Múzeum otthon

Minden otthon egy múzeum. Igen, kedves olvasó, az Öné is! Lépjen csak oda a polchoz és vegyen le, mondjuk egy régi fényképalbumot! Felbecsülhetetlen értékű kincset, a család számára fontos dokumentumot talál benne akár száz évvel ezelőttről is. Ott lapul a szekrényekben, dobozkákban, fiókokban a régi korok emléke, a családi történelem, szüleink, nagy- és dédszüleink öröksége. 

A Kazinczy Ferenc Múzeum Újhely és a Nagy Háború című kiállításának sikerét is az adja többek között, hogy a vitrinekben bemutatott tárgyak, fotók nagy része helyi lakosok otthoni múzeumából származik. Ettől válik egy-egy család tárgya, fotója múzeumi értékké, így lesz a tárlat személyes, a miénk, „újheli”. 

Otthoni múzeumom egyik legkedvesebb darabját mutatom most meg. Csak egy régi fotó, de számomra különleges érték. Története van. 

A fotográfia az anyai nagymamámat ábrázolja. Heiter G. szászrégeni műhelyében készült 1939-ben. A hátuljára a nagymamám saját kezével a következőket írta. 

Emlék a 17 éves korból. Ha öreg napjaimban visszapillantok ez időre, lássam is, hogy hogy néztem ki. Magda.

Nagymamám – Lőrincz Mária Magdolna –1922-ben született az akkor már román Görgényszentimrén. Egyetlen megmaradt gyermeke volt a dédszüleimnek. Leánynevelő líceumban és gimnáziumban tanult, mint magántanuló. Okos volt, matematikából kiváló. Románból volt a leggyengébb, de valahogy azt nem akarta megtanulni. A magyar szóra volt fogékony csak a füle és a szíve. Csodás gyermekkora volt a havasokban, szerető szülőkkel, rengeteg baráttal és rokonnal. 1944-ben a végardói születésű nagyapám ott állomásozott határvadász ezredével az ő falujukban. Megismerkedtek, egymásba szerettek és szeptemberben összeházasodtak. Az öröm nem tartott sokáig. Október elején nagyapámat továbbvezényelték. Pár nap múlva a falut is kiürítették, azt mondták, hogy el kell költözni. Három órát kaptak arra, hogy összecsomagoljanak. Dédnagyanyám karácsonyfadíszeket, fényképeket és egyéb haszontalan holmikat kapkodott össze, eközben dédnagyapám tehetetlenül járkált föl-alá a kertben. A konyhában éppen főtt a húsleves. Nagymamám – látva szülei zavarodottságát –felkapta a fazekat, becsomagolta egy vászonkendőbe, hogy legalább ennivalójuk legyen az úton. Dédnagyanyám az ajtóban magához tért, s még visszalépett a Neumann varrógépért, mint aki érezte, hogy abból a masinából lesz később a mindennapi kenyerük. Elindultak.

A faluban mindenki úgy vélte, hogy fogságba viszik őket. Nagymamámék a vasútállomásra mentek, és beköltöztek egy nyitott tetejű vagonba. Végardóra készültek, az ifjú férj szülőfalujába. Nem gondolták, hogy három hónapig vagonlakók lesznek. December végén a vonat befutott Kassára. Nagymamám tífuszt kapott az utazás során, de mások is nagyon betegek voltak. A vasútállomáson mentők várták a beteg, elgyötört embereket. Miután a kassai kórházban felépült, elindultak Végardóra. Az út Sátoraljaújhelyen keresztül vezetett. Amikor nagymamám meglátta a városnév táblát, eszébe jutott, hogy mennyire haragudott erre a városra gimnazista korában. Az egyik vizsgáján egyest kapott a földrajztanártól, mert nem tudta megmutatni a térképen, hogy hol van az egykori Zemplén vármegye székhelye, Sátoraljaújhely. Azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen, ahogy a szekéren zötykölődött Újhelytől Végardóig. A sors fintorának vélte, hogy éppen erre a vidékre sodorta a történelem szele. Nem írom le, hogyan fogadták a nagyapám szülei, akik azt se tudták, hogy a fiuk megnősült. A tetejébe még egy menekültet vett el! Nagyapámat négy évig nem látta, hír se jött róla. A falubeliek azt mondták, hogy elhagyta, Pesten van, ne várja. De ő várta türelmesen. Egy nap meg is érkezett Danicából, a hadifogolytáborból. Arról sem írok, hogy az 50-es években hogyan éltek Sátoraljaújhelyen. Legyen elég annyi, hogy küzdelmes életük volt. Felneveltek három gyereket. Nagyapám az osztályidegen, nagyanyám a román menekült. 

Nézem ezt a képet. Egy 17 éves lány, akit a születésnapján fotográfushoz vittek a szülei. Tudom, hogy a ruhája kék volt és az édesanyja varrta neki, hogy szép és boldog legyen benne. Nézem az arcát, keresem rajta az én arcvonásaimat. Mert ő, én vagyok. A történetein nőttem föl. Úgy tudott mesélni a havasokról, hogy éreztem a fű és a málna illatát. Hallottam a hegyi patak csobogását. Visítva menekültem én is a csősz elől, s télen térdig tapostam a hóban. Néha egészen közel hajolok a képhez. Figyelek, hátha mond valamit ez a fiatal, szelíd mosolyú lány az álmairól, a terveiről. Arról, hogy mi járt a fejében, mit várt az élettől? Soha nem kaptam tőle választ ezekre a kérdésekre. Elfogadta az életét. Nem elégedetlenkedett, nem okolt másokat a nehézségek miatt. El kellett hagynia a szülőföldjét, mégis egészséges identitástudata volt. Elszakították a férjétől, később mégsem jártak családterápiára. Gimnáziumba járt, otthon akár tanítónő is lehetett volna, itthon, csak konyhalány volt.

Egy májusi felmérésből, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatócsoportja végzett kiderül, hogy közel minden ötödik magyarországi magyarnak jelenleg is van olyan rokona, aki a történelmi Magyarország területén, de a jelenlegi határokon túl él. Én is egyike vagyok az ötnek. A trianoni diktátum 100 éves évfordulóján különös jelentőséget hordoz számomra ez a kép, s a nagymamám története. Életem gyökere ott van valahol a Görgényi-havasokban. Rokonaim is élnek ott, de nem tudom, hogy kik ők? Nagymamám soha nem tért vissza a szülőföldjére, s levelet sem váltott az erdélyi rokonaival, csak a felvidéki unokatestvéreivel tartotta a kapcsolatot. Itt a sok régi kép – hála dédnagyanyám eszelős csomagolásának – Lujza néniről és Szerénkéről, Pistiről és a népes rokonságról. Ismerem a történetüket, a gyerekek csínytevését, de nem tudom, mi lett velük? Hol élnek a gyermekeik, unokáik? Hol vannak a véreim? Életem nagy feladata lehet az ő felkutatásuk. 

Nos, ez a kép az én múzeumom egyik legértékesebb darabja. Keressék meg otthon gyorsan a sajátjukat!

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá