A gyógyító kultúra

A könyv vigasztal bajban, ha beteg vagy gyógyít, jót tesz azzal, ki kínlódik.

Szép Ernő

Aki ennek a blognak rendszeres olvasója, az a könyveknek is barátja. Éppen ezért egy pillanatra sem bizonytalanodik el Szép Ernő szavainak hitelességén. Az idézet mondanivalója örökérvényű, de komoly visszaigazolás rá a Nagy Háború időszaka. A történelemnek ebben a válságos négy esztendejében a könyveknek nagy jelentősége volt a hadikórházban és a csatamezőn. Ahogyan a folyóiratoknak, leveleknek és anzix kártyáknak is. 

A könyvek első világháborús diadalára ráerősít a Fővárosi Lapok cikke:

… kedvenc szerző műveinek olvasása a legjobb gyógyír lehet a fájó sebre, mert az lelket és szívet egyaránt szórakoztat, sőt a testi fájdalmat is enyhíti, s valóban nem lehet eléggé helyeselnünk, hogy sebesült katonáinkat a kórházban olvasmányokkal látják el.

Az újságíró célja bizonyára a lelkesítés volt. Már a háború kezdetén gyűjtések és segélyezések indultak civil és intézményi adományozásokból. A Könyvet a sebesülteknek! és a Könyvet a harctérre! mozgalomban összegyűlt kiadványok a Vöröskereszt közvetítésével jutottak el a fronton szolgáló és a sebesült, lábadozó katonákhoz.

Öröm csilloghatott a honvédek szemében, ha sebkötözők helyett könyvekkel volt megrakva a kórterem ajtajában feltűnő vöröskeresztes nénék gyógyszeres kocsija! Akik egyébként nem is mindig voltak olyan „nénések”. Legalábbis Kamenitzky Etelka haditudósító nem így emlékszik rájuk. 

Mielőtt véleményét közzéteszem a bejegyzésben, elárulom szubjektív sejtésemet az újságírónővel kapcsolatban: ironikus stílusban, gyakran szellemesen nyúlt a tollhoz; és erre írói álneve, az Ádám Éva is utal. Visszaemlékezéseiben elismeri az önkéntes ápolók betegágyak mellett végzett munkáját, de hangot ad kétségeinek is: “Valahogy divat is lett a szükségből. Ezzel eleget mondottam. Akiket benső hajlam, élő emberszeretet hajtott a szenvedők felé, azok is összekerültek a divat dámákkal. … Külsőre mind egyformák lettek. Cselekedeteikben nem. Voltak közöttük angyalok és voltak olyanok, kiknek céljai, törekvései más természetűek voltak….“

A lábadozó katonák örömmel vették a könyveket, és külön gyógyírt jelentett, ha azt csinos ápoló nyújtotta át. A bók nem maradt el; és lehet, hogy a csók sem, amikor a páciens sok hét könyvek és ápolónénék között töltött kúra után uniformisban távozott a gyógyintézetből.  

Nem veszi azonban egy kalap alá más önkéntes ápolókkal az újhelyi vöröskeresztes különítményt Ádám Éva a 2. hadseregből küldött haditudósításában: “A Vöröskereszt intézmény főkiegészítő eleme a vöröskeresztes ápolónővér. A II. hadseregben 360 ápolónő van, ebből magyar csak 28. Központi gyűjtőállomásuk Sátoraljaújhelyen volt, gróf Széchenyi Wolkenstein Ernőné vezetése alatt. A grófnéról nagy szeretettel emlékeznek meg itt és az ő csoportjából küldött ápolónők elsőrendűek.“

Erzsébet királyné egykori udvarhölgyének vöröskeresztes tevékenységeit a Zempléni hírlap is méltatta, amikor cikket közölt a vasútállomás közelségében létrehozott, barakkokból álló, Mailáth-kórház lelkes ápolónőiről.

Közöttük kötelességtudásban, önfeláldozásban, fáradhatatlan szeretetreméltóságban legelől járnak a grófnő és a kontessek, a kik az ápolónői vizsgát is excellens sikerrel tették le. A nagyszerű idők nem csak hős férfiakat, de nagyszerű asszonyokat is teremtenek, a kiknek lelkében az eljövendő nagyszerű korok legendás erénye él.

Miután véget ért egy végtelennek tűnő szolgálat itt, az 5000 férőhelyes barakk-kórházban vagy a 300 férőhelyes vöröskeresztes kórházban, az Újhely és a Nagy Háború című kiállításban megismert Láng Kornélia és ápoló társai talán maguk is leemeltek egy könyvet a polcról. Az ő lelkük is gyógyulni vágyott. 

Most, a koronavírussal vívott nemzetközi háború idején ugyan nincs mindenkinek vöröskeresztes nénéje az önkéntesen vállalt házi karanténjainkban (a miénkben speciel van, aki az ápoláshoz még inkább csak a könyvek szintjén ért), de biztosan akad családtag, aki szívesen ajánl egy lelket emelő olvasmányt a kijárási korlátozás idejére!