Múzeum otthon II.

avagy a lányokat nem érdeklik a háborús történetek

Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy micsoda kincseket rejtenek az otthoni fotóalbumok, irattartók, dobozkák, amelyekben családunk múltja, emléke, történelme pihen. Leírtam, hogy mennyire szerettem a nagymamám történeteit a kirándulásokról és kalandokról, melyekben enyémmé vált a Kelemen havasok minden apró részlete. Később már a szerelmi történetek foglalkoztattak. A mi családunkban aztán volt minden! Romantikus leányszöktetés, emiatt a jómódú családból való kitagadás, nélkülözés, menekülés, lemondás, ásó, kapa, nagyharang, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak… Nagyapám háborús történeteit csak akkor hallottam félfüllel, amikor a kisöcsémet szórakoztatta azokkal, a délutáni alvás előtti mese gyanánt.

A testvérem egészen kicsi volt, nem értette a szöveget, de a hanglejtés és hozzá nagyapám kiváló mimikája ámulattal töltötte el.

És akkor a muszka rám fogta a fegyvert!

– mondta, akár egy színpadi dráma főszereplője.

A többire nem figyeltem, mert a lányokat ugye nem érdeklik a háborús történetek. Később megtudtam, hogy ő is csak ezt az egyetlen sztorit mondogatta a gyereknek, mert a többiről nemigen beszélhetett. Nem is beszélt. A rendszerváltás után mondott néhány dolgot, amikor a kárpótlási jegyet intéztük, amiből aztán semmi sem lett. Akkor tudtam meg, hogy hol volt hadifogságban, milyen körülmények között élt három évet, hogyan jött haza, milyen volt az élete a háború után.

Fényképét és katonakönyvét nagy becsben tartom. Amikor végigsimítom a könyvecske vászonborítását, arra gondolok, milyen nagy kár, hogy nem kérdezősködtem többet a háborúról és a hadifogságról! Mekkora mulasztás volt, hogy nem véstem az elmémbe az ő történetét! Most már késő. Azokból a kis morzsákból élek, amiket összecsipegettem, s a képekből, tárgyakból, amelyek utána maradtak.

Nagyapám –Tallárom Miklós –Végardón született 1918 tavaszán egy szegény, nélkülöző parasztcsalád negyedik gyermekeként. Őt még két fiú követte. Apja – Mihály–, hogy megpróbáljon jobb életet biztosítani népes családjának, a 20-as évek közepén Kanadába utazott, s egy kikötőben dolgozott. Össze is szedett annyi pénzt, hogy itthon vehessen egy zsebkendőnyi földet. Az élet nem lett könnyebb. Továbbra is szegényen éltek, de dolgoztak a saját földjükön, hogy megtermeljék a mindennapi betevő falatot.

Nagyapám nem mesélt vidám történeteket a gyerekkoráról, legtöbbször a nővérét emlegette, aki a legidősebbként gondoskodott az égetni valóan rossz öt fiúgyerekről, s még arról is beszélt, hogy milyen kevéske étel jutott az asztalra. A falusi iskolában tanult, majd napszámba járt, alkalmi munkákat végzett, s jött a háború. 1939. október 8-án hívták be katonai szolgálatra a 26. honvédzászlóaljhoz Nagybereznára. Itt szolgálta a hazát 1943 teléig. Katonakönyvének tanúsága szerint rendfokozata őrmester, beosztási képzettsége szakaszparancsnok-helyettes.  1944. szeptember 27-től 1945. április 2-ig – úgy írom, ahogyan a könyvben szerepel –a „211. erőd szd-nál gp. szk. pk.h.” Közben’44 szeptemberében, Kisasszony napján feleségül vette nagymamámat a szászrégeni templomban. (A megismerkedésük és az esküvőjük történetéről órákig tudnék mesélni, mert ennek minden részletéről többször is kifaggattam a nagymamámat. Az a fránya lányos érdeklődési kör!) Az esküvő után nem sokkal továbbvezényelték a századát.

