Régi korok fotói a Csontos-hagyatékban

Csontos Ernő, a mesterfotós – I. rész

Időutazni majd’ mindenki szeret! Egymást érik a kihívások a közösségi oldalon, amik arra buzdítanak, hogy töltsünk fel magunkról retro képet a 1980-as és 1990-es évekből, vagy éppen posztoljunk gyermekkori fotókat. Ránézve a fényképekre, szinte érezzük a neilondzsörzét a bőrünkön, eszünkbe jutnak a fiatalkori bohóságaink a Burda-szabásminta alapján készült ruhákról. A háttérben álló épületekről, bútorokról pedig az, hogy mennyi minden változott meg körülöttünk. Gondolatban utazunk. Akkor is ezt tesszük, amikor emberöltőkkel korábban készült fotók kerülnek elénk. Csak akkor idegen emberek bőrébe bújva próbáljuk átélni a kor jellegzetes életérzését. Viselni azokat a ruhákat, amelyeket anno ők is, bejárni azokat a helyeket, utcákat, amelyeket dédanyáink, ükapáink róttak, vagy megállva megcsodálni azt az épületet, amely állt még akkor, amikor sok-sok évtizeddel ezelőtt elcsattant a fotós vakuja. Érdekes a képeken szereplő korabeli emberek fejébe bújni képzeletben: min nevettek, min merengtek, miért éppen azt a pillanatot akarták megörökíteni és magukkal vinni emlékbe? Minél távolabb kerülünk saját korunktól, annál izgalmasabb ez az utazás. Talán ezért is kedveljük sokan Csontos Ernő képeit a Kazinczy Ferenc Múzeum facebook-oldalán.

Kikötő

A mesterfotós hagyatékában megannyi 1930-as és 1950-es években készített fénykép található, amelyek Sárospatakon vagy a Zemplén-hegység szebbnél szebb panorámájú kirándulóhelyein készültek.  A számunkra elsőre talán ismeretlennek tűnő, mégis ismerős helyeken. Mert amilyennek Csontos Ernő mesterfotós látta, és fotóin láttatja, a Rákóczi várat, a Bodrog-parti utcákat és a zempléni tájakat, úgy mi már sosem fogjuk. Azok a helyek ma már más arcukat mutatják nekünk. A kortörténeti dokumentumként elénk kerülő fényképek a rácsodálkozás és a felismerés élményét adják.  

Sárospatak, Bodrog-folyó

Szélesebbnek és lapájosabbnak látszik a Bodrog. S a partja is. S ki tudja 50-60 év múlva, hogyan fog kinézni a mai Bodrog…

– írja a jövőbe tekintve Kovács László, múzeumunk facebook-oldalának látogatója, Csontos Ernő képe alá. Még egy másik kommentelő éppen hogy visszafelé számolja az éveket: „A kép 75 évesnél régebbinek tűnik. A hidat 1944. végén robbantották fel a németek.” Mindenki méricskél: időt és métereket. Mikor nézett ki így a Bodrog látképe? Hol volt a híd, és ahhoz képest mi áll ma a folyó partján, ahol a fotós egykor a kameráját kézbe vette?

Bizonyára ezek a közzétett fotók a legnagyobb élményt azoknak szerzik, akiknek még élnek a nagyszülei vagy dédszülei. Mert ők a képek láttán máris nosztalgiázásba fognak. A mi családunk nem ennyire szerencsés. Nem tudjuk megkérdezni bölcs öregjeinket, milyen emlék ébred bennük a képek láttán. De ahogy számolgattuk az éveket, rájöttünk, hogy az 1906-ban született Csontos Ernő a diáktársa lehetett a férjem nagyapjának, Szabó Lajosnak, aki szintén a Sárospataki Református Kollégiumban nevelkedet. Felcsaptuk hát Lajos bácsi önéletrajzi kötetét, az Utolsó szalmaszálat. Ernő nevét nem leltük a sorok között. A múzeumba kerülő hagyaték rendezésével foglalkozó Mayherné Pletenyik Mária kolléganőmtől azonban tudtuk azt, hogy a mesterfotós édesapja egykor a gimnázium történelemtanára, majd élete utolsó két évtizedében az igazgatója volt. Így derült ki számunkra, hogy Csontos Ernő nem más, mint „Csém tanár úr” fia. 1918-ban igazgatóhelyettesként Csontos Ernő apja, Csontos József, történelem szakos tanár fogadta Szabó Lajos kisdiákot az alma materben. „Jól feleltél, Csém, úgy legyen! Ámen!” – válaszolta Csém tanár úr, amikor az Ernő fiától két évvel idősebb Lajos azt válaszolta kérdésére, hogy „Tanulni jöttünk!” az internátusba. „Csémnek azért hívták, mert minden mondatában, amit diákhoz intézett, ott volt az „öcsém” szó, de mivel szapora nyelvű volt, az „öcsém” „csém”-nek hangzott.”(Szabó Lajos: Utolsó szalmaszál, Bp., 2000)

