avagy újhelyi anziksz
Nagy divatja van manapság annak, hogy nyilvánosságra hozzák híres elődeink leveleit, naplóbejegyzéseit. Könyvek és felolvasó estek is születtek már ezekből, amelyet a közönség nagy érdeklődéssel fogad. Hogy szabad-e mások személyes, intim gondolatait a széles közönséggel megismertetni, azt a kérdést nem ennek a bejegyzésnek kell megválaszolnia. Maradjunk annyiban, hogy most is személyes gondolatokról és vallomásokról fogunk olvasni, de csak olyanokról, amelyeket azok szerzői szívesen osztottak meg mindenkivel, akinek csak a keze ügyébe vagy a szeme elé került.
Mindig szerettem a régi újhelyi képeslapokat. Egyszerűen jó rájuk nézni, kézbe venni, megsimítani őket, aztán alaposabban megnézni, hogy a városnak melyik részletét, épületét ábrázolja. Majd megfordítani, s szemügyre venni a rajta lévő írást. Gondosan megformált, szépen kerekített betűket, vagy éppen sietősen odavetett sorokat, amelyeket talán gyorsan jegyzett a kártyára az írójuk, hiszen mindjárt viszik a postát. Eleinte csak azért szerettem, mert szépek, s a múltunk darabkái. Később értettem meg, hogy mindegyik képeslap egy ember, egy sors, egy boldog vagy szomorú pillanat.
Én még annak a generációnak a tagja vagyok, aki, ha elutazott az ország vagy a világ más tájaira, akkor beugrott egy újságosbódéba, vett egy szép képeslapot, majd megírta annak, akinek át akarta adni mindazt az élményt, amit az utazáson megélt. Képeslapot azonban nem csak az utazásainkkor küldtünk, hanem ünnepekkor, születés-és névnapon, vagy ha eszünkbe jutott valaki, aki messze volt, de szeretettel gondoltunk rá. Divat volt a képeslapküldés. Jó volt küldeni és jó volt fogadni is. Bizonyára több képeslap futott át régen a postán, mint amennyi levél. A képeslap írásának megvolt az a szabadsága és könnyedsége, hogy nem kellett hosszan írni senkinek. Csupán pár kedves sor, és kész!
A Kazinczy Ferenc Múzeum képes levelezőlap gyűjteménye az elmúlt évek egyik legdinamikusabban gyarapodó egysége. Nemrég több jelentős kollekció és hagyaték vásárlásával mintegy 1200 tétel 1945 előtti sátoraljaújhelyi vonatkozású képeslappal gyarapodott a gyűjtemény. Ezek digitalizálása és feldolgozása is lezárult.
Amikor a koronavírus-járvány miatt március közepén a múzeum bezárt és átköltözött a digitális térbe, úgy gondoltam, talán érdekelné az embereket, hogy 100 évvel ezelőtt kik, kinek és miről írtak képes levelezőlapot. Kutakodni kezdtem hát a gyűjteményben, s ami eleinte munkának indult, az pillanatok alatt szórakozássá, mi több szenvedéllyé vált. Ebből született a Sátoraljaújhelyi anziksz című sorozat, amely a közösségi oldalon és a videó megosztón mutat be párat az Újhelyben feladott régi képeslapok közül úgy, hogy közben halljuk is az üdvözlő szövegeket.
„Izenem a Papának, hogy tegyen téged bele a cekkerbe, s gyertek föl hozzám…”- írja Aladár, unokaöccsének, Tibikének Budapestre. Meghatóan kedves és szívélyes sorok ezek egy fiatalembertől, aki már szombat óta várja a találkozást, s folyton a telefonnál ül, hogy mikor csenget kocsiért a kedves vendég.
„Édes Kisasszony! A körülményeink változása folytán szíves tudomására hozom, hogy intézetünkben a hely betöltve, s így Kedves Kisasszony ne számítson az állásra. Sok üdvözlettel, Főnöknő.”
Ezt a képeslapot Migaly Ilona Úrnőnek címezte Kassára a Carolineum zárdafőnöknője, aki udvariasan és tárgyilagosan adja tudtára a kisasszonynak, hogy nem kapja meg az állást.
A legmeghatóbbak a frontra Sátoraljaújhelyen keresztül utazó katonák képeslapjai. Köztük is Pista ír a legszebben feleségének: „Szeretett kedves feleségem! Vigyázz magadra és az egészségedre! Ne bánkódj, majd engem visszasegít a Jóisten és boldogok leszünk megint.” Elképzelem Pistát, amint írja ezeket a sorokat. Sietnie kell, mert innen Lembergbe mennek tovább. Gyorsan veti a képeslap hátuljára a sorokat. A betűk néhol elmosódottak, azt kell hinnem, hogy talán egy könnycsepp gördült a szeméből a kártyára.
„Itt nincs semmi újság! Sokszor csókolja mindnyájukat Laci!”- írja egy fiatalember ’931-ben Raák Lászlóné Úrnőnek Debrecenbe. Lehet, hogy unalmasnak találta Újhelyt, de még ezért a két rövid mondatért sem sajnálta az időt, a pénzt és a tintát.
Nagyon szórakoztatóak a fiatal lányok lapjai. Ilus, kedves barátnőjének, Hildának ír Pécsre, tettetett sértettséggel.
„Édes Hilduskám! Hát mondd drága Szentem, mi vagyok én Neked, hogy egy pár sorra sem érdemesítesz? Elvárom, hogy rögtön, de rögtön írjál! Írj, akkor hosszú levelet fogsz tőlem kapni. Valami fontosat fogok írni Neked. Tudod drágám, úgy szeretném magam kibeszélni Veled.” Még az üdvözlőlap képes felére is ír, mert szépen kerekített nagy betűi hamar betöltik a rendelkezésre álló helyet. Édes ez az Ilus! Valami fontosat akar írni a barátnőjének, de ahhoz ugye előbb kell, hogy kapjon egy képeslapot tőle. Másképp, hogy kérdezi meg tőle Hildus, hogy mi újság?
Van még valami, amiért jó olvasni ezeket a lapokat. A szívélyes, kedves stílus, amelyben íródtak. A nagyságos, szépreményű, szeretett, édes, kedves jelzők használata, a kézcsók, őszinte híve, hűséges barátod, tisztelőd búcsúzások, amik mára kimentek a divatból, s valljuk be, nagyon hiányoznak.
Elképzelem ezeket az embereket. A katonát, aki itt járt a városban, mielőtt a harctéren szembenézett a halállal. A fővárosból vidékre utazó feleséget, akinek hiányzik a kicsi fia, mert csak a lányokat hozta magával. Az édesapát, aki a kolozsvári kollégiumba ír lapot kisleányának, akit nagyon szeret, amiért olyan jól viselkedik. Lacit, aki az aranyifjak gondtalan életét éli, és Mariskát, aki az újhelyi cukrászda magas lépcsőit járja, s bizony fáj a lába. Mindegyiknek arcot, alakot képzelek. Látom, ahogy a város utcáit járják, válogatnak a képeslapok között, kalapot emelnek, sétapálcát lengetnek a kezükben, finom, csipkés kendővel törlik az arcukat. A katonák mélyeket szívnak a cigarettából, amíg írják a sorokat. Közben azokra gondolnak, akiknek az üzenetet küldik, azt az üzenetet, amit bárki elolvashat. Nem titkos, de fontos.
Személyes jó barátaimmá váltak mindannyian az elmúlt hetekben. Lehet, hogy azért is, mert egy évszázaddal későbbi hangjaik, akik most megszemélyesítik őket, a város köztiszteletben álló, jó hangú, szép beszédű, jó színészi képességgel megáldott polgárai. Ők az első pillanatban átérezték ennek a feladatnak a szépségét és jelentőségét, s ahogy a színikritikusok mondják, „hozták a figurát”.
Tepliczky Aladár 1927 augusztusában az újhelyi Erzsébet Kórházból írt anzikszot szüleinek Ragályba, Gömör megyébe.
„Édes Szüleim! A sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórházban vagyok egy kazánt átvizsgálni. A három hónapi próbaidőm már pár nap múlva lejár, mert az igazgatók és a mérnök ki akarnak már nevezni. A mérnök mondta tegnap. Mi újság van otthon? Én egészséges vagyok sok a dolgom, lehet, hogy vasárnap hazalépek. Kézcsókkal Aladár. Levélben majd többet írok.”
Ugye mindannyian elképzeljük most, hogy mennyi élmény és öröm lesz abban a levélben, ami a képes levelezőlap után érkezik?!