Most tudakozám, hol vannak a gyermekek. Sophienak akkor juta eszébe, hogy a viszontlátás örömei közt rólok elfeledkezett. Bevive tehát a harmadik szobába, s ott lelém Bálintot és Lajost, elnyúlva a kanapén s tanúlva leckéjeket.
– írja levelében Kazinczy Ferenc Szemere Pálnénak 1829. nyarán.
A tankönyvvel heverésző kamasz képe idillinek számít aktuálisan is. Most, amikor a járványügyi helyzet a négy fal közé szorította a diákokat, nem elég a tankönyveket bújni, még önállóan meg is kell érteni és jegyezni azt, ami benne van. Ez bizony néha nehéz. A sarokban ugyanis tettre készen mindig ott lapul Figyelemelterelés, a szülők legfőbb ellensége. Így a hét kérdése: „Hogyan segítsük iskoláskorú gyerekeinket pedagógiai tapasztalatok híján?”
Az otthoni tanulás terhe mellett home office-ban munkát teljesítő szülők még egy kijelentést csenhetnek Kazinczytól: „Ennyi dolog mellett, legidősebb gyermekemet, a lyányomat magam is tanítom.” Ez a mondat mégsem hangzik olyan kétségbeesetten vagy szemrehányóan Kazinczytól, mint tőlünk, 21. századi szülőktől. Vajon miért? A múzeum névadója milyen pedagógiai elveket követett, amikor otthon taníttatta és tanítgatta gyermekeit?
A múzeumi munka kötelez – pláne, ha a névadóról van szó –, így felcsaptam Kazinczy levelezését hátha a történelem újra utat mutat. És lám, felvillanyozott az a fajta lazaság, ahogy Kazinczy a gyereknevelés húrjába csap, és betűvetésre okítja az öt éves Zsenit (Eugénia) a családi fészek melegében: „az anyja és nagyanyja próbát tettek, ha bé lehetne-e már fogni a tanulásra, s a gyermek a sovány ábécézést – mint a keresztatyja valaha a Celláriust – megízelíteni semmiképpen nem tudta. Én csendesen néztem bajlódásaikat, feltévén, hogy a gyermeket a magam tulajdon ideám szerént fogom leckéztetni; ha ezek a munkába beléunnak. El vala vetve az ábécé, s a gyermek észre sem vette, hogy én őtet meg akarom csalni à son profit.
Asztalnál ülvén, késemet feltartottam, s megneveztem az í-t. Azután keresztül vetettem a késen a villát s mondtam X. Továbbad késemből villámból egy V betüt csináltam; s alávetvén a V-nek a kalánt, egy Y-t. A gyermeknek ez a betű favorit-betűje leve a hang miatt. A pohár karimájáról az O betűt tanulta ismerni. Minden gondom az volt, hogy a gyermek meg ne sejtse, hogy tanítatik, s ezt a gyakorlatot az asztalnál is ritkábban vettem elő.
Egy nap kanapémra mász fel, hol olvastam; s belépillantván könyvembe, gyermeki enyelgéssel megnevez egynehány betűt, melyet már ismert. Az N. lehete az, melyet H-nak neveze, megtévedésből. Ólmot kaptam, s papirosomra festém mind a H mind az N betűt, hogy a gyermek a két betű külömbségét felvehesse. Amint az ólmot levetém, ő kapja fel, s az én H betűm alá ezt festi H . Felszöktem örömömben. Íme, mondám, a gyermek maga tanít, mint kell őtet tanítani.”
( Vay Miklósnénak Széphalom, márc. 17. 1812.)
Ezzel a módszerrel Zseni alig ismert meg öt betűt, amikor apja elkezdte könyvből „ólom után” másoltatni. A célja az volt Kazinczynak, hogy a lánya keze bátorságra kapjon, és így a szem és kéz egyszerre gyakoroltatott. Két hét után a ma még középső csoportos óvodásnak számító Eugénia már bátran formálta betűket. Mennyire volt ez kényszerhelyzet számára? Kazinczy a válaszában megvillantja humorát: „Soha nem hajtám leckére, s csak akkor tanult, mikor magának volt kedve – (de vigyáztunk mindketten, hogy kedve legyen, ha lenni nem talál) – és mindég hamarább vala vége a leckének, mint ő akarta.”