A gyűjtemény kezelése, fotó: Szoboszlay Marcell

A legtöbb gimnazista igyekezett betartani a belépéskor tett kijelentését. A szorgalmas diákok ugyanis kedvezményt vagy ingyenességet kaptak tanulmányaikra az internátustól. Ezt érdemelte ki a bizonyítványa alapján Csontos Ernő is. Megdolgozott érte. „Önéletrajzában sokszor behivatkozza, hogy édesanyja előtte elvesztett egy gyermeket, ami nagyon megviselte az asszonyt. Ernő ennek tudja be, hogy ő egy gyenge lelkületű, gyenge fizikumú fiatalember. 10-12 éves koráig vézna, „nyeszlett” – ahogy írja – kislegény, de miután elkezd sportolni, a fizikuma javul. Lelkesíti a testi ereje, ami hat teljesítőképességére is. Jobb eredményeket ér el a tanulásban. Kitűnővel végzi az iskoláit.” – a hagyaték rendszerezésével és tanulmányozásával megbízott kolléganőnk örömest kezd mesélésbe nyomozása eddigi eredményeiről, ha kérdezzük. Kutatásából kirajzolódik megannyi részlet erről az ügyes kezű, jól komponáló mesterfotósról, akiről a nevén, a Csontos Ernőn kívül mást nem tudtunk korábban.  

Az életrajzi nyomozáshoz jó alap volt a hagyatékban talált megannyi foltos, szakadt, égett, egér rágta könyv, irat, fotó, hivatalos okirat és jegyzet. Mindez egy viseltes, századfordulós utazóládában és egy nagy, fülehagyott, mózeskosárhoz hasonló fonott alkalmatosságban került egy magánház padlásáról a múzeumba. „Akkora volt a kosár, hogy magam is bele tudtam volna kucorodni” – tárja szét a kezét Marcsi, érzékeltetve a méreteket – Padon vagy fészerben tárolhatták, és meg merem kockáztatni a rárakódott por alapján, hogy évtizedek óta nem nyúlt hozzá senki.” Az iratok között fényképalbumok és üvegnegatívok árulkodtak arról, hogy a fényképezés egy valódi mesterével van dolga a helytörténészeinknek. Akkor még nem is sejtettük a múzeumban, hogy egy kora meg nem értett, de annál sokszínűbb tehetségének élete és munkássága bontakozik majd ki a papírokra írt sorokból és az albumok képeiből.

A dokumentumok között találhatók hivatalos iratok: oklevelek, levelezések, kérvények és beadványok, amelyeknek többsége már a felnőtt, öt gyermekes, fotózásból megélni próbáló Csontos Ernő életéről tesznek bizonyságot. A fiatal, alapvetően jogászi pályára készülő, a szüleivel és két testvérével, Józseffel és Gézával, a sárospataki Kazinczy utca 27. szám alatti házban élő fiatalember gyermek- és kamaszkoráról kézzel és géppel készített önéletrajzi írások és iskolai iratok mesélnek az utókornak. Az életút hullámzó, de alapvetően nehéz Pletenyik Mária szerint:

A gépelési képe és a kézírásai arról árulkodnak, hogy Csontos Ernő egy érzékeny, művelt férfi, akit az élete folyamán megrázkódtatások, bántások értek. Ennek a megtört léleknek a lenyomatai ezek a margótól margóig folyó, bekezdések nélküli írások, a sűrűn telerótt oldalak. A kézírása gyönyörű, de az íráskép szívszorító: egy idő után betűi is eltörpülnek, aprók lesznek. Itt már sejthető, hogy szertefoszlott a fiatalkori önbizalma, az élhető élet megteremtésének lehetőségébe vetetett hite.

A gyűjtemény kezelése, fotó: Szoboszlay Marcell

A szigorlatokat szótöbbséggel, kitüntetetéssel végző gimnazista kiváló eredménnyel zárta a középiskolát. Az 1924-ben kimagaslóan szép magyar érettségit írt Az irodalom szerepe a nemesi élet előkészítésében címmel, amelynek történelmi vonatkozású önálló gondolatait külön dicsérettel illette az értékelő tanár. Jogi tanulmányaiba elhivatottan fogott bele Budapesten. Hobbija volt a fotózás, szívesen örökítette meg a neki tetsző pillanatokat már ekkor is. Bár kezdetben még csak autodidakta módon képezte magát fényképészetből. 

Szakmai gyakorlatát az ügyvédként praktizáló József testvére mellett végezte el. Az egyetemi évek után jelentkezett a doktori szakvizsgára. Szorgalmasan készült rá, ám az egyik időpontját nem írták ki. Ezzel a ténnyel szembesülve idegösszeroppanást kapott. Ekkor siklott ki az élete. Több éven át kezelték elmegyógyintézetben.

1936-ban gyógyultan távozott. Az elmebajjal diagnosztizált 30 éves Ernő ekkor fordult hivatásszerűen a fotózás felé

– mutatott rá Marcsi az ezt bizonyító iratokra. A jóeszű fiatalember beiratkozott egy budapesti művészfotós képzésre, amit az öt év helyett egy esztendő alatt végzett el. Majd visszaköltözve a szülővárosába, helyben próbált meg boldogulni. Arról, hogy mekkora sikerrel tette, a következő blogbejegyzésben írok majd.

Búcsúzóul inkább Csontos Ernőnek azt a Tengerszemnél készült fotóját mutatom meg, amelynek én ezt a címet adnám: Amit 2020 elmulasztott.

Megyer-hegyi Tengerszem

Egy ilyen fotó hiányzik majd minden idén érettségiző diák fotóalbumából és emlékéből. Ez az, ami nem készülhetett el 2020-ban. Sem Sárospatakon, sem máshol a világon. Nem volt csengő búcsú, nem volt ballagás, és nem voltak az írásbeli érettségi után ünneplő ruhában, vidám csapatokban összeverődött diákok sem a Vízikapunál vagy a Tengerszemnél, ahogyan Csontos Ernőnek ezen a fotóján látható. 

Pedig mindenki szívesen emlékszik vissza ezekre a vizsgák utáni önfeledt napokra, amikor a fiatalság képes rakott szoknyában, fehér ingben, csokornyakkendőben és lakkcipőben is „hegynek szaladni”. Így gondolhatott vissza az érettségit követő napokra az élete derekára megtört lelkű mesterfotós, Csontos Ernő is. Ez az érzés ragadhatta magával, amikor elkattintotta gépét erről a tíz elegáns fiatalról a Megyer-hegy tetején. Végzős középiskolásként még ő is úgy érezhette, hogy nincs az a kaptató, amit ne bírna megmászni a természetben és az életben. Aztán valahogy mégis lejtmenetbe kapcsolt a sorsa. De erről majd a folytatásban…

Sárospatak határában, háttérben a Bazilika

CSONTOS ERNŐ, A MESTERFOTÓS – II. RÉSZ

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá

Adatvédelmi beállítások
Amikor meglátogatja weboldalunkat, az Ön böngészőjén keresztül információkat tárolhat bizonyos szolgáltatásokból, általában cookie-k formájában. Itt módosíthatja adatvédelmi beállításait. Felhívjuk figyelmét, hogy bizonyos típusú cookie-k letiltása hatással lehet a webhelyünkön és az általunk kínált szolgáltatásokra gyakorolt ​​élményére.