Legyen belőle múzeumkedvelő!

Legyen belőle múzeumkedvelő!

„Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.” Hérakleitosz mondását akkor is érdemes felidézni, amikor egy, már ismert kiállításnak az ajtajában állva dilemmázom, hogy újra megnézzem-e. Amikor engedek a kísértésnek, és ismételten végignézem tárlatot, mindig találok benne meglepetést, elgondolkodtató felvetést, vita tárgyát, örömöt. Tudom, hogy nem nyúlt hozzá a kurátor, ugyanaz a „folyó”. Csak lehet, hogy én változtam az eltelt idő alatt, vagy a nézőpontom. Esetleg más hangulattal, energiával lépek be a térbe. De biztosan benne van az élményszerzés minőségében a társaság is, amellyel végigézem és végiggondolom azt, amit a kiállítás reprezentál. Szeretek egy, általam már ismert tárlatba visszamenni a gyerekeimmel. Friss színt visznek az értelmezésébe, máshova helyezik a fókuszt. Azon pedig különösen tudok „örömködni”, ha a múzeumlátogatás olyan motiváció alapján történik náluk, amiben van egy csavar.

De mire is gondolok? Arra, amikor nem egyértelmű, hogy a témára nyitottak lesznek-e a fiaim – mint legutóbb a Tutanhamon–Rejtélye és kincsei esetében –, hanem történik vagy hat rájuk valami szokatlan, és abból születik meg a motivációjuk. Ilyen előzménye volt a Nemzeti Múzeum Seuso kincsről szóló vándorkiállításában tett látogatásunknak is. A díszes ezüst lakomakészlet önmagában nem biztos, hogy elég vonzó lett volna a kiskamaszoknak, de kivételesen egy számítógépes játék elég jó mézesmadzagnak bizonyult. Azóta a virtuális világ ellen lázadó anyai lelkem némiképp elfogadóbb a Roma Total War-ral szemben. Egy másik alkalommal, éppen, amikor a fiaim a középkori LEGO-lovagok bűvöletében éltek, a Petőfi Irodalmi Múzeum vendégszobájában aludtunk, és maga a palota szó mozgatta meg gyermeki fantáziájukat. Be akartak menni. Nem a páncélos vitézeket kapták a palotalátogatás során. De ez nem is számított, attól a pillanattól, amikor megmozdult a szótár a Weöres Sándort bemutató kiállításban.

Volt számos olyan élményem fiaim kisebb korában, amikor hiába beszéltem igézően valamelyik kiállításról, dacból sem akarták rászánni magukat, hogy jókedvvel követnek a múzeumba. Azt pedig minden szülő tudja, hogy a „Ne máááár!”-kedvű gyerekekkel eleve halálra van ítélve a pozitív élményszerzés. Akkor is, ha a tárlat kurátorai éppen az ő korosztályukra szabták a témát és annak a feldolgozását.

Amikor először tettem látogatást a Kazinczy Ferenc Múzeum Erdőjárók kalauzában, azonnal szerelem volt, és el akartam bűvölni vele a gyerekeimet. De sosem találtam meg náluk azt a pillanatot, amikor ne vallottam volna kudarcot tervem megvalósításában. Néhány hónappal a kiállítás megnyitása után kitavaszodott, és nagy kirándulásokat tettünk a zempléni hegyekben. De hiába lestük a bokrok alját, nem sok vadon élő állat mutatta meg magát a túrázók által járt ösvények közelében. Az állatnyomok azonban kellő inspirációt jelentettek, mi szülők pedig megéreztük a csali lehetőségét. És lám; jöttünk, láttunk, győztünk! Az élményígéret részemről teljesült: a fiaim TOP 10 múzeumi listájára felkerült Hegyessy Gábor gyűjteményének ötletes és újító reprezentálása, az Erdőjárók kalauza.

Ha jól számolok, majd négy év telt el, hogy a Zemplén természeti értékeit bemutató tárlatban jártunk családostól, és most újra oda vágyunk – teljes egyetértésben.

