Disznótor

A szokatlan cím senkit se tévesszen meg, ez továbbra is egy múzeumi blog maradt. Persze nem általános, hogy egy múzeum disznót vág, húst dolgoz fel és tort ül. A teljes joggal felmerülő miértekre sajnos nem tudtam választ adni, hacsak azt nem, hogy eddig itt még nem volt ilyen és hát miért ne legyen. Őszinte leszek: a válasz saját magam számára sem bizonyult túl meggyőzőnek (bár nagyvonalúnak hangzott), s utóbb kissé kétségbe is estem. Igaz, ekkor harmadmagammal már úton voltam Tiszakarádra, hogy a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyszínen (melynek legfőbb referenciapontja, hogy a Főnix sörözővel szemben található) találkozzak a disznótor főszereplőjével. Végső kétségbeesésemben – mintegy utolsó szalmaszálként – bevillant, hogy a magyar irodalom rendkívül gazdag kincsestárában bőven előfordulnak disznótorral kapcsolatos írások. S végtére mi egy irodalmi karakterrel (is) rendelkező múzeum volnánk. Adóznunk kell tehát a halhatatlan nagyságok emléke előtt! Morális dilemmák ide vagy oda, a bennem már régóta belső hangként működő, saját pelikánjózsefem kimondta a kimondhatatlant: „Dezsőnek meg kell halnia!”.

Minden itt kezdődött és dőlt el, s ahogyan mondani szokták, az események innen már saját súlyuknál fogva gördültek tovább. Ez a súly hajszálpontosan 162 kilogramm volt, se több, se kevesebb. Erről az eseményről szól tehát ez a bejegyzés, melynek szokatlansága ellenére már a címe is plágium. Gondoljunk csak Szabó Magda súlyos családi problémákkal terhelt kisregényére (Disznótor). Amilyen nagy figyelmet kívánó, nehéz olvasmány, legalább annyira elgondolkodtató is. Súlyos morális kérdések, az emberi élet igazán nagy és nehéz döntéseiről, bűnről és felelősségről. Hogy a húsfogyasztás vagy nem fogyasztás minden képzeletet felülmúló dilemmáiról most ne is szóljak. Erről amúgy a regény sem szól, mint ahogy egyik, disznótorral kapcsolatos irodalmi gyöngyszemünk sem. Elképzelem Krúdyt, amint felhúzott szemöldökkel megkérdezné: No, de kérem, mi itt a dilemma? Szegény, ha tudná.  Ezeket a dilemmákat a legnagyobb tisztelet hangján, de meghagyom másnak. Azzal a nagyon egyszerű javaslattal, hogy aki szeretne húst enni, az egyen, aki nem, az meg ne. Mi, magyarok nem arról vagyunk világhírűek, hogy meg tudnánk győzni egymást bármiről is. Ez alapvetően nem is lenne baj, az már sokkal inkább, hogy ennek ellenére folyton megpróbáljuk. Az ilyen és efféle, a leölt állat fölött érzett gyászhoz illeszkedő, nehéz gondolatok ki is tartottak a múzeum hátsó udvaráig, ahol már vártak ránk. Persze csak egy szűk kör, hiszen Móricz Zsigmond novellájából (Disznótor) tudjuk, hogy „A disznótorra nem hívunk mást, csak a szoros rokonságot.” Mi is így cselekedtünk hát, a teljes múzeumi család együtt volt, kiegészülve a távolabbi rokonokkal (igaz, Móriczék rövid családi kupaktanácsot követően végül a jegyzőt is meghívták, mert ő veti ki az adót, de mi ettől most eltekintettünk). A ránk váró rokonaink Tömörkény István szavait (elbeszélésének címe: Disznótor, mi más) idézve:

Azon a bizonyos reggelen aztán korán keltek…hiszen jön a nagy munka, a darabolás, amihez igen sok hozzáértés kívántatik. Ezt Ambrus István (akit ez esetben Klima Józsefnek hívtak, megjegyzés tőlem: R. I.) eszközli, aki nagyon tudja. Amint hozzányúl a felakasztott sertéshez az élesre fent késsel, suhogva hasad meg a bőr a szalonna.

fotó: Szoboszlay Marcell

Majd folytatódott a munka, melynek bizonyos részeinél egészen jelentős kérdések is felmerültek. Ilyen volt a hurka és a kolbász fűszerezése. Ugyan, miért is csodálkoznánk ezen, hiszen Krúdy Gyulától tudjuk (Szegény ember malaca), hogy „Könnyebb egy színdarabról véleményt alkotni egy színházi premieren, mint a fűszerek elegendőségénél a disznó földolgozásánál.” Kinek mi a dilemma, ugye. Az eddigiekből vélhetően kiderült, hogy a teljes eseménysor a múzeum udvarán zajlott. Erről be is villant egy igazi filmtörténeti mérföldkő kulcsjelenete (és biztosra veszem, hogy Önöknek is.) Jirí Menzel Sörgyári Capricciójának disznótora úgyszintén a gyár hátsó udvarán folyt le. (Hallottam már amúgy olyan véleményt, hogy ez a múzeum úgy működik, mint egy gyár. Nincs fogalmam, hogy ezt bóknak, vagy sertésnek, akarom mondani sértésnek szánták.) Bizonyos vonatkozásban a menzeli dramaturgiához hasonló módon folyt a disznótor itt is, bár teljesen spontán. A sörgyárhoz visszakanyarodva, ahogyan Mariska habzsolja a disznótorost és magát az életet, azt egész Nymburk áhítattal nézte. Megjegyzendő, az egyetemes filmtörténet mindezidáig adós azzal, hogy a párolt brokkoli és lapulevél evését is ugyanilyen ihletett módon mutassa be, ám ami késik még eljöhet! Film, magától értetődő módon a múzeumi disznótorról is készül: Szoboszlay Marcell első önálló, nagyfilmes alkotása, premier hamarosan. S míg a gondos sörgyárigazgató életigenlő feleségének az volt a szándéka, hogy a morcos igazgatótanácsi tagokat megbékítse, mi egy fokkal fentebbről indultunk a közösségépítésben. A disznótor alkalmával ráadásul többéves álmunkat is megvalósítottuk: megalakult az Újhelyi Múzeumbarátok Köre, melyről sokat fognak még hallani a jövőben, ezt biztosra vehetik. A civil szervezetek alapításánál nem szükséges a jegyzett tőke, ám a frissen alakult baráti kör jelentős apporttal indít: vagyoni állománya 30 kilogramm szalonna, 25 szál füstölt kolbász, 15 kilogramm hurka, s jelentős mennyiségű sütni, főzni való egyéb húsféleség. Ha Krúdy Gyula tegnap itt járt volna, később minden bizonnyal így emlékezne vissza:

S emlegeti még manapság is néhány régi vendég azokat a kolbászokat, amit a katonai marsok dobolására aprított a sárospataki hentes bárdjaival. Emlegeti néhány hálás emlékezet a friss hurkákat, amelyek olyan bűvölően sisteregtek, hogy darabidőre az egész életet és az egész ködbe veszett Sátoraljaújhelyt elfelejtették. Emlegeti a boldogult Sennyeiek egykori kúriája a szalonnákat, a füstölt húsokat, amelyeket más hely híján itt felakasztottunk. És emlegeti a múzeumi disznótor felejthetetlen illatait, amely illatok darabidőre lepipálták a rózsakertek emlékezetes illatát… .


Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá