Szódát vegyenek!

Szódát vegyenek!
Avagy egy korty történelmet

Előtérbe helyezzük kutyabarát múzeum mivoltunkat, és tudomást sem veszünk arról az irodalmi tényről, hogy Tömörkényi István a Jó francia dohány című novellájában „kutyaijesztgető” üvegeknek aposztrofálta az új, időszaki tárlatunkban bemutatott szódavizes palackokat. Jöjjenek bátran ebekkel is a „Szódát vegyenek!” című kiállításunkba, kedves Látogatók!

Mindjárt el is meséljük, hogy miért nem érdemes kihagyni!

a szódavíz „megnevetteti” a bort

Krúdy Gyula

De előtte – ha már az írók kerültek szóba itt, az országos irodalmi múzeum filiáléjának blogján –idézzük inkább Krúdy Gyulát kiállításunk kapcsán, aki szerint a szódavíz „megnevetteti” a bort.

Erről pedig az jut eszembe, hogy vajon a nevettető szódát ki tudta már valaha mentségként felhozni házastársa előtt spicces állapota magyarázatául? Hiteles lehet-e a kedvenc íróra hivatkozva a „túl sok szódát ittam drágám!” kifogás? Aki legurított már néhány Krúdy-fröccsöt a „gallérja mögé” (Móra), az tudja, aki pedig nem ivott, az el tudja képzelni, hogy a 9:1 arányú keverékben a szóda helyett mégiscsak a bor juttatta győzelemre a vidámkodást.

De most vizsgáljuk meg más oldalról, hogy melyik fél az erősebb karakter a bor és a víz fröccsfrigyében!

Női lelkemből kikívánkozik ide egy aranymondás, miszerint „minden sikeres férfi mögött áll egy nagyszerű nő”, valamint egy – igazából ide nem illő – Petőfi idézet: „azért a víz az úr!”. Ahhoz ugyanis, hogy a fröccs a magyar gasztronómia szerves részévé váljon, legalább annyira nagy szerep jut a szikvíznek, mint a bornak. Éppen a szóda adja meg a lehetőségét annak, hogy ötvenféleképpen készíthessük el a német spitzer magyar megfelelőjét.

fotó: Szoboszlay Marcell

Mert bizony a szikvíz mindennek az alapja. A nagy leleplező. Állítólag a szóda árulja el, ha rossz borból van a fröccs. De ha nagyot kortyolunk történelméből, akkor számos társadalmi vonatkozásról is lerántja a leplet. Nos, ez utóbbiról, a szóda múltja mögött kirajzolódó történelemről szól igazából a „Szódát vegyenek! kiállítás. Fogyasszák ezzel a kis blogbejegyzéssel együtt személyesen, József Attila ajánlására, „egy füttyre”!

Komolyra fordítva a szót

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum vándorkiállítása nem egy letűnt iparágat mutat be, hanem történeti bevezetést ad a buborékos szomjoltó múltjába. Miért is izgalmas kaland ez? Mert a szódatörténet mögé tekintve korabeli társadalomrajzot kapunk.

Noha Jedlik Ányos bencés szerzetes a szóda könnyű elkészítésben szerzett elvitathatatlan érdemeket, nem a feltaláló magyar származása miatt került be a szikvíz 2013-ban a hungarikumok közé. Sokkal inkább kultikus volta okán vették fel a Nemzeti Értéktárba. Fénykorának közszükségleti cikke volt, mint a tej és a kenyér. Hozzátartozott a XIX. századi magyar családok mindennapjaihoz társadalmi rétegtől függetlenül, a helyi gyártók díszes szódásüvegei pedig ugyanúgy a városkép meghatározói voltak, mint a ló vagy szamár vontatta szikvizes kocsik.

fotó: Szoboszlay Marcell

De hol és hogyan kezdődik a szódatörténet?

Az ásványvízfogyasztás a 17. században nőtt meg jelentősen Európában. Egy évszázad múltán már mesterséges előállításával is próbálkoztak. Jedlik Ányost is éppen a Balaton környékéről származó ásványvíz inspirálta az ipari szódakészítés feltalálására: a természetes szénsavas vizet próbálta meg feljavítani vagy éppen kiváltani az általa készített buborékos vízzel.

A széndioxiddal dúsított víz nem a XIX. század találmánya. Egy angol természettudományos kutató és prédikátor Joseph Prestley már 1767-ben elegyítette vízzel a pezsgést okozó széndioxidot. Az igazi nagy üzletet az üdítőiről ismert Schweppe család feje, Jacob órásmester ütötte nyélbe: rájött, hogy egy dugattyús megoldással miként lehet szén-dioxidot juttatni a vízbe. Ezzel pedig létrehozta a szóda nagyüzemi előállításának alapjait.

De új, olcsóbb és hatékonyabb módszerével a mi Jedik Ányosunk tette egyszerűbbé a mesterséges savanyúvíz ipari gyártását: szén-dioxidot fejlesztett, majd ezt vegyítette a vízzel, ami feleslegessé tette a bonyolult, dugattyús szerkezetet. Saját fejlesztésű gépeivel létrehozta az ország első szikvíz üzemét Pesten, 1841-ben, amit további 4500-5000 követett országszerte. Hamarosan a harmadik legnagyobb iparággá vált hazánkban, hiszen aránylag kis befektetéssel biztos megélhetést nyújtott a családok számára.

A szóda már fénykorában sem csak a kávéházi urak kiváltsága volt. Igazi népital. Ahogyan ma, úgy a XIX.-XX. században is itták szomjoltóként borral, málnaszörppel, keverték palacsintatésztába, gyógyították vele a gyomorbántalmakat. Azt nem tudom biztosra, hogy a magyarság valóban az élet pezsgését, a mozgékonyságot és a dinamizmust látta-e benne, de az biztos, hogy találó szimbolikára lelt az, aki így véli.

A dokumentumok nemcsak a szódagyártás műszaki tudnivalóiban igazítanak el, és a fogyasztási szokásokra hoznak példát, hanem felvonultatják szódásüvegek garmadáját. Bizonyítékokkal szolgálnak, hogy nem csak a szóda népszerűsítésére használtak marketingeszközöket, mint pl. plakátok, újsághirdetések, de maga a szikvizes palack is az volt: az üvegeket politikai üzenet továbbítására használták. Itt mondanám, hogy aki nem hiszi, járjon utána itt a kiállításban!

fotó: Szoboszlay Marcell

Szóda Sátoraljaújhelyen

A sátoraljaújhelyi tárlatban látható páratlan kincseket a Szegeden élő, ma is aktív szikvízkészítő iparos Bánffi István gyűjtötte össze több évtizedes kitartó munkával, amit tovább gazdagít Fekete László Gyula gyűjtő kuriózumokat felvonultató anyaga. Ezt igyekeztek kollégáink helyi vonatkozású tárgyakkal kiegészíteni.

Az egykori Zempléni vármegyeszékhelyen is több nemzedéknek adott megélhetést e „tisztes ipar”. Kinyitottuk hát a helyi múlt értékeit őrző gyűjteménytárolónk ajtaját, és napfényre hoztuk kincseinket. Például a Widder Gyula nevével ellátott törött nyakú szódásüveg a XX. század legelejéről.

Az izraelita vallású patikus 27 évesen vette át a Magyar Korona Gyógyszertárat (ma Táncsics tér 2.), amit 1907-ig egyedül vezetett, majd társvezetőként dolgozott benne. Így jutott ideje a kutatómunkára: saját védjegyű, köszvény elleni gyógyszerrel rendelkezett. Az általa feltalált „Rheuma-szesz” miatt Kairóban és Londonban is elismerésben részesült. Jövedelem-kiegészítésként Widder Gyula szikvízüzemet is működtetett – sok más gyógyszerészhez hasonlóan. A patikusok gyakorlatilag uralták a szikvízgyártó ipart helyben. A szódavíz gyártására ugyanis a gyógyszerész volt a legképzettebb szakember.

De háttéripar is épült a savanyúvíz gyártásra Sátoraljaújhelyen. A szintén gyógyszerész Pintér Ferenc által alapított szikvízgyár-berendezést készítő és ellátó vállalat 1897-től évtizedeken át adta el gépeit a szódagyárakba közel ’s távol. A savanyú vizet és szikvízgyártó berendezéseket egyaránt előállító Pintér-féle gyárat Éhlert Gyula modernizálta. Egy Barnet & Forster -féle új géppel szerelte fel az üzemet, amely óránként 200 üvegszifont töltött meg és 100 üveg gazőzt (édes szörppel vegyített pezsgő ital) volt képes előállítani. A szikvizet pedig már vegytiszta folyékony szén-dioxidból állította elő, nem pedig dolomitból és vitriolból, mint ahogyan az a korban elterjedt volt. Komoly fellegvára lehetett az iparágnak Sátoraljaújhely az országnak ebben a régiójában, ebben az időben.

1891-ben Sátoraljaújhely területén öt szikvízgyár működött, 1895-ben pedig már hét. Valamennyi működését folyamatos ellenőrzés alatt tartották a hatóságok.

fotó: Szoboszlay Marcell

Az 1891-es egészségügyi nagyrazzia során egyedül az Éhlert Gyula által vezetett gyárat találták megfelelőnek. 1895-ben pedig leállították 4 gyár működését. Az Éhlert által vezetett Pintér-féle üzem ismételten megfelelt a követelményeknek. Az 1934-ben tartott szikvízgyár-razzia során viszont már egy patikus sincs a szikvízgyárosok között említve. Ekkorra már teljesen „civil” gyártók kezébe került a szódagyártás Sátoraljaújhelyen.

Kapcsolódó bejegyzések

Szólj hozzá