1929. december 22-én, vagyis ma kilencven esztendeje született Kováts Dániel főiskolai tanár, irodalmár, helytörténész. Ez a rövidke írás az Ő tiszteletére fogant. Akik esetleg úgy olvassák majd, hogy nem ismerik Őt, azok túlzásokra hajlamosnak ítélhetnek engem, azaz félreismernek. Akik viszont ismerik Őt, azok pontosan tudják, hogy Vele kapcsolatban nemigen lehet túlzásokba esni. Gyanúsíthatnak majd elfogultsággal is, de leszögezem, hogy Kováts Dániel nem a rokonom. Az ismerősöm is alig. Viszont Ő a példaképem, a valaha volt egyetlen. Aligha áll okomban elfogultnak lenni.
Kováts Dániel eddigi életútjának ismertetése nem lehet most a célom (mégiscsak egy kilencvenéves emberről van szó, ez pedig egy rövidnek szánt írás), de alapos szócikk található róla a Wikipédián. Műveit pályatársai, tanári kvalitásait egykori tanítványai méltatták a születésnap apropóján. Felesleges és fullasztóan hosszú tiszteletkör lenne a részemről ennek nekifutni. Tanítványa ráadásul nem is voltam. Leckekönyvi értelemben legalábbis, hiszen mint elárultam, csendben azért figyelem Őt, abban bízva, hogy egyfajta passzív távoktatásként talán ez is felfogható, hiszen annyiféle képzési forma létezik ma már. Eddigi életének első harmadát Ő maga írta meg, Egynapi járóföld – Barangolások vándoréveim ösvényein címmel. A könyv kapcsán jutott eszembe az a gondolat, amit lejegyzek itt. A gyermek- és ifjúkor éveit, a pályakezdés keserédes történeteit magában foglaló önéletírást olvasva Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényének egyik sora jelent meg előttem, mely valahogy így hangzik:
Írónak és úriembernek született egy olyan világban, melynek nem volt többé szüksége sem igazi írókra, sem igazi úriemberekre.
Kováts Dániel azonban nem foglalkozott azzal, hogy mit akar a körülötte lévő világ, tántoríthatatlanul járta az utakat, ösvényeket. (Apropó, tudják mennyi az egynapi járóföld? A római mértékegység szerint egészen pontosan 27750 méter). Barangolásai közben a sokszor változó magyar 20. században is megmaradt annak, aminek eredendően született: igazi írónak és igazi úriembernek. Ez persze igen sokaknak nem sikerült, de ez az írás most nem róluk szól. Kováts Dániel igazi író volt és ma is az. Nem elsősorban szépirodalmi vonatkozásban, bár hangját és stílusát tekintve egynémely írása akként is felfogható. Azért igazi író, mert sosem érezte rangon alulinak, ha egy pár példányos, írógéppel írt helytörténeti lapban jelent meg valamilyen munkája, miként – Móra szavaival élve – „a tudomány vidéki útkaparójaként” ugyanilyen természetesen tett le a szakmai közönség asztalára is vaskos monográfiákat. Teljesítményét, munkabírását és alázatát csodálják Abaújon innen és Zemplénen túl. Valódi kuriozitás, hogy Sátoraljaújhely és Sárospatak egyaránt díszpolgárává választotta. Kováts Dániel maga a konszenzus, a minimum, amiben a két város (mindkettő „Zemplén fővárosa”!) egyetért. Valljuk be, ez sem kevés. Ő, aki egész életében a szélsőségek közötti, sokszor egészen szűkös harmadik ösvényen járt, mindezt így éli meg: „dolgozni Sárospatakon volt jobb, lakni Sátoraljaújhelyen.” Majd jóságos mosollyal mindkét várostól elnézést kér.
Persze, hogy így emlékszik, hiszen igazi úriember volt és az ma is. Pontosan olyan, amely típus vészesen fogyatkozó tagjai az emberiség Vörös Könyvében – vajon hol máshol? – igazi úriemberek címszó alatt szerepelnek. Az a derű, méltóság, humor és elegancia, mely az igazi úriemberek sajátja, meg nem tanulható, meg nem szerezhető. (Éppen ezért senki se akarjon igazi úriembernek látszani, aki nem az, mert könnyen lelepleződhet.) Végezetül fontosnak szánt jó tanács, hogy mindenki csak olyan példaképet válasszon saját részre, amilyenné biztosan soha nem válhat, viszont egész életében szeretne olyanná válni. Máskülönben semmi értelme a dolognak. Én ezért választottalak Téged, Kováts Dániel, amiről vélhetően sejtelmed sem volt és ez így helyes. Az Isten éltessen!
