A május a természet bocsánatkérése a február miatt

A május a természet bocsánatkérése a február miatt.

– Bill Tammeus idézetét annyira kacagtatónak és valósnak érzem, mint a talpunkat csiklandozó friss füvet a múzeum udvarán. Amit ráadásul maga az igazgató vágott vissza pázsittá a minap. Mi, a kollégái, meg sem kérdezzük, miért pont ő – mikor van egy dolgos kertészünk is erre a feladatra. Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük az okát: egyrészt az udvar igazi szívügye, másrészt a fizikai munka levezetése a szelleminek, és segít rendezni a gondolatokat a munkaszervezés, a kurátori teendők és a régészeti várfeltárás között. (Utóbbi a következő 160 napban már nemcsak elméletben zajlik majd. Megkezdődik irányításával az ásatás idei szezonja a hegytetőn.) De az első fűnyírás szerintem szimbolikus is. Mint mikor berúgjuk a motort, hogy dinamikusan haladjunk a cél felé. Itt a tavasz, remélhetőleg közeleg az újranyitás.  

A múzeumkerti pázsittal, az éledező birsfával és a naspolyabokorral kedveskedik a kertben a természet annak érdekében, hogy megbocsássuk a februárt, amikor nyakunkra engedte a COVID-19-et. Amikor dugába döntötte valamennyi tervünket – rendezvényeket, eseményeket, kiállításokat. Amikor fizikailag elzárt minket a látogatóktól, és egymástól. De még így sem tudta megadásra kényszeríteni a múzeumot: úgy döntöttünk, duruzsoltatjuk a motort addig, amíg nem röffenthetjük be teljesen. 

Szóval, lesz is mit ünnepelnünk ma, május elsején, mert az elmúlt egy-két hónapban tettük a dolgunk. Nem vártuk ám karba tett kézzel a járvány végét. Mint ahogy a természettudományi gyűjteményünkben lévő rovarok sem heverhettek keresztbe tett lábbal ez idő alatt. Helyes kéz-, láb- és csáptartásra kényszerítette őket Hegyessy Gábor biológus-muzeológus kollégánk, hogy a mikroszkópi fotózáson jól látható legyen a bogarak testének minden részlete. A mindössze néhány milliméteres ormányosbogár-preparátumoknál ez bizony egy komoly koncentrációt és türelmet igénylő, hosszadalmas folyamat. 

Kihasználva a csendbe burkolózó múzeum nyugalmát, Gábor jól halad a képekkel illusztrált tudományos kötet írásával és szerkesztésével. Ha pedig nem a mikroszkóp és a klaviatúra mellett tölti az idejét, akkor bogarakat, rovarokat és más élőlényeket költöztet be a természettudományi raktár új bútorzatának biztos rejtekébe. Miközben kutat és rendszerez, sorra tölti fel a digitális adatbázisba is a gyűjteménye darabjait. 

A Tikovits Frigyes – MúzeumDigitár használata ugyanis kötelező. Ide (is) kerül valamennyi múzeumban őrzött tárgyunk. Hála a 4G-nek, csak úgy röpködnek fel az állatpreparátumok, a helytörténeti és a régészeti anyagok megabájtok formájában ebbe a virtuális gyűjteményi értéktárba. Ebben nagy segítség Hegyessy Gábor és Szoboszlay Marcell mellett Mayherné Pletenyik Mária kolléganőnk is. 

Marcsi a digitalizáláson túl a hómofisz heteit arra használta, hogy alaposan – cetliről cetlire, füzetről füzetre, oklevélről oklevélre – áttanulmányozza a mintegy kétezer darabos Csontos-hagyatékot, amely a járványt megelőzően került a múzeumba. Az egykori sárospataki művészfotós személyes és hivatalos iratainak, valamint fényképalbumainak rendszerezése és Csontos Ernő személyének, munkásságának megismerése lett kolléganőnk feladata. Ő ezzel „bogarászott” hetekig. Közben pedig küldte a szebbnél szebb szkennelt anyagokat. Így azokat meg tudjuk mutatni Önöknek, a virtuális múzeumunk látogatóinak is a közösségi oldalainkon.

Sok-sok cikk beszámolt már arról, hogy a közösségi és videómegosztó oldalainkon, valamint a honlapunkon hogyan keressük látogatóink kedvét. De arról nem igazán ejtettünk szót, hogy kik vannak emögött. Van két „központosa” ennek a munkának. Az egyik az igazgatónk, Ringer István, akinek még maradt ereje arra is, hogy e-mailekkel buzdítsa a múzeumi kollektívát, szakmailag jóváhagyja az ötleteket, koordinálja a feladatokat vállaló csapatot és maga is tevékenyen részt vegyen a blogírásban és posztszerkesztésben. A másik központ pedig Szoboszlay Marcell fotós-technikus, aki azon túl, hogy a nyersanyagokból videót vág, még tördeli is az általunk küldött szövegeket; majd az általa készített képekkel együtt varázsolja a blogbejegyzéseket a netre. 

Jászter Betti szerkeszti a Múzeum mi vagyunk és a Sátoraljaújhelyi anziksz  sorozatokat. Májustól pedig újabb videósorozat indul Körmöndi Zoltánnal, aki a Villámlátogatás című szoptjaiban tárlatvezetőinkkel járja be a múzeum tárlatait. A blog írásaiért én felelek, és rendkívül hálás vagyok állandó szerzőtársaimnak, Dobronoki Dalmának, Ringer Istvánnak és Gécziné Nagy Máriának. 

Az, hogy az új kutatások eredményei, valamint a sorozatok újabb és újabb részei könnyen elérhetővé válnak a facebook-on és a YouTube-on, Kovács Juditnak köszönhető. Menedzseli ezeket az oldalakat, miközben tördeli a hamarosan nyomdába kerülő Orpheus idei számát – aminek olvasó- és képszerkesztője is egyben. A cikkek a kollégáktól kerülnek a keze alá.  

De ha a világhálóra költözött át ideiglenesen a múzeum, akkor mit csinálnak mostanság a tárlatvezetők? Adattári dokumentumokat rendeznek, felkészülnek a következő kiállítások anyagaiból. A férfierő pedig besegít a kiállításépítésbe, a múzeumszépítésbe. Például Szűcs József lett az egyik jobbkeze a múzeumi barkácsműhely virtuózának, Sipos Istvánnak, alias Sipinek. Programozzák a várkiállítás monitorait, lapidáriumot (fedett kőtárat) készítenek a kerítés belső falára, molinóval díszítik fel a hátsó udvart, fúrnak-faragnak, bútort építenek és szednek szét, szállítanak, hoznak-visznek. A takarítók pedig szerencsére még győzik utánuk a munkát. Sőt, hogy Ringer István szavaival éljek: ragyogni fog a múzeum.

Azért, hogy mindez ügyviteli és pénzügyi szempontból zökkenőmentesen működjön, Simon Erika gazdasági munkatársunk felel. Sőt, rátermettségének hála például nem lettünk áldozatai az online térben garázdálkodó, mai Szarvas Pestik Mihálynak sem. De nem rettenünk meg a sorsnak eme fintorától, a zempléni rablólegenda története folytatódik a blogon, Erika pedig éberen őrzi és szűri a gyanús webbetyárokat.

A kerti füvet ugyan nem tapossák le vendégeink a május 5-re tervezett Zempléni Múzeumok Majálisán, – pedig mit nem adtunk volna érte! – és mi sem fogyasztjuk el a munkát ünnepelve közösen a disznóvágásunk kolbászait, de, tőlem bölcsebbek is megmondták már: ami késik, nem múlik. Lesz mire koccintanunk!