A csavar, ami miatt ismételten motiváltak lettünk, hogy belépjünk „a már ismert folyóba”, az egy olvasmány- és filmélmény, valamint a hozzánk beköltözni vágyó vadállatok történetének kombója.

Történt ugyanis, hogy bár csupán csak a friss levegőt szerettem volna beengedni a lakásba, amíg a gyerekeket az iskolába fuvarozom, de hazatérve, a bejárati ajtó nyitásakor nem a tavaszillat csapta meg az orromat, hanem kis híján egy kövér galamb. Ki is fordultam azonnal, kaptam a telefonom, és bepanaszoltam a betolakodót a férjemnél, aki viccesen közölte, hogy „küldjem ki”. Cserkészlányság ide vagy oda, inkább letáboroztam az ajtó elé a felmentő sereg érkezéséig. Pár hétre rá az emeletről hallottam szárnycsattogást és apró lábak kopogását. Nem akartam barátkozni a nyitott ablakon át érkező hívatlan vendéggel, hát galambkergetés okán hazahívtam munkából a férjemet. De a természet nem adta fel, hogy beköltözzön hozzánk – mint ahogy tette a múzeummal az Erdőjárók kalauza kapcsán. Egyik éjjel arra keltem, hogy férjem a fülembe súgja: húzd a fejedre a takarót. Meghallva a surrogó szárnyak zaját a plafon felől, a következő félórában, lapítva a paplan alatt csak egy dologra vágytam, hogy a denevért az ablakon kívül tudjam. Bár gyönyörűnek tartom az élővilágot, annak minden kicsi és nagy élőlényével együtt, de az én házam mégis csak az én váram.

A lakásunkba vágyó állatokról szóló nosztalgiázgatás Durrellék „érkezésével” ébredt bennünk, amikor „beköltöztek” hozzánk négy évadra. A filmsorozat a neves zoológus, Gerald Durrell trilógiája alapján készült, és a fiainkat azonnal ámulatba ejtette a még gyermek Gerry természethez való viszonya. Így lett a Családom és egyéb állatfajták című kötet a családunkban kézről kézre járó olvasmány, és az Erdőjárók kalauza kiállítás egy sátoraljaújhelyi látogatás célja – ismételten. Mert sosem feledjük azt az élménycunamit, amivel meglepett minket a lakásimitációban otthonra lelt élővilág. Belestünk a fiókokba, a hűtőbe, leheveredtünk a vadállatokkal körbevett kanapén, és felfedeztünk mindent, amiről tudjuk, hogy ott lapul az erdők mélyén, amikor túrázunk. Értelmezhetővé váltak a múzeum falszövegei által a Zemplén-hegységnek azok a csodái is, amikkel a kirándulásokon találkozunk.  A múzeumban berendezett lakás előszobában ott a tájegység geológiai múltja, a konyhában a szőlővidékek flórája és faunája, a nappaliban az erdőségé, a fürdőszobában pedig a vizes élőhelyeké. Míg a mi otthonunkban a galamb járt a fürdőben, a múzeumi lakásban ettől sokkal stílusosabban gázló és más vízimadarak tanyáznak a zuhanyzóban. (Ha egyszer netán hálószobával bővül a kiállítás, javasolni fogjuk a denevér és egyéb éjszakai állatok bemutatását benne, hiszen tapasztalatból is életszerűnek tartjuk.)  

Talán a számtalan múzeumi látogatás az ország különböző pontjain, vagy A Magyar Nyelv Múzeumában eltöltött megannyi nevelés nélküli munkanap hatása, hogy gyerekeim számára természetes közeg a múzeum. Nem átrohanunk a kiállításokon, hanem elmélyedünk bennünk. És nem baj, ha nem ragad meg az a hatalmas mennyiségű tudás, amit egy-egy kiállítás nyújtani tud. Az élet mindig ad olyan szituációkat, amik előhozzák a múzeumban szerzett benyomásokat, ismereteket. Ha pedig magától ez nem megy, akkor előkapjuk a múzeumi foglalkoztató füzeteket. Ami ráadásul itt, a Kazinczy Ferenc Múzeum Erdőjárók kalauzában most még friss és ropogós is.

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá