)
 
S már égnek a lángtól
A hősi szemek,
A t. publicumnak
A szive remeg.
S már készül a harctér,
Már porzik a pálya,
Hol egymást a SAC-KAC
Elagyabugyálja,
Hej, holnap a sportnak a napja
ragyog!"

A Zemplén közölte a SAC várható összeállítását, bemutatva a sporttörténelmi találkozó újhelyi főszereplőit. A kapuba Steinhoffer került, aki akkor már rutinos kapuvédőnek számított. A jobb és bal oldali hátvéd pozíciójába Farkas és Róth jutott. Előbbiről a lap kiemelte, hogy „klasszikus” hátvéd, akinek szerepletetése „közmegnyugvást” kelt. A fedezetsort Kantha, Becske és Gasparik alkotta. Becske esetében az állóképességet és az agilitást emelték ki, míg Kanthát „jó stílusú labdaszedése” jellemezte. A támadószekcióban jobb szélen Medveczki, Lánczi, bal szélen Nagy I. és Farkas II, míg a center, azaz középcsatár pozíciójában Veres kapott bizalmat – utóbbi kapcsán a lap malíciózusan megjegyezte, hogy az edzéseken nem mutatott valami fényes formát.  

A várva várt mérkőzés 1909. augusztus 8-án délután fél ötkor kezdődött. A kassai csapat délután kettőkor érkezett a nagyállomásra, ahol az akkori kor szokásainak megfelelően fogadást rendeztek a tiszteletükre. A 600 néző előtt lejátszott meccs a kassaiak 3-1 arányú győzelmével zárult. A találkozóról szóló tudósítás lakonikus megjegyzése szerint: „A SAC csapatának rossz napja volt és veresége ennek tulajdonítható”. Az egyik legerősebb vidéki egylet ellen a tisztes vereség kategóriájába sorolható eredmény korántsem tűnt tragikusnak a futballal beoltott újhelyi publikumnak sem, „mert felismerte a csapat sokat ígérő játékbeli képességeit és életrevalóságát.”

A következő két nyilvános mérkőzést az Eperjesi Torna- és Vívó Egylet csapatával játszotta a SAC. Az augusztus 15-én lezajlott sátoraljaújhelyi mérkőzésen 4-1 arányú vendégsiker született. A tudósítás szerint az újhelyiek nap és szél ellen kezdték a játékot, ám kitűnően védekeztek, s az esélyesebb eperjesiek csak a 35. percben találtak be, kialakítva a félidei eredményt. A második félidőben többet támadott a SAC, ám az eperjesiek három „lerohanásból” három gólt szereztek…A mérkőzés vége azonban az újhelyieké volt, s ekkor Veres révén megszerezték első és egyetlen góljukat.

Az augusztus 22-i idegenbeli revánsküzdelem meglehetősen botrányos körülmények között folyt le. A SAC remek játékkal a második félidő közepén már 3-1-re vezetett, ám az eperjesi csapat gyorsan kiegyenlített. A tudósítás szerint a hazaiak ekkorra már végleg elkészültek erejükkel: egy játékosuk szó szerint összeesett és kidőlt. Az újhelyiek sorra vezették a támadásokat, s egy tizenegyeshez is jutottak, amit a bíró a „labda kézzel verése” miatt ítélt meg. Ezt látva az eperjesiek egyik játékosa, Kriebl „intelligens emberhez egyáltalán nem illő, durva hangon” megsértette a játékvezetőt, mire a SAC játékosai – szolidaritást vállalva a bíróval – levonultak a pályáról. A futball hőskorában, amikor mindennaposak voltak a durva tettlegességig fajuló verekedések a pályán, s a bíró kővel való megdobálása is gyakran előfordult, ez a jelenet kétségkívül a fair play legőszintébb megnyilvánulásaként értékelhető. Talán emiatt fordulhatott elő az, hogy bár a mérkőzés hivatalosan 3-3-as végeredménnyel zárult, a Felsőmagyarországi Hírlap tudósításában „első dicsőségként”, „első győzelemként” tálalja a történteket.

A Zemplén a következőkkel sommáza az eseményeket:

…ha a játék a befejezés előtt az eperjesiek kíméletlen modora miatt nívón alulra nem süllyed, és csapatunk a legkedvezőbb időben, amikor teljes fölényben és állandóan veszedelmes offenzívában volt, éppen a szabálytalanság miatt nincs kénytelenítve elhagyni a versenypályát, a mérkőzés eredménye javunkra igen nagy golakülönbözettel záródik le.

Akkoriban még kevéssé lehetett ismert „a futballban nincsen ha” örökbecsű mondás…A városi sajtó elfogultsága az újhelyi futball korai időszakában általánosan tetten érhető – ennek a jelenségnek igazi gyöngyszemeivel találkozhatunk majd a továbbiaknak – ám ez talán bocsánatos bűn. A SAC imígyen abszolválta a szövetség által előírt három nyilvános mérkőzést.

Sátoraljaújhely 1909 őszén egy emberként várta, hogy megkezdődjön a bajnoki szezon.