Nagy Háború női szemmel
Lehet egy kiállítás nőies vagy férfias? Micsoda felvetés ez! Az én fejemben sem fordult még meg korábban, hogy különbséget tegyek. Akkor történt, amikor úgy döntöttem, hogy nem egyszerűen csak kíváncsi látogatóként, hanem nőként, anyaként, feleségként lépek be az Újhely és a Nagy Háború című tárlatba.
A téma elsőre militarista lehet annak, aki még nem járt a kiállításban. A fronton zajló események bemutatása mindig inkább a férfiak képzeletét mozgatja meg (azt hiszem ezzel megint címkéztem), és azokban leginkább csak egy női név kap szerepet. Az is Kövér Bertáé, a mozsárágyúé. De aki korábban már látogatást tett az Újhely és a Nagy Háború kiállításban, vagy olvasott róla, az megerősít engem abban, hogy ez egy ízig-vérig társadalomtörténeti kiállítás. Szigorúan Kövér Berta mentes! Harctéri jelenet nincs a fotókon és az installációs elemeken. Se fegyver a kiállított tárgyak között. Van, azonban számos olyan a tárgy és emlék mind az öt egységében, amit én a nőkhöz kötök.
Kezdjük mindjárt az elején! Ilyen tárgy a békeidőkből származó legyező, bőrkesztyű, dísztányér, képeslap, regény vagy családi fotóalbum. Habár ezekre nagy valószínűséggel a férfiak keresték meg a tárlatban bemutatott Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott bankjegyeket, én akkor is asszonyokhoz kötöm mindegyiket. Bizonyára a nők szorgalmazták azt is, hogy menjen a család fényírdába, és készüljön róluk megannyi fotó. Amiket aztán persze a háziasszony rendezett albumba.
De a 10. honvéd gyalogezred III. zászlóaljába is zempléni anyák fiaiból és asszonyok férjeiből toboroztak. Ezeknek a nőknek a szívét nem a hazafiasság, hanem a féltés dobogtatta hevesebben ezekben az években.
Az a kéz hímezte a kiállításban is bemutatott lobogókra az „Ezt a zászlót hozzátok vissza győzelemmel!” feliratot, amely korábban szeretetteljesen simogatta a bakák arcát; vagy amely beszegte a zsebkendő szélét, amelyekkel hosszan integettek egymásnak anyák és fiaik a vasútállomáson. Búcsúk és találkozások szemtanúi voltak az újhelyi peronok. Innen gördültek ki a galíciai frontra tartó szerelvények, és ide érkeztek a sérült katonák. Aki jött, és aki ment, az általában vendége volt az újhelyi asszonyoknak egy tál szerény ételre.
Aztán persze ott voltak az Újhelyi vasútállomástól messze, az ország megannyi pontján azok az „Irénkék”, akik várták a „Fricijeiktől” érkező anzixokat. A kiállításban szereplő képeslapot éppen Sátoraljaújhelyen adták a postás kezébe. Csak pár laza stílusban megírt mondat szerepel rajta, amit átjár a fájdalom, félelem és düh, de mégis életjel attól, akire a címzettje várt a távolban:
Kedves Irénke! Nem tudom, hogy van-e már innen, ebből a hosszúnevű faluból anzix kártyája, hát a biztonság kedvéért küldök egyet. Ha azonban már annyiszor küldtem volna magának innen kártyát, amennyiszer én ezt az utálatos állomást láttam, és amennyiszer látni fogom, akkor egész külön dobozt kellene az elhelyezésükre csináltatnia. Inkább ne adjak alkalmat erre! Franci.
Mire a sorok végére érünk, szinte látjuk, ahogy Irénke felcsapja a Toma István hadbavonultakért írt 1914-es imakönyvét, és belekezd a jegyesekért szóló könyörgésbe.
…és ott vannak a tárlatban a Nagy Háború ikonikus női alakjai, a Láng Kornéliák. Az ápolók, a vöröskeresztes nővérek, a betegágyak mellett segítő nők, akik az orvosok jobbkezei. Meghatározó alakjai a kiállítás egy teljes egységének, amely a betegápolásról szól. Róluk és szerepvállalásukról egy másik bejegyzésben fogok szólni. Így máris visszafordulok ahhoz a vitrinhez, amiben a tárgyak szerintem szintén mást jelenthetnek nekünk, nőknek, és a már gyerekként is műanyagfegyverrel és fakarddal játszó másik nem vesszőparipán lovagló képviselőinek.
Cáfoljanak meg a blog férfi olvasói! De én úgy vélem, hogy máshogyan hat ránk, nőkre, a kiállításban szereplő Wojtkó János honvéd végelbocsátó levele, mint a férfiakra. Ők valószínűleg egy szabadságát visszanyert hőst képzelnek el a dokumentum láttán. Mi nők pedig azt az édesanyát – vagy netán szeretőt, feleséget – látjuk magunk előtt, aki 12 év, 7 hónap és 18 nap szolgálat után kapta vissza szeretett fiát – esetleg férjét vagy jegyesét.
Asszonyként, szeretőként, anyaként végignézve az olcsó anyagból, nagy mennyiségben előállított kitüntetések sorát, talán ugyanaz az érzés markolja szívünket, mint a korabeli Izraelita Nőegylet tagjaiét. Ezek az asszonyok sem csak a vitézeket látták – a Zerkovits-dalban is megénekelt – „Nagy arany, nagy ezüst” kitüntetésekben. Hanem az értelmetlen halált, és a megannyi apa nélkül maradt családot is. Értük, megsegítésükre, az özvegy- és árvaalap javára szerveztek a zsidó hitközség női „Hadi Estélyt” 1918. februárjában.
De a közös teherviselés okán több tízezer háziasszony adta rézmozsarát is. Az értük kapott porcelán és vasmozsarak most itt sorakoznak a múzeum vitrinjében. Közvetlen mellettük ott vannak azok az alumínium gyűrűk, amelyek lehet, hogy egykor az arany jegygyűrűt váltották fel az arák ujján. Egyéni szerepvállalás ez is a nők részéről a háború sikeréért.
Az enyém pedig egy egyéni nézőpont a Nagy Háborúról, amit igyekeztem a korabeli nők szemüvegén át láttatni önökkel. Jártak már a kiállításban Láng Kornéliaként, Irénkeként, gyalogezredben szolgáló fiú anyjaként? Ezek csak szerepek, amiket magunkra öltve új megvilágításba kerül a történelem, és nőiessé egy háborús kiállítás.