1945. április 2-án került hadifogságba, 1948 februárjának végén tért haza. Kijevtől nem messze raboskodott egy táborban. Legjobb barátját itt ismerte meg. A véletlen úgy hozta, hogy egy végardói hadifogoly épp egy sátoraljaújhelyi fogoly mellé került a barakkban. Egymást segítve élték túl a megpróbáltatásokat, az éhezést, fázást, félelmet, nélkülözést, a rabságot. Együtt jöttek haza, s később is támogatták egymást mindenben. Hazatérve nem köszönték meg neki, hogy a hazáért harcolt és elviselte a hadifogság megpróbáltatásait. Horthy katonájaként megbélyegezték, osztályidegen lett. Itthon már várta a nagymamám és a szülei, akik 1945 tavaszán érkeztek meg Erdélyből, Kassán át Végardóra. Az ardói görögkatolikus pap adott neki munkát a parókia körül, hogy meg tudjanak élni. Ebbe a tisztes szegénységbe született meg három gyermekük, akikkel később Sátoraljaújhelybe költöztek. Napszámba járt mások szőlőjét, gyümölcsösét művelni, majd pályamunkás lett a vasútnál az ötvesen években. Nehéz élete volt tele elhallgatással, elfojtással, ki nem mondott érzésekkel. Az igazságot keresni sem merte, tette a dolgát. Imádkozott és dolgozott. Van egy történet, amit akkor mesélt el nekem, amikor a rendszerváltáskor a kárpótlási jegyhez szükséges kérvényt töltöttük ki.

Az ötvenes években a vasúton dolgozott, éjszakánként a vagonokat pakolták ki- és be. Egyik nap a pártfunkcionárius figyelmeztette, hogy ha továbbra is jár a templomba, akkor ki lesz rúgva. Nagyapám ránézett, és a következőt mondta neki a maga nyugodt módján, kis mosollyal a szeme sarkában.

Bársonyszékem nincs, a talyigát meg szívesen átadom bárkinek.

Többé nem figyelmeztette senki, s a munkája is megmaradt. Mindent elvettek tőle, de a hitét, s bizodalmát az Istenben, nem tudták. Emlékszem, hogy amikor kislány voltam, vasárnaponként reggel a diákmisére vitt a nagymamám. Korán keltünk, s a konyhába menet benéztem a fürdőszobába. Nagyapám a tükör előtt állt. Ő a délelőtti énekes nagymisére készülődött. Beretválkozott. Nagy gonddal, kiművelt mozdulatokkal járt a keze az arcán. Utána jött a timsó. Szerettem nézni, ahogy végigdörgöli vele az arcát, kis grimaszokat vágva. Olyan volt, mint egy szertartás. Utána a legjobb ruháját öltötte föl, s várta, hogy indulhasson. Azt mondta, minden vasárnap húsvét van, s nekünk a legszebbnek és legtisztábbnak kell lennünk, hogy méltón mehessünk az Isten házába.

A katonaképe a polcomon van, a saját múzeumomban. Sokat nézem. Szakasztott az öcsém! Ugyanaz a tekintet, az az áll! Mai szemmel is jóképű, s azt még nem is írtam, hogy magas volt, délceg. Tartása volt. Látom a kitüntetéseit, s tudom, hogy egy hős néz vissza rám a fotográfiáról. A háború elmúlt, a fotó megkopott, a kitüntetések elvesztek, de a nagyapám emléke, helytállása, s a szeretetem és tiszteletem iránta, soha nem múlik el. Sok családban van ilyen kép. Mindenki így nézzen rá ezután!

Hozzászólások (2)

Csonka Jánosné

Betti! Ez csodás írás! Emlékkönyvet írhatnál hosszan! Nagyon élvezetes, számomra nagymértékben ismerős, néhol fájdalmas, de mindenképpen feledhetetlen! Köszönöm!

Szeretném felvenni a kapcsolatot Jászter Beátával.

Szólj hozzá