Hat évvel később, Szentgyörgyi Józsefnek írt levelében egészen máshogy fogalmaz: „A játékos tanítást én is gyűlölöm: de lehet holmit játékosság nélkül is könnyen tanítani és megszerettetni.” Vajon az immár öt gyermekes apa fárad el? Vagy változott házitanítói személete? Nem hinném, hiszen Szentgyörgyinek ugyanolyan büszkeséggel meséli el módszereit Zseni földrajzoktatása kapcsán, ahogy fél évvel korábban azt Dessewffy grófnak tette. Hogy mi oka volt komolyra fordítani a szót, azt én nem kutattam ki, hiszen elragadtatott és lelket öntött belém Kazinczy példája. Nem is görcsöltem már annyira az otthontanulás szülői felelősségén.
Egy idő után azonban az író is átadta a családon belüli tanítómester stafétáját. Míg az idősebb Kazinczy-gyerekeket nevelőre bízták – az apai okítást kiegészítendő –, addig a legfiatalabb hármat – Iphigéniát, Bálintot és Lajost – a nehéz anyagi helyzet miatt már csak a legnagyobb nővér, az akkor már férjezett Eugénia tanítgatta otthon. Kazinczy büszke volt lányára, aki nagy támasza volt családon belüli terhek viselésében. Helytállásáért levélben is köszönetet mond Zseninek a Pesten tartózkodó író:
… Csókollak azért, hogy a három gyermeket leckézed. Légy rajta, hogy szorgalmatosan dolgozzanak. Plánumomat, hogy a két kisebb fiú mint neveltessék, nemsokára megírom. Nem azt kell tennünk, amit szeretnénk, hanem, amit lehet…
Bár intézményi – internátusi – nevelést csak a fiúk kaptak 8-9 éves koruk után, mégis valamennyi gyermek „kiművelt fővé érett”. Mennyire volt elégedett az eredményeikkel Kazinczy Ferenc atyai szíve? Arra egy a Zseninek címzett levélből lehet következtetni:
… Hogy Antonin jó fiú és értelmes gazda, igen kedves hír nekem. Az is szükség. Szemere Istvánnak egy János fia van, aki csak gazda. De az tanúlt is és szeret olvasni. Az fáj nekem leginkább, hogy az én gyermekeim közűl egy sincs, aki abban igen nagy örömet találjon, pedig az eszes embernek az szinte Bedürfnisze. De ez még megjöhet s Emilnél bizonyosan fog.
Lehet, hogy Kazinczy más életutakat szabott volna gyermekeinek, de elfogadta későbbi választásukat, mert, ahogy többször írja, csak terelgetni és megerősíteni szabad őket az új ismeret elsajátításában:
Elég, hogy bátran s szabadon teszi azt. Mikor dolgozik, szüntelen mellette vagyok, s csak arra intem, hogy jól vagy rosszul, bátran tegye a rándításokat, s magát elijeszteni ne engedje. Aki rosszul bátran, szabadon nem írt, sohasem fog jól.
Ezt súgja számomra a múzeum ’Szép és a Jó’ tárlatában kiállított klavír is, ami mellé mindig odaképzelem a Kazinczy-lányokat, ahogyan kezdetben ügyetlenül, majd komoly darabokat játszva válnak a „fentebb stíl” megformálóivá.
Mielőtt útjára bocsátottam a neten ezt a blogbejegyzést, még egyszer benéztem a gyerekszobába, és közben csak egyetlen Kazinczy-bölcsesség járt a fejemben:
Mely öröm látni, hogy gyermekeinket a természet jól készítette el.
